Véletlenül lett 2022 legjobb lemeze több díjátadón is? Egyáltalán nem. Harry Styles valami olyat művelt a harmadik albumán, amit előadók az ő szintjén már nem szoktak.
Valahol vicces, hogy Harry Styles 13 évvel ezelőtt, mindössze 16 évesen úgy bukkant fel az X-Faktorban, hogy tovább sem akarták juttatni szólóban a táborból. Aztán tessék. Ugrunk egy nagyot az időben, a srác túl van egy szupersikeres fiúbandás időszakon, hogy megmutathassa, szólóban még ennél is többet ér. Harry Styles ugyanis nagy ívben tojik arra, hogy mit várnak el tőle. Aki azt hitte, hogy a One Direction után majd valami egyszerű táncdalfesztivállal jön ki, az lehet, hogy kiköpte a reggeli kávéját, amikor meghallotta a teljesen Bowie-s Sign of the Timest, a lemezmegjelenés után pedig félrenyelte az ebédjét, amikor konkrétan T-Rex és Beatles hatásokat is felfedezett a 2017-es trackek között. Harry Styles ugyanis olyan dalokat akart készíteni, amiket ő szeretett volna, és nem olyanokat, amiket elvártak tőle.
Ez azért nagy szó, mert Harry Styles pontosan tudja, hogy óriási a felelőssége. A rajongók gyakorlatilag akkor is mennének utána, ha mulatóst csinálna, viszont ha már mindenképp vele tartanak, akkor miért ne mutatna nekik nagyon jó dalokat és előadókat?! Kinek lenne rossz, ha esetleg azt mondaná, „helló mindenki, mi lenne, ha hallgatnánk egy kis Lionel Richie-t vagy egy kis Fleetwood Macet”? Hiszen ha legalább pár ember felfedezi ezekben az előadókban az értéket, akkor már nem dolgozott hiába, közben ő is azt csinálja, amit a legjobban szeret.
Pedig a One Direction nem pont erről volt híres, a Simon Cowell által az X-Faktorban felbukkant srácokból összerakott banda brutális sikereket ért el, de zeneileg nem nőtt túl az átlagos popbandákon. Igaz, nem is ez volt a cél. A One Direction tökéletesen kiszolgálta a tiniket, a tagjait pedig olyan híressé tette, hogy mindenki tudta, ha esetleg beüt a baj, akkor el fognak tudni működni szólóelőadókként, amit egyébként kissé ironikus módon eredetileg mindannyian szerettek volna.
Mivel a One Directiönnek vége, el is jött ez az időszak, és igen, a régi banda minden egyes tagja nagyon jól el van szólóban is. De egyikük sem jutott olyan magasságokba, mint Harry Styles. És ez nem azért van, mert a többiek pocsék zenét csinálnának, egyszerűen csak Harry lépett meg valami olyasmit, amit nagyon sokan nem mernek. Nem foglalkozik a trendekkel.
A One Direction ideje alatt persze meg volt kötve a keze, olyan szerződést írt alá, amely keményen bánt vele, és ha nem engedelmeskedett, akkor igencsak pórul járhatott volna, így folyamatosan vigyázott arra, hogy mit mond el a sajtónak, és hogy milyen képet mutat magáról. Saját bevallása szerint amikor aláírta az első szerződését szólóelőadóként, sírva fakadt, mert végre szabadnak érezte magát. Hát igen, a fiúbandákban az élet nem csak játék és mese.
Stylesszal viszont nem is tehetett volna jobbat a szabadság. Az első, cím nélküli, 2017-es szólólemezén csupa olyan dal szerepelt, amitől még a rajongók is dobtak egy hátast, senki sem volt felkészülve arra, hogy akár még a glam rockig is elmegy ez a srác, és hogy többízben is sikerül remekül megidéznie David Bowie-t, de nemcsak hogy elmerészkedett odáig és megidézte, még jól is állt neki a stílus. A 2019-es Fine Line már egy kicsit felszabadultabb lemez volt, amin finoman megjelent a funk, valamint a sokkal egyértelműbb pop, és olyan slágereket adott az eddigiekhez, mint a Watermelon Sugar, az Adore You, a Lights Up vagy a Falling. Az album egy picit talán visszafogottabb fogadtatásban részesült, mint a bemutatkozó lemez, de azért ebből is elcsordogált csak a hazájában félmillió példány, ami nagyon szép teljesítmény.
Harry Styles minden egyes lemezével azon volt, hogy megmutassa, jó zenéket hallgat, remek helyekről szerez inspirációkat, de ahová a Harry’s House-zal érkezett, azt bármelyik fiúbandából érkezett előadó megirigyelhetné. Valószínűleg meg is irigyli. Mert ez a lemez bizony tele van olyan finomságokkal, amik kifejezetten szimpatikussá teszik ezt a srácot.
Kezdjük ott, hogy már az album címe is olyan helyről érkezik, amire nem számít az ember: egy ’70-es években megjelent japán lemezről, történetesen Haruomi Hosono Hosono House című albumáról, amit akkor szeretett meg, amikor Japánban járt, de annyira megkedvelte, hogy rájött, szeretne egy hasonló című albumot. Bizonyos értelemben a Hosono House hangulata néhol vissza is köszön a Harry’s House-on, de Styles inkább másfelé kacsintgat, olyan előadók felé, amelyek a fiatalabb rajongóinak nem mondanak valószínűleg semmit, mégis fantasztikusak, és nem igazán fog rajtuk az idő.
Stlyes igazán nagy mutatványa az, hogy régi nagy klasszikus előadókat képes a saját képére formálni, és megtisztelni őket azzal, hogy úgy idézi meg a stílusukat, hogy nem pocsék számokat tesz le az asztalra. Lionel Richie valószínűleg bólogatva hallgatta a Late Night Talkingot, Paul McCartney is örült a Grapejuice-nak, mert egyértelműen a korai szólólemezei hangulatát hozza, Stevie Nicks is elismerően csettinthetett a Boyfriends hallatán, az a-ha tagjai pedig szokás szerint rezignált arckifejezéssel fogadták az As It Wast, de biztosan tetszett nekik, amit hallottak.
A Harry’s House több szempontból is egy érdekes vállalkozás. Egyrészt úgy tekint vissza egy olyan korra, amikor a főhőse még nem is élt, hogy tökéletesen érti, melyik stílus és melyik előadó miért volt jó, és azt is, miért nem. Igyekszik száműzni mindazt a stílusukból, ami esetleg megosztó lehet, nincsenek kínos, izzadtságszagú megoldások, kíméletlenül és izomból a retróba belemerülő hangszerelések. Azt akarja, hogy kellemes napod legyen a házában, ő pedig megpróbál végig jó házigazda maradni, és az istennek sem szeretné ráderőltetni a stílusát, de azért akar mutatni jó dolgokat.
A Harry’s House-ban ez a legjobb. Hogy nem erőszakos, de nagyon más, mint amit manapság elvárnál egy fiatal szupersztártól. Nem kiszolgálni akarja a rajongókat, hanem utakat akar nekik mutatni, mindezt pedig a legnagyobb szeretettel és alázattal teszi, így baromi nehéz neki ellenállni. Aki esetleg járt Harry Styles budapesti koncertjén, az láthatta, hogy ebben a srácban semmi manír nincs, nem játssza meg magát, ellenben kíváncsi mindenre és mindenkire, miközben egyébként egy jó zenekarral a háta mögött gyakorlatilag mindenre képes. Nem egy más által kitalált stílust vett fel, ami lepattan róla, hanem ez ő, amit büszkén vállal is, és az a helyzet, hogy nagyon jól áll neki, hogy nem akar beállni a fősodorba egy sima popelőadóként, mégsem tud kilógni onnan a sikerességével.
Styles ezzel a harmadik lemezzel bőven megmutatta, hogy nem egy átlagos „fiúbandából kivált szólóelőadó”, nem is csak egy szépfiú, akit azért követnek milliók, mert jól néz ki. Stylesban a legérdekesebb a zenéje és a stílusválasztása. Kifejezetten lehet szeretni azért, mert nem a könnyebb utat választotta, most már harmadjára sem, hanem azt, amit szeret. Megmutatta mindenkinek, hogy nem kell ahhoz lemenni kutyába, hogy rengeteg lemezt adj el, és még azokat is maga mellé tudta állítani, akik hidegrázást kapnak egy-egy One Direction-daltól.
De aki csak elindítja a lemezt, és a végére ér az első dalnak (Music for a Sushi Restaurant), valószínűleg maradni fog a végéig, mert hallani akarja, hogy mi jöhet még egy funkos, fúvósokkal megtámogatott, scattelős track után. Minden jön. Funk, soul, R&B, egyszálgitár… nagy ez a ház, mindennek van benne hely. Azon a szinten, ahol ő tart, senki sem ír már olyan dalokat, mint a Little Freak, a Daylight vagy a Daydreaming. Nem véletlenül lett a BRIT Awardson 2022 legjobb brit albuma, és nem véletlenül hozta el ugyanebben a kategóriában a Grammyt sem. A Harry’s House egy nagyon jó lemez. Kíváncsivá teszi az embert, hogy mi jöhet még ezután. Nem lenne baj, ha kicsit visszatérne majd Styles az első lemeze rockosabb vonalaihoz, de ha nem, és ha valami újat talált ki, akkor is megbízhatunk már benne. Biztosan nem fog mellé lőni.
Szerző: Hauschel Tamás / Kultpilóta
