A Bring Me The Horizon régóta várt új lemeze egy hatalmas meglepetés. Néhol pozitívabb, sok helyen dallamosabb, de ugyanabba a sötétségbe vezet, ahová valahogy mindig jó visszatérni velük.
Fogalmazhatunk úgy is, hogy a legutóbbi Bring Me The Horizon lemez, a Post Human: Survival Horror nem volt egy túlságosan életigenlő album, és akkor még finoman fogalmaznánk. A Covid ideje alatt született dalok pocsék jövőt festettek az emberiség számára, de kit érdekelt, amikor olyan formában mutatták Oli Sykes bandáját, ami tele volt élettel, energiával, dühvel és koncerten egy zárlatos Godzillaként életre kelő dalokkal?! A Survival Horror egy eredetileg négyrészesre tervezett sorozat első részeként robbant be, aminek a folytatása egyszerűen nem akart elkészülni, de időnként kikerült egy-egy dal, általában olyanok, amelyektől az ember felhúzta a szemöldökét.
Mert ezek a dalok nem feltétlenül passzoltak az előző lemez világához. A még 2021-ben kijött Die4U egy lassú, poposabb track, a Strangers sem éppen a veszett tempójáról volt híres, hogy aztán a punkrockos Lost végleg egy olyan útra terelje a várakozást, amit senki sem látott előre. Aki régi rajongóként ezen a ponton nem tett volna nagy téteket arra, hogy jó lehet még ez a folytatás, azt nem lehetett hibáztatni, de némi megnyugvást azért adott a sok tologatás után végre összejött februári arénás koncert, ahol nemcsak az derült ki, hogy nagy meglepetésre a teljesen új turné első állomásával jöttek, de Budapesten nyomták le koncertindítóként először az Amen!-t, és a világ egyensúlya helyreállt.
És most jónéhány hónappal később itt a Post Human: Nex Gen, és kiderült, hogy tudták, mit csinálnak. Igaz, mindez nem jött össze könnyen. Már csak azért sem, mert felfoghatatlan módon Jordan Fish már nem tagja a bandának. Az a Jordan Fish, aki nagyon sokat tett azért, hogy kialakuljon az a hangzás, amivel a bandát per pillanat azonosítják, vagyis pontosabban az, amivel eddig azonosították. Arra viszont kár volt várni, hogy Oliék visszatérnek majd a korai, jóval súlyosabb témákhoz, bár igazából kár volt várni bármit is.
Épp ezért meglepő a Nex Gen. Mert egy kicsit… minden. Nincs rajta már egy Dear Diary, húzású dal, de van helyette más. A lemez elején berobbanó YOUtopia például olyan, mintha a korai Thirty Seconds To Mars feldolgozott volna egy Deftones-dalt, amibe a sötétség mellett meglepő mennyiségű optimizmus is bekúszott volna. Az ezt követő Kool-Aid már a tankönyvi Bring Me-dal, tipikus koncertkedvenc egy előre látható, de erős váltással, együtt üvöltésekkel, hogy aztán megint megérkezzen a korai Thirty Seconds To Marsra hajazó hangulataival a Top 10 Statues That Cried Blood, és valahogy mégse azt érezd, hogy csapong az album.
És ez benne a fura. Hiszen annak ellenére, hogy dallamosabb, mint bármikor, könnyedebbnek tűnik, mégis velejéig Bring Me The Horizon az egész, és hiába vannak benne olyan tökéletesen beazonosítható hangulatok, mint a Limousine-ból ordító Deftones (amihez bármennyire is fura, tökéletesen asszisztál Aurora), mégis inkább főhajtásnak érződik, mintsem másolatnak. Lehet, hogy a Darkside-ot is egy Linkin Park-dalként hallod (az előző lemezről az 1×1 és a Teardrops is tudnának mesélni erről), de ahelyett, hogy kikérnéd a panaszkönyvet, inkább valahol megható, hogy Oliék képesek tökéletesen megidézni Chesterék dalait ahelyett, hogy lemásolnák őket.
De pont ilyen az N/A is, amit a Sum 41 is lazán magára vállalhatna, ahogy az azt követő Lost sem lógna ki egy My Chemical Romance lemezről hangzásában és témájában. És ez azért nagy szó, mert nem lóg ki egy Bring Me-lemezről sem. Legalábbis erről semmiképp. A banda most egy szokatlan utat jelölt ki magának, ami olyan területekre is téved, ahová eddig nem nagyon tették be a lábukat, arra viszont nagyon figyeltek, hogy a végkép egységes legyen, vagy legalábbis arra mindenképp, hogy megköszönd az utazást.
Lehet, hogy kevesebb a nagy megőrülés, lehet, hogy egy-két ballépés is belefért (a R.I.P. Duskcore Remix finoman szólva sem a lemez csúcspontja), de mire az ember elér a lassan életre kelő, elektronikus melankóliával indító, majd lassan lépkedő szörnyeteggé váló Dig It végére, már nincsenek kérdései afelől, hogy megérte-e várni erre a lemezre.
Megérte, még akkor is, ha nem azt kaptuk, amire vártunk. Vagy talán pont azért. A Post Human: Nex Gen egy kellemes meglepetés, és bár lehet, hogy első hallgatásra néhány régi rajongót kiborít majd, adni kell neki időt ahhoz, hogy magába szippanthasson. Viszont arra a kérdésre, hogy most mi jön, még csak kósza tippeket sem lehet tenni. Fish nélkül valószínűleg új irányt vesz majd a Bring Me, de ha visszatérnének a korai stílusukhoz, azért sokan nem sírnák tele a párnáikat. Valószínűleg azonban tovább építik majd a stadionzenekari karrierjüket ahelyett, hogy egy új Diamonds Aren’t Forevert írnának. De még ezt sem lehet kijelenteni biztosan. Ettől szép a Bring Me.
Hauschel Tamás / Kultpilóta
