Hogyan szerezzünk egy Grammyt sok kitartással, a szabályok megszegésével és némi szerencsével? A Purple Disco Machine zsenije pontosan tudja.
Ki a fene az a Tino Piontek? Esetleg Tino Schmidt néven már ismerősebb? Nem? Akkor talán a Purple Disco Machine név majd többet mond. Ő az a fazon, aki producerként és DJ-ként addig-addig melózott, amíg legutóbb meg nem kínálták egy Grammyvel Lizzo About Damn Time-jának remixéért. Tino útja azonban nem annyira szokványos, ő ugyanis Kelet-Németországból, pontosabban az NDK-ból indult, akkor, amikor a berlini fal még állt, és a zene nem ömlött mindenhonnan, vagy ha szólt is, akkor nem biztos, hogy olyan zene, amit gyerekfejjel hallani akart.
Tino 1980-ban született Drezdában, ahol nem volt könnyű olyan zenekarok lemezeihez jutni, mint a Rolling Stones vagy a Pink Floyd. A Piontek család azonban jobban szerette a zenét annál, mint hogy ne próbálkozzon beszerezni az elvileg beszerezhetetlent. Tino apja inkább autóba ült, és elvezetett Csehszlovákiáig, sőt, Magyarországon is járt, hogy a fekete piacon szerezze be a lemezeket. Nem érdekelte, hogy lebukik-e a határon, inkább az foglalkoztatta, hogy otthon hallgathatja a Genesis albumait.
Közben azonban mindenhonnan az italo disco szólt, ami valamennyire megtetszett a fiúnak is, főleg a Karat ’82-es Der Blaue Planet című dala, ami elég konkrét magyarázatot ad a mai stílusára. Az italo előadók nem voltak kitiltva a rádiókból, a diszkó és az ártalmatlan rockkliséket puffogtató előadók azonban önmagukban elég unalmas zenei ízlést alakítottak volna ki, ha apu nem kockáztatott volna sokat azért, hogy a gyerekei is megismerjék az amerikai zenéket.
A fal azonban leomlott, Piontekék pedig útra keltek, hogy megnézzenek egy még sosem látott üzletláncot, ahol állítólag a kerítés is lemezekből van kolbász helyett. Úgy hívták, Media Markt. A kis Tino pedig bekerült a mennyországba. Azt mesélte, tisztán emlékszik, hogy a szeme majdnem kiesett a helyéről a lemezek mennyiségétől, és óriási bajba is került, mert ekkora tömegből kellett kiválasztania azt az egyet, amit megvehetett. Végül az Inner Circle Sweatje mellett döntött, úgyhogy reggeltől estig mehetett az „alalalalalong”, és ez volt az a pont is, ahol végleg letette a voksot az életigenlő, pozitív dalok mellett.
Innentől nem volt megállás, Tino gyakorlatilag az összes pénzét zenére költötte. Azon belül is Phil Collinsra. A Genesis és Collins szólókarrierjének összes létező darabját igyekezett begyűjteni, majd jött a ’90-es évek, a rave, a techno, és a srác úgy érezte, nem ez lesz az ő időszaka. Eljárt ugyan a drezdai bulikba, de túlságosan hidegnek érezte a stílust, így nem is érezte otthon magát benne. Sokkal inkább bejött neki az, amit a franciák csináltak, azon belül is a Daft Punk, akik akkorát robbantottak a Homeworkkel, hogy Tino is beleszédült. Ez volt az a lemez, ami miatt elkezdett DJ-zni, bár ahogy mesélte egy interjúban, annyira nem volt pénze, hogy mindenből a legolcsóbbat vette meg, amivel nehéz volt dolgozni.
A ’90-es évek végén aztán megnyílt a drezdai German Club, ami hogy-hogy nem, a french electronica temploma lett. Tino oda járt anyagot gyűjteni, pontosabban feljegyzett minden dalt, ami tetszett neki, és igen, ha akkoriban lett volna Shazam, akkor valószínű füstölve működött volna a telefonján. Nem sokkal később elkezdte követni a legendás Sven Väthet, akinek nem szerette a zenéjét ugyan, de lenyűgözte, mennyire technikás DJ. Mindent ellesett tőle, amit csak tudott, de a stílusát egyáltalán nem tudta a magáénak érezni. „Nem szeretem a zenéjét. Abszolút értem, csak épp sosem drogoztam életemben” – mesélte.
Amikor megnyílt az otthona közelében a Grotte nevezetű klub, a hely egyik DJ-je lett, nyolcórás szettjei alatt pedig folyamatosan tanulta, hogyan kell tökéletes atmoszférát teremteni. Tino aztán eljutott arra a pontra, amikor saját zenét akart írni. Fogalma sem volt, hogyan kell, nem játszott semmilyen hangszeren, de szép lassan beletanult a dalszerzésbe és a producerkedésbe. Mindent saját maga tanult meg, saját bevallása szerint öt éve ment rá, ami ma a YouTube segítségével maximum egy év alatt sikerült volna.
A tanulásnak a Stereofunk lett a gyümölcse, ami rengeteg fellépést és még egy lemezszerződést is magával hozott, amiből két album is született. A 2000-es évek végén azonban fék nélkül kezdett vágtatni az EDM-vonat, és senki sem akart már house DJ-ket foglalkoztatni. Az ügynöke azt javasolta, hogy váltson stílust, de Tino utálja az EDM-et, nem tudott hát mást tenni, visszavonult. Tanárként dolgozott egy általános iskolában, szabadidejében pedig reklámzenéket írt. És persze dalokat is a saját szórakoztatására, mert képtelen volt leállni.
És nagyon, de nagyon élvezte, hogy lekerült róla a nyomás. A barátainak is tetszettek az új dalai, azt javasolták hát, találjon ki valami új nevet. Prince Purple Rainjéből, Gloria Estefan Miami Sound Machine-jéből aztán összelegózták a Purple Disco Machine nevet, majd Microsoft Paintben tervezett hozzá egy logót. Visszatért a gyökereihez. Vidám, laza diszkót játszott mindenféle tét nélkül. Aztán megtörtént a csoda.
A My House című dala a vártnál sokkal sikeresebb lett, a probléma csak az volt, hogy Tino épp előtte lett apuka, és mondta a feleségének, hogy felhagy a zenéléssel, hogy minden energiáját a családjának szentelhesse. Gyorsan visszavonta a döntését, és azóta is sikert sikerre halmoz. Eddig két sorlemezt jelentetett meg, a Soulmatic és az Exotica tele vannak slágerekkel, bár igazából az utóbbi ért el nagy magasságokig, de nem olyan magasságokig, mint amekkorába a Lizzo remix repítette. Talán maga sem gondolta volna, hogy egyszer még egy Grammy-díjat kell elhelyeznie valamelyik polcán, annak ellenére sem, hogy készített már remixet többek között Dua Lipának, Lady Gagának és Kylie Minogue-nak is. És ha így folytatja, akkor biztosan lesz még annak a Grammynek testvére is.
Tino nem változik, az a szerethető oldschool gondolkodásmód sosem tűnt el a fejéből, amivel elkezdte, mai napig gyűjti a lemezeket, és szeretne egyszer egy olyan turnét, ahol csak vinylről játszik, de azt mesélte, sajnos rajta kívül senki sem akar ilyesmit. Az viszont lehetséges, hogy valamikor zenekarral lép színpadra. A Strand Fesztiválra biztosan szólóban érkezik, ahol augusztus 26-án zárja a bulit a Balaton partján, aminek biztosan örül, hiszen ilyen vízparti környezetben van igazán elemében. Az biztos, hogy semmiféle nyomás nem lesz rajta. De valószínűleg másokon sem. Ettől szép ez.
Szerző: Hauschel Tamás / Kultpilóta
