Mindenki tud mondani legalább egy Kygo-dalt. De honnan jött ez a srác? És milyen a legutóbbi lemeze?
Ha azt mondom, Kyrre Gørvell-Dahll, valószínűleg nem sokan kapják fel a fejüket. De ha kiírják a művésznevét bárhol, azonnal ki lehet tenni a telt ház táblát. A Kygo név ugyanis már nagyon sokakat megmozgat, hiszen ez a 31 éves norvég srác az elmúlt 10 évben annyi slágert tett le az asztalra, hogy legalább egyet még azok is ismernek közülük, akik egyébként non-stop metált hallgatnak, de néha kiteszik a lábukat a házból. Mert valahol biztosan megszólalt a Stole the Show vagy a Firestone.
Kygót valahogyan az is meg tudta szeretni, aki nem igazán kedveli a DJ-ket, és ebben óriási szerepe lehet annak, hogy ő inkább hangszeres zenészként tekint magára, mint DJ-ként. Kyrre ugyanis hat éves volt, amikor apja nyomdokaiba lépve elkezdett zongorázni tanulni, és egészen 16 éves koráig bőszen gyakorolt is, ekkor azonban egymásra találtak a Logickal, hogy aztán vele és azzal a MIDI billentyűzettel, amelyet az édesanyjától kapott karácsonyra, jónéhány YouTube oktatóvideó után elkezdjen dalokat gyártani. A fő inspirációs forrása Avicii volt, akinek zenéjére úgy rezonált, mint semmire azelőtt, és annyira erősen érezte, hogy a tehetségéből akár valami komolyabbat is kihozhatna, hogy félbehagyta üzleti tanulmányait a skóciai Edinburgh-ben.
Sokak számára a 2013-as Marvin Gaye remixe, a Sexual Healing volt az a pont, amikor rájöttek, mekkora tehetség szorult ebbe a srácba. Ekkor már több remixen túl volt, ráadásul minden egyes remix egyre nagyobb nézettséget és hallgatottságot hozott számára, mégis valahogy ez talált be a leginkább. Ekkoriban tulajdonképpen már egyáltalán nem foglalkozott a tanulmányaival, csak a dalokat gyártotta egymás után, közben figyelte a kommenteket a SoundCloudon, amelyek nagyon pozitívak voltak.
Kygo azt vette észre, hogy rohamosan nő a rajongói tábora, a Facebook-oldalának látogatottsága is rettentően felpörgött, majd ezen a Facebook-oldalon keresztül megkereste őt egy bizonyos Myles Shear, aki végül a srác menedzsere lett. Egészen addig nem találkoztak személyesen, amíg el nem jött Kygo első bulijának ideje egy párizsi klubban, ami állítólag teljesen üres volt, mikor elkezdett játszani, de a szettjét hallva szép lassan teljesen megtelt a terem.
Kyrre azonban nem tudta, hogyan fognak működni a bulijai, mert saját bevallása szerint jóval lassabb zenét játszik, mint a kollégái, ez pedig nem mindig működik jól a klubbokban. De működött. Annyira, hogy a jól sikerült fellépésének híre ment, egyre több lehetőséget kapott, a lemezkiadók elkezdtek versenyezni érte, majd nem sokkal később már telt házas bulikat adott, és ekkor még nem jött ki egyetlen olyan dala sem, ami ne valamelyik régebbi dal remixe lett volna.
2013-ig kellett várni arra, hogy elkészüljön az első olyan saját trackje, amelyet az egész világ hallhatott, az Epsilon azonban nem aratott még igazán nagy sikereket. Csakhogy egy évvel később az a bizonyos második dal már letarolta a világot. Ez volt a Firestone, ami 2014 decemberében végigsöpört ezen a bolygón, és úgy játszották a rádiók 0-24-ben, mintha nem lenne holnap. A dal a magyar rádiós top 40-ben is az élre küzdötte magát, és több országban ért sokszoros platina státuszba.
Ekkor történt meg a csoda, megjelent maga Avicii és Chris Martin, akik arra kérték Kygót, remixelje a Coldplay Midnightját, nem sokkal később fel is lépett Avicii-vel Oslóban, utána pedig még helyettesítette is őt a Tomorrowlanden. 2015-ben már az ID című dala az Ultra Music Festival előzetesében pörgött, majd jött a legnagyobb promóció, amit egy zenész csak kaphat: a FIFA. Az ID ugyanis bekerült a FIFA 16-ba, és újabb közönséghez jutott el. 2015 májusában aztán jött a Stole the Show, és megint bérelt helye lett a rádiókban.
És azóta sem nagyon adta át másnak. Kygo még mindig ugyanazt a slágerparádét hozza, amit mindig. Lemezein nem enged alább a rádióbarátságból, és a vendégelőadókból, akik között mindig akad pár meglepő név is. Bár igazából már semmi sem lehet nagyon meglepő azok után, hogy olyan előadókkal állt össze, mint John Legend, a OneRepublic vagy a Kodaline. Bárki azonnal ugrik, ha Kygo akar vele dolgozni.
Nem történt másképp a legutóbbi lemezén, a Thrill of the Chase-en sem. Kygo olyan stílust alakított ki magának az ezt megelőző három lemezén, hogy attól nem nagyon tud szabadulni, bár hallhatóan esze ágában sincs. Bevált formulán nem változtatunk, főleg akkor nem, ha ezt szeretik a rádiók és a fesztiválok is, úgyhogy mindenki pontosan azt kapja, amit vár.
De baj ez? Baj, hogy Kygo igazából csak minimálisan tér el attól, amihez már mindannyian hozzászoktunk? Nem feltétlenül jelent rosszat, ha valaki biztonsági játékot játszik, és csak egészen minimálisan kacsintgat ki a biztonságból. Mert mit vár el az ember egy Kygo-lemeztől? Megjegyezhető dallamokat, középtempósan is táncolható dalokat, pozitív hangvételt, némi álmodozást, a tengerparti bulik ízét a szánkban és rengeteg vendégénekest, akik közül igazán nagy fogások is felfértek a lemezre.
Ezt mind tudja a Thrill of the Case. Igaz, az első, kissé merengősebb dal, a Gone Are The Days még nem feltétlenül ígér beindulást, az őt követő Love Me Now-ra már beindul a slágervonat, és nem is igazán áll le. Maximum egy kicsit más vágányra terelődik át, néha egy kicsit erősebbet merít a ’80-as évek hangszerelési ötleteiből, mint Lonely Togetherben vagy a címadó Thrill of the Chase-ben, de többségében Kygo igazából nem meglepni akar, hanem kiszolgálni.
Adni egy rakás olyan dalt, ami a nyarad filmzenéje lehet, amit nem nyomsz el, ha épp jön a rádióban, és amit a fesztiválokon is rongyosra lehet játszani, mert bármekkora tömeg jól tudja magát érezni közben. A végére azért belefér egy vendégelőadó nélküli, emlékezetes darab, a Freeze, ami 8 perces hosszával tökéletesen lezárja a lemezt.
Aki eddig szerette, az nem most utálta meg ezt a srácot, aki már bőven dolgozik ötödik lemezén, és elvileg jövőre ki is hozza, ha minden jól megy. De hát miért ne menne jól? Az biztos, hogy sok zongorára, merengős, mégis kellemes dallamra és rengeteg rádiós lejátszásra kell számítani. Nem baj, ha nem lepődünk meg.
Szerző: Hauschel Tamás / Kultpilóta
