Ez a lemez nagyon nem volt benne a pakliban. De hát ettől szép az élet, még a borzalmak is képesek néha valami jót alkotni. Most éppen a One More Time…-ot.
„Meg kell halnom ahhoz, hogy azt mondd, hiányzom?” – énekli Tom DeLonge a One More Time-ban, és nem tudsz mást tenni, mint elmorzsolni egy könnycseppet. Több okból is. A Blink-182 újra itt van. A régi Blink-182. És vele együtt a fiatalkorunk is. Másrészről ezek az emberek csoda, hogy életben vannak. Nem a drogok, vagy a brutális szintre fejlesztett hedonizmus miatt, hanem sokkal prózaibb okokból. Mark Hoppus legyőzte a nyirokcsomó-rákot, annak ellenére, hogy negyedik stádiumban volt. Travis Barker túlélt egy repülőgép-szerencsétlenséget, amire szinte semmi esélye sem volt. De még mindig itt vannak. És ha másra nem is volt jó ez a sok szörnyűség, de Tom, Mark és Travis újra összeborultak, és rájöttek, hogy nem nagyon tudnak meglenni egymás barátsága nélkül.
Az ilyesmi kétféleképpen sülhet el. Vagy izzadtságszagú múltidézésbe fognak, amit meg tud menteni a nosztalgia, ha úgy adódik, vagy kijön belőlük az állat, és megint olyan dalokat kezdenek írni, amilyeneket a hőskorban. A Blink szerencsére az utóbbit tette, a One More Time… pedig megint megmutatja, hogy miért lehetett szeretni ezt a három embert annyira nagyjából a cím nélküli 2003-as lemezig.
Persze a Blink igazából sosem volt annyira rossz, még akkor sem, amikor Tom DeLonge kiszállt a bandából, és az Alkaline Trio énekesével, Matt Skibával folytatták tovább. De nem volt ugyanaz. Hiába írtak olyan remek dalokat, mint a Kings of the Weekend, az mégsem volt ugyanaz a Blink-182. A tragédiasorozat viszont nem szimplán annyit tett a bandával, hogy újra összehozta a régi tagokat, de valahogyan megtalálták magukban azt az energiát is, ami az első négy lemezen még ott volt bennük.
A One More Time… így nem egyszerűen egy visszatérés, hanem az a visszatérés, amire minden Blink-rajongó vágyott. Ott van rajta minden, amit hallani akarsz, és igen, egy megvadult nosztalgiavonatként ránt magával a fiatalkorodba, miközben végig azt érezteti veled, hogy a rohadt életbe, felnőttünk. Ők is felnőttek, de ahogy mondják, mintha semmi sem változott volna, és ezt ők sem értik. Pedig nagyon is változott. A Blink eddig is képes volt megható dalokat írni, de közel sem olyanokat, mint a One More Time, ami őszintén kipakol mindent az asztalra arról, mi történt velük, és felteszi a kérdést, hogy komolyan egy tragédiának kell-e történnie ahhoz, hogy újra barátokká váljanak.
De közben pedig ott a régi Blink az olyan dalokban, mint a szupersláger Dance With Me és a Fell In Love, és velük meg is érkezünk oda, ahol már nagyon régen jártunk, a csajokhoz, a bulikhoz, az önmarcangoláshoz, a frusztrációkhoz, az elfuserált figurákhoz, a berúgásokhoz, a régi hangokhoz és hangulatokhoz, a régi zenei témákhoz, miközben Travis még egy egyszerűbb dobtémát is annyira szétteker, amennyire csak bír.
És bármennyire is olyan a Blink, mint régen, mégis frissnek hat. Ezek az emberek tényleg annyira hálásak az életükért, és egymásért, hogy véletlenül kinyitottak magukban egy ajtót, ami már jó ideje bezárva állt. Az új dalok ezért tele vannak energiával, emlékezetes témákkal, és szinte mindegyikük sláger lehetne, de azért az utolsó dalokban picit bekacsint a Skiba-korszak dalszerzése is, a Blink Wave-ben pedig konkrétan a ’80-as évek hangzását építik be a teljesen átlagos Blink-témákba, és igen, ez azt jelenti, hogy még kísérletezni is volt kedvük.
És kicsit magukat nyúlni is, hiszen az egyébként szintén slágernek született You Don’t Know What You’ve Got finoman szólva is újrahasznosítja az Adam’s Song alaptémáját, közben visszanyúlnak egészen a kezdetekhez is a lemez két ultrarövid dalával, a pörgős Turn This Off!-fal és a még annál is pörgősebb Fuck Face-szel, de nem is ezek a dalok mutatják igazán, mennyi energia van még ezekben a fazonokban, hanem a szintén kislemezes More Than You Know, amiből biztosan koncertkedvenc válik majd.
De hát erről a lemezről igazából bármi koncertkedvenccé válhat. Csak koncert legyen. És most egy darabig ne történjen velük semmi, ami komolyan veszélyezteti az életüket. Úgy tűnik, a Blink-182 hosszabb távra tervez a régi formájában maradni, szóval kicsit csalóka a cím, nem csak még egyszer, utoljára írtak dalokat, maradnak még, hiszen ahogy a One More Time-ban éneklik, nincs kedvük úgy tenni, mintha lenne holnap. Ha nem is lesz, akkor is érdemes volt egy ilyen lemezért újra összeállniuk.
Hauschel Tamás / Kultpilóta
Nézd meg a Zane Lowe által készített interjút is velük:
