A Black Eyed Peas végérvényesen bebizonyítja, hogy lezárta a hiphop-korszakát, és azon az úton halad tovább, amelyen a Translationnel elindult.
Ha úgy nézzük, a Black Eyed Peas egy nagyon furcsa banda. Tulajdonképpen két majdnem teljesen különböző csapat is lehetne. Ha megnézzük, honnan indultak, és hová jutottak a legutóbbi albumukkal, az Elevation-nel, akkor nehéz felfogni, micsoda változáson mentek keresztük 1995 óta, amikor kijött az első lemezük, a Behind the Front. Akkor még hiphop bandaként akartak érvényesülni, és nem olyan latin-dance előadókként, amivé most váltak végérvényesen. Bár igazából velük kapcsolatban a végérvényesen szót nem érdemes használni. Mert bármikor történhet velük bármi, és általában történik is.
1995 óta ugyanis annyiszor váltottak stílust, hogy ha a stílusváltás olimpiai sportág lenne, nem is kellene, hogy más induljon ellenük, a Black Eyed Peas mindig aranyérmes lenne. Tulajdonképpen a ’95-ös kezdet nem is igazán tekinthető a valódi kezdetnek, mivel a Black Eyed Peas két tagja, will.i.am és apl.de.ap már 1988 óta ismerik egymást, akkor kezdtek közösen garázdálkodni a hip hop bizniszben barátaikkal, és nem is mondhatni, hogy sikertelenek lettek volna. Csak hát… az élet nagyon másképp alakult, mint ahogy tervezték.
Kifejezetten vicces, hogy a Rém rendes család Bud Bundyjának, David Faustinónak is nagy köze van ahhoz, hogy befutottak, az ő klubjában játszottak ugyanis, amikor felfigyelt rájuk Eazy-E, majd leszerződtette őket a kiadójához, a Ruthless Recordshoz. Will.i.amék felvettek egy lemezt Grass Roots címmel Atban Klann néven, amit nem sokkal a megjelenési időpontja előtt kukába dobtak, hogy aztán 1995-ben Eazy-E eltávozzon a Föld nevű bolygóról, és ezzel a szerződésük is érvényét veszítse. Mit lehet ilyenkor tenni? Mondjuk megváltoztatni a nevünket Black Eyed Peasre, és felvenni magunk mellé két új embert, hátha bejön. Bejött. Csak nem úgy, ahogy tervezték. Igen, már megint.
Will.i.am és apl.de.ap bevették a bandába, Jaime Gomezt, azaz Taboot és Kim Hillt, majd a stílusukat úgy lőtték be, hogy teljesen különbözzön attól, ami Los Angelesben akkoriban a hip hop szcénában menőnek számított. Élő zenekarral léptek fel, és nem akartak belesüppedni a gengszterrap már így is túltelített mocsarába, akkor sem, ha az esetleg anyagilag kifizetődőbb lett volna. Miután leszerződtek az Interscope Recordshoz, és kihozták az első igazi Black Eyed Peas-lemezt, a Behind the Frontot, nem igazán hallották azt a hangot, amit szerettek volna. A kassza csörgését.
Will.i.amék maradtak a vonalon, kihozták a még az elsőnél is jobb kritikai fogadtatásban részesült második lemezt, a Bridging the Gapet, de továbbra sem értek el akkora sikereket, amit egyébként ezzel az első két lemezzel megérdemeltek volna. Pedig akadt rajta nagy sláger, a Weekend, amit később a The E.N.D. lemez deluxe kiadására fel is melegítettek Another Weekend címmel, mégsem érte el a kívánt hatást. Kim Hill a lemez megjelenése után kiszállt, a BEP-nek pedig el kellett gondolkodnia, hogy merre tovább. És eljött a második fázis ideje.
Belépett a képbe egy bizonyos Stacy Ferguson énekesnőnek, aki talán Fergie néven ismerősebb, és aki épp egy közepesen sikeres lánybandából, a Wild Orchidból szabadult ki, és nem volt éppen könnyű eset. Fergie ugyanis akkoriban már saját bevallása szerint drogproblémákkal küzdött, de olyan hangja volt, amitől kisütött a nap. Will.i.am meghívta az énekesnőt, hogy ugyan próbálja már ki magát egy új dalukban, a Shut Upban, ami annyira jól sikerült, hogy állandó tag lett a bandában, majd gyorsan fel is vettek vele további öt dalt.
Ezzel egyidőben pedig hátra is hagyták az első két lemez hangulatát, és tisztán popra váltottak, ami okozott is kisebb fejtörést az első kislemez, a Where is the Love? megjelenésekor, ami mondhatni, rádióbarátabb volt, mint bármi, amit addig csináltak. A dalban megjelent Justin Timberlake is, aki nemcsak a refrénben vokálozik, de segített is megírni azt. Timberlake véletlenül került a képbe, Taboo mutatta be a csapatnak, és a stúdióban annyira megtetszett neki a még félkész állapotban lévő dal, hogy meg akarta írni hozzá a refrént. Viszonylag bejött. Ez volt az első igazi globális slágerük, és az első klip, amiben Fergie is megmutatta magát.
Az új lemez, az Elephunk már önmagában ezért a dalért elment volna többmillió példányban, de a BEP rátalált a slágervonatra, és úgy hajtotta izomból, ahogy az ereje bírta. Jött a Shut Up, a Hey Mama, és a Let’s Get It Started, ami eredetileg Let’s Get Retarded címmel került elő, és ami miatt furcsamód épp mostanában vették elő a bandát, miközben gyakorlatilag 20 éve már mindenhol az új verziója megy. Az album már R&B, pop és dancehall jegyeket is mutatott, és nem, ez már nem az a Black Eyed Peas volt, akit korábban ismertünk. Ettől függetlenül megjelent az a bizonyos kasszacsörgés, több helyen vált többszörös platinává a lemez, úgyhogy hajtották tovább a vonatot, a féket pedig inkább ki is szerelték belőle.
A 2005-ös Monkey Businessen is szépen jöttek a slágere, a Don’t Phunk with My Heart, a Don’t Lie, a Pump It, de megjelent valami, ami már a változás kezdetét jelentette. A My Humps. Egy végtelenül minimál, sokakat nagyon kiborító, mégis világslágerré vált dal, ami nagyobb sikert hozott a bandának, mint amit bárki várt volna tőle. Arra viszont senki sem számított, hogy egy olyan új korszakot indít el a Black Eyed Peas életében, ami a mai napig tart. A dance-korszakot. A 2009-es The E.N.D. már annyira távol állt a kezdeti hiphoptól, amennyire csak lehet, az első kislemez, a Boom Boom Pow nem is ígért túl sok jót, de aztán jött az I Gotta Feeling, és a BEP bebetonozódott a slágerzenekarok csodálatos világába. A mai napig nincs az a buli, ahol ne indulnának be tömegek erre a dalra. Kifojt a rádiókból, kaptak érte Grammyt (nem az elsőt), szóval egyértelmű volt, hogy ez az út kifizetődő, és az is maradt… egészen addig, amíg el nem kezdett úgy tűnni, hogy Fergie kilépett a bandából.
Will.i.am ezt kezdetben tagadta, de Fergie tényleg inkább a szólókarrierjére és a divatvilágban érvényesülésre fordította a figyelmét, ami arra késztette a régi hármast, hogy összehozzon még egy hiphop-lemezt, a Masters of the Sun Vol. 1-t, ami totális érdektelenségbe fulladt, annak ellenére, hogy a lemez egyáltalán nem volt rossz. A sikertelenség viszont arra ösztönözte a BEP-et, hogy ne térjen vissza a gyökereihez, hanem folytassa azt, amiben sikeres volt, sőt, emelje új szintre az egész koncepciót.
Ebben a szellemben jelent meg a Translation, egy latin-dance album, amin már olyan hírességek szerepeltek, mint Shakira, Becky G, Nicky Jam, J Balvin és Maluma.
Majd 2022-ben megjelent az Elevation, ami a Translation egyenes ágú folytatása, visszatérő vendégekkel, visszatérő hangulatokkal és hangzással. Úgy látszik, a Black Eyes Peas most nyugalmat talált a latinos, dancehallos, reggaetonos dallamok között, és nem is akar kimozdulni onnan. Újra visszahozta Nicky Jamet, rádumálta egy közösködésre Nicole Sherzingert, Daddy Yankee-t, Shakirát és David Guettát, utóbbiakkal összehozták a Don’t You Worryt, ami annyira az I Gotta Feelingre hajaz, amennyire egy dal csak az I Gotta Feelingre hajazhat. Mondjuk nem is maradt sikertelen a track, a Spotifyon 200 millió stream felett jár, YouTube-on pedig 165 millió megtekintés felett, valamint már hazánkban is platina minősítéssel rendelkezik, szóval végre összejött az a nagy sláger, amire a tagok már Fergie kiszállása óta vártak.
A Black Eyed Peas egy minimálisan visszaugrott a hiphoposabb gyökereihez, de sokkal modernebb módon a Double D’z-ben J. Rey Soullal. de a dal elég megosztó lett, sokak szerint olyan, mintha a My Humps folytatást kapott volna, ennek azonban nem sok értelme van. Ez egy sokkal szókimondóbb track, ami tény, hogy ugyanúgy a női testről szól, de a hangszerelése és a hangulata is más. A végén ráadásul mintha kötelező lenne ebben a BEP-korszakban, dance-parádéba csap át, hogy aztán úgy is folytatódjon a lemez a Scatman-feldolgozás Bailar Contigóval, ami nemrég videóklipet is kapott.
Az Elevation már nem annyira sokszínű, mint a korábbi albumok, sokkal inkább egy tánctér-orientált lemez, abszolút nem túlagyalt, néha kifejezetten minimalista megoldásokkal, amit a legrégebbi rajongóik már valószínűleg nem tudnak hova tenni. Mert ez már tényleg nem ugyanaz a banda. Ha az első két lemezükön lettek volna olyan reggaetonos dalok, mint a Filipina Queen vagy olyan old school house dalok, mint az Audios, akkor valószínűleg félrenyelték volna az ebédjüket. De talán az olyan abszolút ’90-es éveket idéző dalok, mint a Nicole Sherzingerrel közös No One Loves Me még nekik is bejött volna valamennyire.
Az Elevation már azokra számít, akik egy modern BEP-et akarnak megismerni és megszeretni. Manapság már valószínűleg nem is ütne akkorát egy újabb Elephunk-stílusú lemez, szóval nem is érdemes várni rá. De igazából náluk sosem lehet tudni. Az is lehet, hogy szép lassan áttérnek egy újabb korszakra, ha ez a lemez sem hozza meg a kívánt sikereket. Azon se lepődnék meg, ha a latin-metál lenne az. Minden belefér.
Szerző: Hauschel Tamás / Kultpilóta
