Ha az embernek olyan hangja van, mint Rag’n’Bone Mannek, akkor nincs is szüksége igazán másra, hogy az egész világ szeresse. Szerencsére azonban a harmadik lemeze is olyan lett, ami miatt nem lehet utálni ezt a fazont.
Rory Charles Graham, azaz Rag’n’Bone Man egy baromi szerencsés figura. Nagyon kevés olyan énekes létezik, akinek bőven elég a hangszíne ahhoz, hogy azonnal szerethetővé váljon mindenki számára. Azóta, amióta kijött a gigasláger státuszba emelkedett Human dallal és albummal, ami azóta négyszeres platinalemez lett Nagy-Britanniában, igazából meg sem kellene izzadnia ahhoz, hogy sikeres legyen. A hangját nem lehet nem imádni, a dalai pedig lehet, hogy néha nem váltják meg a világot, mégsem akarja még az sem elkapcsolni a rádiót, aki egyébként nem barátkozik annyira a soullal és az R&B-vel. És ez a legjobb Rag’n’Bone Manben. Abszolút univerzális.
Nem tudnád megmondani, hogy a dalai milyen korból származnak, kivéve, amikor egy kicsit modernebb hangzásra vált, de azért valljuk be, ez nem fordul elő túl sűrűn. Mondjuk ez a lemezeiről is elmondható: nem jönnek túl gyakran. A 2017-es Human után 2021-ig kellett várni a folytatásra, a Life by Misadventure-re, és újabb három év múlva értünk el oda, hogy kijöhetett a What Do You Believe In?, ami megint csak arról győzi meg az embert, hogy bárhogy is legyen, amíg Rag’n’Bone Man énekel, ez a világ nem annyira pocsék hely.
Graham nagyon helyesen nem akarja megreformálni a stílusát, azt már megpróbálta megtenni a második albumán, és nem mindenki vette örömmel a különféle új irányokat, úgyhogy ezúttal mintha inkább megpróbálna visszatérni ahhoz, amiért anno megszerettük őt. Így a lemezt nyitó The Right Way-jel olyan sebességgel indul el a soul-vonat, hogy az ember úgy érzi, hazatért. A rádiós zenei szerkesztők is egyből megnyugodhatnak, mert utána egyből érkezik a Pocket, ami gyakorlatilag minden valamirevaló kereskedelmi rádióból kifolyhatna, de egyelőre még az őt követő track, a lemez címadó dala, a What Do You Believe In? is sikeresebb nála. Mondjuk a szám sikerességéhez hozzájárult egy remek High Contrast remix is, amitől a jobb drum & bass bulikon is meg tud pördülni, ha igény van rá. És igény, na az van rá.
A lemez azonban nem teljesen éri be annyival, hogy egyszerű soul-dalok gyűjteménye legyen, így a negyedik dallal, az Ironnal már be is kúszik egy aprócska kísérlet, a lassú dal ugyanis elég markáns elektronikus alappal dolgozik, az elektronika pedig az All I Know-ban is visszatér, és nincs is rossz helyen, rossz időben. A dalokat ugyanis ennek ellenére is ugyanannyira hatja át a klasszikus soul előadók tisztelete és szeretete, hogy valószínűleg még Stevie Wonder is elégedetten biccentene.
A lemez eddigi legnagyobb slágere, a Rush of Blood még a diszkóba is belecsúszik, ennél tovább azonban nem merészkedik az album, inkább olyan trackeket dob be, mint a vegytiszta, klasszikus soul-elemekkel operáló Chokehold, vagy a hiphopos alappal érkező Wreckage, ami slágernek született, ahogy a Bleed the Same is, amit az Imagine Dragons is nagy örömmel vállalna be saját dalként.
De ugyanez elmondható a lemezt záró Ghosts-ról is, ami konkrétan nem lógna ki az Imagine Dragons életművéből, de erről a lemezről sem. És ez valahol furcsa. Mert a What Do You Believe In? sokkal egységesebb képet mutat, mint az előző album, a dalszerzés minden esetben a soulos, bluesos, R&B-s alapokból táplálkozik, miközben a hangszerelés nem minden esetben követi annyira direkten a klasszikus megoldásokat, mint például a Sorry For My Broken Heartban, mégsem tűnik nagyon modernnek akkor sem, amikor az akar lenni.
De ez is a lényege. A What Do You Believe In? egy főhajtás a klasszikus soul előtt, de megmutatja azt is, mit lehet vele kezdeni 2024-ben úgy, hogy ne legyen a végeredmény ízléstelen vagy kellemetlenül modern, miközben néha mai hangzásokat ölel a keblére.
Rag’n’Bone Man most elég jó úton van, még mindig hozza a slágereket, ha akarja, megmutatja, hogy otthon van más stílusokban is, de igazából nem nagyon kell semmit sem bizonyítania. Azt viszont jó lenne végre megfontolnia, hogy nem minden lemezén kell, hogy ennyi dal szerepeljen, a kevesebb több is lehetne, és sokkal feszesebb albumokat eredményezne. Úgy lehet, hogy nem kellene ennyi évet várni arra sem, hogy összejöjjön egy új lemeznyi szerzemény. Bár lehet, hogy nem kellene telhetetlennek lennünk. De hát végül is, emberek vagyunk.
Hauschel Tamás / Kultpilóta
