Lehet-e valami egyszerre szomorú, könnyed, sötét és mégis felemelő? Úgy tűnik, igen, mert Madison Beer lemeze pont ilyen.
Ha valakinek Justin Bieber segít befutni, akkor azzal szemben rajongók egy nagyobb hadserege támaszt elvárásokat. Kérdés, hogy ő mennyire akarja kiszolgálni ezeket a rajongókat, és mennyire akar a saját feje után menni, amivel jó eséllyel elveszítheti az ölébe hullott „ajándékot”. Madison Beer a legjobb példa arra, hogy miért érdemes a saját fejünk után menni. A még mindig csak 24 éves lány ugyanis nem az egyszerű úton indult a kicsit borongósabb hangulatokkal teli első lemezén, a Life Supporton, hogy aztán két évvel később a második albumán szabadjára engedje mindazokat a hatásokat, amelyek az utóbbi időkben érték. De főként a mélyen benne szunnyadó Lana Del Rey-t.
Itt a Silence Between Songs, és a jóisten se tudná lemosni róla, hogy Madisont Lana inspirálta, olyannyira, hogy a kész lemezt még megjelenése előtt el is küldte neki, és ő kifejezetten kedvelte, amit hall. Főként az albumot nyitó Spinnin került közel a szívéhez, ami nem nagy csoda, hiszen bátran elférne bármelyik Lana Del Rey albumon is, de mintha lennének itt még valakik, aki hallhatóan óriási hatással volt Madisonra, és ezek nem mások, mint Kevin Parker, azaz Tame Impala és Billie Eilish.
Az énekstílusa is kettejük hatására alakult át, a dalokban is az ő hangulataik kavarognak, de a távolból még Amy Winehouse is beköszön a lemez legnagyobb slágerében, a Recklessben, valamint az azt követő címadó dalban, a Silence Between Songsban. De bármennyire is érezni az előbb említett előadók jelenlétét, mégsem tűnnek a dalok másolatnak.
Madison inkább belőlük inspirálódva írta meg ezt a lemezt, ami másképp bensőséges, mint a legelső albuma. Továbbra is szétcincálja a lelkét, és minden frusztrációját és félelmét kiadja magából, és úgy látszik, maradt belőlük bőven, miután megírta életrajzi könyvét, a The Half of Itet. 23 évesen.
Érdekes, hogy bár Madison alapjaiban véve a Disney-üdvöskék között mozog, mégis nagyon távol áll tőlük, ő ugyanis inkább a melankólia felé húz, mint a könnyebben eladható popslágerek felé, és bár lehet, hogy Vanessa Hudgensszel hoz össze egy kozmetikai céget, teljesen elképzelhetetlen, hogy egyszer ő vagy akár a régi mentor Justin Bieber előkerüljön egy lemezén. Hiába dolgozott már együtt olyan DJ-kkel, mint David Guetta vagy Martin Solveig, nem veszi igénybe a segítségüket, hogy még több rádiós játszást érhessen el, ő inkább a Beach Boys felé kacsintgat (mint például az I Wonderben), vagy ha ahhoz van kedve, akkor feldolgoz egy ’68-as Turtles-dalt a You Showed Me-t (ami egyébként szintén feldolgozás, 1964-ben eredetileg a Byrds dala volt, Madison viszont a Turtles-változatot vette alapul).
Per pillanat ez a lány az álmait éli, és azt tesz, amit akar. Nem feltétlenül érdekli a siker, egyszerűen csak megkapja. És ez jó. Mert nincs arra kényszerülve, hogy olyan dolgokat tegyen, amihez semmi kedve. A Silence Between Songs egy sokkal egységesebb album, mint az elődje volt, de lassabb folyású és kevésbé popos is. Mert semmi értelme nem lett volna más lemezt készítenie, ha most ilyen hangulatok jöttek elő belőle.
Ha valamiért, hát ezért nagyon lehet szeretni ezt a lányt. Szép, de mégis földhöz ragadt, valódi popsztár, de minden másodpercében igyekszik tudatni veled, hogy finoman szólva sem tökéletes, és bár körülveszi a fény, van egy nagyon erős sötét oldala, amit nem fél kimondani a dalaiban, mint mondjuk a 17-ben, amelyben lehet, hogy nevetségesen hangzik, hogy egy még csak 24 éves lány a gyorsan múló idő miatt kesereg, mégis valahogy megrendítő, amilyen elegáns sötétséggel Madison énekel erről.
És pont ezért működik, ami a Silence Between Songson történik. Őszintének és egyszerűnek tűnik, mert az is. Rengeteg hatás kavarog benne, főként a ’60-as évekbe táncolgat vissza, és nem feltétlenül érdekli, hogy felrobbantsa a Billboard Hot 200-et, de azért akad rajta mindent vivő sláger is a Reckless személyében, és a Tame Impala The Less I Know The Betterjének basszustémáját finoman szólva is konkrétan megidéző, meglepő módon táncolható Home To Another One-t sem menti meg senki attól, hogy imádják a rajongók.
Aki nem tudja elképzelni, mindez hogyan működhet élőben, annak jó hír, hogy nem kell elképzelnie, hiszen jövő március 9-én Madison Beer a bécsi Gasometerben be is mutatja, hogyan szólnak az új dalok koncerten. Nincs messze, szóval nem érdemes kihagyni.
Hauschel Tamás / kultpilóta
