Egy JT-lemeznek mindig tétje van. Csak éppen ezt nem biztos, hogy maga a főhős is így gondolja. Ez pedig nem feltétlenül baj. A mindent megváltó popherceg most visszatekint. Van mire. Tekintsünk mi is vissza.
Valahol hihetetlen, hogy Justin Timberlake tulajdonképpen mindig is a szemünk előtt volt. Egészen kiskorától felnőtt családapa létéig jóformán mindent láttunk az életéből, ami persze nem igaz, hiszen a magánélet mégiscsak szent és sérthetetlen, oda bekukkolni nem illik, csak akkor, ha maga a sztár is szélesre tárja az ajtót. Justin viszont ezt nem sűrűn teszi meg. Inkább azt szeretné, hogy a zenéjéről, esetleg a filmjeiről beszéljünk, akkor is, ha nem sűrűn dobálja utánunk az új albumokat. De nem is kell. Megdolgozott azért, hogy ne kelljen évente-kétévente egy-egy új albummal kijönnie, és mégse felejtse el senki. Nem is különösebben fenyegeti ez a veszély.
Akkor sem, ha nem mindig talál be a lemezeivel. Valahogy mindig sikerül érdekes és szerethető figurának maradnia, bár azt azért nem lehet ráfogni, hogy ne rezegne néha a léc. De ha valaki olyan régóta áll színpadon, mint ő, és olyan magasságokba ér el, akkor nyilván minden megtörténik az emberrel. Fogalmazzunk úgy, hogy vele meg is történt szinte minden már gyerekkorától kezdve.
A kis Justinnak sok esélye nem volt arra, hogy ne zenész váljon belőle, hiszen édesapja kórusvezető volt, aki zenészkörökben mozgott, nem is nagy csoda, hogy a srác egészen kiskorában már gospelt és countryt énekelt, utóbbiban nagyapjának is óriási szerepe volt, hiszen ő mutatott meg neki olyan előadókat, mint Willie Nelson vagy Johnny Cash, akikbe azonnal beleszeretett.
Még csak 11 volt, amikor kiállt az egész ország elé hangjával, feltűnt ugyanis a Star Search nevezetű tehetségkutatóban, ahol country dalokat adott elő – akkor még Justin Randall néven, ami mondjuk tényleg úgy hangzik, mint egy countryénekes neve. A szülei küldték el, ő azonban elég nagy ambíciókkal vágott bele a műsorba, állítása szerint, ha nem nevezték volna be, ő akkor is megmutatta volna magát valami más módon a nagyvilágnak.
Kiesett a versenyből, de egy év múlva már a Mickey Mouse Club tagjaként újra mindenki szeme elé került, ahol aztán összeismerkedett néhány olyan sráccal és lánnyal, aki mondhatni, később azért vitte valamire. Britney Spears, Keri Russell, Ryan Gosling, Christina Aguilera és az a JC Chasez szerepeltek a műsorban, akik közül a későbbiekben még igen szorosan összefonódtak Justinnal, akár magánéleti, akár szakmai oldalról.
JC Chasez itt került képbe, mikor Chris Kirpatrickkel összeverődve, Lou Perlman menedzseri tevékenységével megalapították az NSYNC-et. És ekkor még mindig csak 1995-öt írunk. Az NSYNC sztorija igazából egy évvel korábban, 1994-ben kezdődött, amikor Kirpatrick a Universal Studiosban dolgozott, és bemutatták Pearlmannek, aki akkor már a Backstreet Boys menedzsereként volt ismert. Egy közös barátjuk mutatta be őket egymásnak, aki úgy tudta, hogy Lou egy új fiúbandát szeretne összehozni. Miután a férfi megnézte Christ az akkori csapatával, felajánlotta neki, hogy beszáll pénzzel egy új bandába, ha sikerül összeszednie maga mellé néhány tagot. Hosszas keresgélés után megtalálta az első két tagot, Justin Timberlake és JC Chasez szálltak be elsőként, majd utánuk érkezett Joey Fatone, legvégül egy gyors tagcsere után pedig Lance Bass csatlakozott.
Az NSYNC karrierje ilyen hátszéllel indulhatott volna akadálymentesen is, de valamiért csak nem akart suhanni velük a szekér. Az első lemezük német nyelvterületen lett igazi siker, nyilván köze van ehhez a VIVA hathatós segítségének is, ahonnan non-stop folyt a Tearin’ Up My Heart és az I Want You Back. Az viszont különösen vicces, hogyan jött össze nekik az amerikai karrier. Az RCA Records új tehetségeket leszerződtető pápája, Vincent DeGiorgio ugyanis Budapesten futott bele az NSYNC-be, akik – és most tessék megkapaszkodni – az 1997-es Total Dance fesztivál fellépőiként parádéztak a BS-ben.
Ennek a találkozásnak köszönhetően 1998-ban már amerikai lemezszerződéssel haladt a világhírnév felé a csapat, majd kihozták első lemezüket az USA-ban, és… jött a bukta. Az ’N Sync névre keresztelt album a 82. helyet tudta megcsípni a Billboard 200 listán, kapóra jött nekik azonban az, hogy a nagy konkurens Backstreet Boys Brian szívműtétje miatt kénytelen volt lemondani egy tévés Disney-koncertet, így beugorhattak helyettük. A lemez alig három héttel a beugrás után a kilencedik helyen landolt, ami további tévés szereplések után, plusz azért, mert előzenekari pozíciót csíptek meg Janet Jackson turnéján, egyből elkezdtek vinni, mint a cukrot.
Jól is ment a buli egészen a harmadik (vagy ha a karácsonyi albumot is beszámítjuk, akkor a negyedik) lemezig, a Celebrity-ig (leszámítva, hogy egy igen csúnya jogi háborúba keveredtek Lou Perlmannel), ahol már a zenekari tagok, Justin és JC Chasez is rendesen kivették a részüket a dalszerzésből és a produceri munkából. Az eredmény komoly kritikai siker, és egy egyértelműnek látszó út volt Timberlake előtt. Nem volt sok esély arra, hogy ezek után nem kezd szólókarrierbe.
Az a bizonyos leválás azonban főként egy dalnak volt köszönhető. A Gone-nak. Justin ezt a slágerré vált dalt ugyanis nem az NSYNC-nek, hanem Michael Jacksonnak írta, és érezte, hogy ez most valami nagyon más, valami sokkal személyesebb, és tulajdonképpen tetszik neki ez az irány. Michael végül nem kérte a dalt, így megjelent inkább a Celebrityn. Csakhogy Michael később rácsörgött Justinra, hogy nagyon is tetszik neki ez a dal, és nem csak hogy szeretné megjelentetni, de csakis duettként szeretné kihozni. Justin felajánlotta Jacksonnak, hogy bár ez a hajó már elment, dolgozzanak együtt az NSYNC-kel egy közös dalon, ő azonban csak és kizárólag Justinnal akart együttműködni. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy talál külön utakon kellene haladnia.
Összeállt az utolsó NSYNC lemezen is közreműködő Neptunesszal és Timbalanddel, majd megszületett a Justified, ami egyöntetűen bejött a kritikusoknak és a rajongóknak is, és megalapozta Justin jövőjét olyan slágerekkel, mint a Like I Love You, a Cry Me a River, a Señorita vagy a Rock Your Body. 2002-től hivatalosan is ő lett a „pop hercege”. Aztán jött két évvel később a Super Bowl halftime show és Janet Jackson.
Justin letépte Janet ruháját, majd az énekesnő jobb melle úgy döntött, személyesen is megnézi magának a közönséget. Az eset akkora balhét kavart, hogy akár rámehetett volna a karrierje is. Tudta, hogy kicsit pihentetnie kell a zenét, átnyergelt hát inkább a filmekre. Jött az Alpha Dog, A káosz birodalma és A lánc, amikből kiderült, hogy Timberlake-nek van keresnivalója a filmiparban is.
2006-ban azonban csak elkészült a FutureSex/LoveSounds, ami rendesen felforgatta a zeneipart. Csak a megjelenése hetében majdnem 700.000 példányban kelt el. A SexyBack number one slágerszörnyeteggé vált, és hogy ne legyen egyedül, felnőtt mellé még a LoveStoned, a My Love és a What Goes Around… Comes Around is. A FutureSex/LoveSounds viszont egy csapda is volt. Annyira újat mutatott, hogy innentől nem volt mese, nagyjából azt várta mindenki Justintól, hogy mostantól ilyen minőségben, ilyen innovatív, mégis klasszikus slágerszerzési hozzáállással hozzon ki dalokat, de ez kvázi lehetetlen volt.
Szerencséjére a Madonnával közös 4 Minutes akkorát robbantott, hogy onnantól biztos lett, bármihez is adja a nevét, az minőségi munka lesz. Inkább másoknak írt gigaslágereket, beugrott ide-oda egy-egy közösködésre, és tovább építette filmes karrierjét több-kevesebb sikerrel. 2013-ban azonban visszatért a zenéhez, és a nem annyira futurisztikus, de érdekes és stílusos The 20/20 Experience 1 és 2 lemezekkel megmutatta, hogy amíg olyan dalok jönnek ki belőle, mint a Suit & Tie vagy a Mirrors, mindig méltó lesz a pop hercege címre.
Összejött végül számára az a bizonyos Michael Jacksonnal közös dal, igaz, Michael posztumusz albumán, az Xscape-en, de legalább a Love Never Felt So Good méltó volt Jacko örökségéhez. Justin egyszerűen képtelen volt hibázni, a Can’t Stop the Feeling letarolta a világot, a Trollok filmekben remek szinkronmunkát végzett, a Social Networkben David Fincher kihozta belőle az igazán jó színészt is.
A 2018-ban kijött Man of the Woods lemezzel azonban eltört valami. Annak ellenére, hogy bizonyos értelemben Justin visszatért a gyökereihez, pontosabban azokhoz a zenékhez, amelyek meghatározták a gyerekkorát, a kritika nem fogadta túl szívélyesen az albumot, és nem is záporoztak annyira róla a slágerek, mint a korábbi lemezekről. Bár a Filthy futurisztikus funkja még tényleg meglepő volt, a Chris Stapletonnal közös Say Something pedig fantasztikus, a többségében Pharrell produceri munkájával felvett lemez nem tudta hozni azt a szintet sem hangzásban, sem dalszerzésben, mint a korábbi albumok.
Rossz persze nem volt, fogyott is, ahogy kellett, csak épp egy picit többet várt az ember. Mert mindig szabad volt többet várni, úgysem tudott csalódni. Viszont meg kellett tanulni, hogy Justin Timberlake sem fog mindig valami egészen újat, mindent megreformálót hozni, de ha hoz valamit, az nem lesz rossz.
Újabb hat év telt el, mire elérkezhettünk a legfrissebb lemezig, az Everything I Thought I Wasig, ami előtt még gyorsan összerántotta az NSYNC-et is, hogy aztán végül két új dalt is készítsenek, melyek közül a Paradise a friss albumon landolt, és ott van a jobb trackek között. Hat év után tényleg mindent megtett Justin azért, hogy egy olyan dallistát adjon át a kedves egybegyűlteknek, amiben mindenki találhat magának valamit.
Csak az a jó kérdés, hogy mindez hogyan áll össze egy albummá. Az Everything… valahol olyan, mint egy néha melankolikus, néha táncos utazás a Justin Timberlake-múzeumban, ahol átnézhetünk mindent, amivel ez az úriember foglalkozott az elmúlt évtizedekben, ehhez pedig olyan producerek asszisztáltak, mint az elengedhetetlen Timbaland, Danja, vagy épp Ryan Tedder és Calvin Harris.
De a múltidézés sokakat untathat, főleg azokat, akik még mindig meg akartak lepődni. Nem fognak. Justin ezúttal maximum a lemezt nyitó Memphisszel mutat valami mást, de ez a más most nem feltétlenül áll jól neki. Az olyan dalok, mint a What Goes Around… kistestvéreként is remekül elműködő Drown, a Timbalanddel közös több, mint 7 perces Technicolor, a funkos Infinity Sex, vagy az első kislemez, a Selfish mutatják meg, hogy miért szerettük ezt a csávót eddig.
De főleg akkor, amikor megszólal a Sanctified robbanékony refrénje, akkor tudod, hogy hazaértél, már akkor, ha jelentettek számodra valamit Justin eddigi lemezei. Mert ez a fazon még mindig nagyon tud dalokat írni. Csak nem biztos, hogy mindet fel kellett volna pakolni egy lemezre.
Az Everything… ugyanis rettenetesen hosszú, majdnem 77 perc, és hazugság lenne azt állítani, hogy ne lehetett volna lehagyni 1-2 dalt róla, amitől még feszesebb lehetett volna a végeredmény. Ez persze nem azt jelenti, hogy bármi is kínos lenne ezen a lemezen. Justin dalszerzése nem változott, a hangulatok a régiek, még mindig a funk-disco-soul-r&b-vonalon mozgunk, az NSYNC összeborulás is slágeres, az önmarcangolás és múltba nézés megkapó, szóval igazából ott vagyunk, ahol lennünk kell.
Csak hát a kevesebb tényleg több lehetett volna. Az Everything I Thought I Was egy hosszú emlékeztető, amelyen maga Justin is visszanéz, és a lemezt záró Conditionsben 77 perc után ott kötünk ki vele, hogy a fenébe is, azért mégiscsak nagyon bírjuk ezt a fazont, de meglepetéseket már tényleg nem érdemes várnunk tőle. Ettől függetlenül amit ad, az nagyon nem kevés.
Bár ha jobban belegondolunk, jöhetnek itt még meglepetések, mert már most nagyobb téteket mernék feltenni arra, hogy az NSYNC nem csak puszira jött össze az utóbbi időben kétszer. Az biztos, hogy a tagok benne lennének egy új lemezben. Igazából Justin tartozik is nekik ezzel.
Hauschel Tamás / kultpilóta
