Rob Halfordék valami csoda folytán a remek Firepower után hat évvel összehozták fennállásuk egyik legjobb lemezét. Javarészt 70 év fölött. Ha ez nem az év csodája, akkor semmi.
Az öregedést nem lehet megállítani. Maximum tudomásul venni lehet. Amikor az ember zenész, ne adj’ isten, metálzenész, az öregedés némileg kitolható, vagy inkább mondjuk úgy, figyelmen kívül hagyható, csak lesz ezzel a művelettel némi probléma. Az, hogy meghallatszik az ember zenéjén. Ez nem feltétlenül baj, hiszen az ember néha elfárad a folyamatos terpeszben, és nem működnek már annyira hitelesen a pózok sem a színpadon, így nem csoda, ha a sok-sok évtizede működő rockbandák is nyugodtabb vizekre eveznek. Na ők beszélhetnének egy pár szót a Judas Priesttel, mert ami Rob Halfordékkal történik, az tulajdonképpen valamiféle csoda.
A Judas Priest 1969 óta a metál megbízható pontja, és bár a tagok jöttek-mentek a zenekarban, sőt, még maga Halford is lelépett egy időre, a Judas többé-kevésbé mindig tudta hozni a színvonalat. Pedig ’69 nem mostanában volt, és szinte már minden megtörtént a bandával, amióta Al Atkins, az akkori frontember Birminghamben megalapította a Priestet. Nem volt egyszerű ügy az alapítás, hiszen a banda sztorija egyből egy öngyilkossággal indult, 18 évesen kilépett a Föld nevű bolygóról a Priest akkori gitárosa, John Perry, akit gyorsan igyekeztek pótolni valakivel. Meghallgatták akkoriban K.K. Downingot is, mégsem őt választották, hanem egy 17 éves srácot, Ernest Chatawayt, aki akkoriban egy Earth nevű zenekarral játszott, melyből később egy névváltoztatás után egészen kicsi zenekarocska lett. Úgy hívták, Black Sabbath.
A basszusgitáros Bruno Stapenhill egy Bob Dylan-dalból, a The Ballad of Frankie Lee and Judas Priestből vette a nevet, majd még ’69-ben szereztek is egy három lemezre szóló szerződést, amelynek felvétele el is kezdődött, az élet azonban közbeszólt, mivel csődbe ment a kiadó, a banda pedig fel is oszlott 1970-re. Atkins azonban nem adta fel. Ráakadt az énekes nélküli Freight nevezetű zenekarra, amelyben hogy-hogy nem, K.K. Downing gitározott, Ian Hill basszusgitározott és Alan Moore dobolt. Beszállt, majd átnevezték a bandát Judas Priestté.
Mikor épp kezdett volna meglódulni velük a szekér, és leszerződtek például Tony Iommi menedzsmentjéhez, ’71-ben Atkins családi nyomásra kilépett a zenekarból, hogy egy „rendes állást” találjon magának, amivel el tudja tartani családját. Az akkorra már énekes és dobos nélkül maradt Judas nem akarta abbahagyni, ezért leigazolták a Hiroshima zenekar két tagját, bizonyos John Hinchet és egy Rob Halford nevezetű fazont, aki egyébként Ian Hill barátnőjének tesója volt. Az első bulijukat ebben a formában ’73 májusában adták Wellingtonban, a koncert egy része meg is hallgatható a 2019-es Downer-Rock Asylum válogatáslemezen.
1974-ben már Európában turnéztak, és felvettek egy új tagot is, nem mást, mint Glenn Tiptont, akivel még ebben az évben kiadták első dalukat a Rocka Rollát, melyet azonnal egy teljes lemez követett ugyanezen a címen. Az első Judas Priest lemez azonban valami rettenetesen szólt, technikai problémák tömkelege nehezítette meg a felvételt, ráadásul a producer, Rodger Bain, aki a Sabbath első három lemezét is összehozta, nem igazán volt kompatibilis a zenekarral. Koncertkedvenceket szedett le az albumról, a Caviar and Meths című 10 perces tracket pedig megnyirbálta, de annyira, hogy összesen 2 percnyi maradt meg belőle.
A lemez megbukott, a Priest pedig az anyagi csőd szélére került, annyira, hogy megpróbáltak 50 fontnyi havi fizetést kicsikarni a Gull Recordstól, amelyet a kiadó saját pocsék anyagi helyzetére hivatkozva nem tudott biztosítani nekik. De nem adták fel. A következő lemezt mindössze 2000 fontból kellett összehozniuk, miközben annyira nem volt pénzük, hogy naponta csak egyszer ettek, és közben részmunkaidős állásukban próbáltak helyt állni.
1975-ben két hét alatt rögzítették a második lemezüket, a Sad Wings of Destinyt, ami 12 órányi stúdiózást jelentett. A felvételek alatt végig józanok maradtak, hogy a topon legyenek a stúdióban. 1976-ban került boltokba a lemez, amit a The Ripper vezetett fel kislemezként, mely az előző lemezre nem került fel. Az album sokkal pozitívabb fogadtatásra lelt, mint az első lemez, és arra mindenképpen jó volt, hogy felkeltse a CBS Records figyelmét, amely kapóra jött, mert a Priest elégedetlen volt a kiadójával, és hát nem is hangzott rosszul az ajánlat, miszerint 60.000 fontot költhetnek majd az új lemezre.
Ekkor jött el a Judas Priest első aranykora. Elkészültek a Sin After Sin, a Stained Class, majd a Killing Machine albumok, és jöttek a sikerek. Az Unleashed in the East koncertlemez platinastátuszba került. Nem volt megállás. 1980-ban berobbant a British Steel, ami sokkal rövidebb dalokkal, megjegyezhetőbb dallamokkal, slágerekkel, de a régi keménységgel érkezett, és még a rádiók is szerették. A Breaking the Law és a Living After Midnight azóta is a Priest-életmű megkerülhetetlen darabjai. A következő igazán nagy rádiós slágerre 1982-ig kellett várni, a Screaming for Vengeance albumon érkezett aranytálcán a You’ve Got Another Thing Comin’ és az Electric Eye, ami bőven elég volt ahhoz, hogy az album dupla platina státuszig meneteljen.
Innentől kezdve a Judas Priest nem igazán tudott hibázni. A Turbo és a Ram It Down albumokkal sikeresen váltottak picit irányt, a koncertjeik pedig már olyan show-k voltak, amelyeket csak nagyon kevés metálbanda engedhetett meg magának. Megjelent a koncerteken a már szokásosnak tekinthető motor, amivel azonban akadt némi gond is, Halford ugyanis csúnya balesetet szenvedett motorjával a színpadra menet, ő azonban lenyomta a bulit, mielőtt kórházba vitték volna.
Ekkor a Judas már a legendás Painkiller albummal turnézott a világban, ami 1990-ben mutatta meg, miért akkor igazán jó a Priest, amikor keményebb hangzásra vált. Az albumot a kritikusok és a rajongók is imádták, de a sikereket beárnyékolta egy per, ami valójában a lemez kiadását is hónapokkal csúsztatta el. A zenekart ugyanis azzal vádolták meg, hogy a szövegeik felelősek két fiatal öngyilkosságáért, mivel egy 18 és egy 20 éves srác egy shotgun segítségével igyekezett magát átsegíteni a túlvilágra, az azt megelőző nap pedig a Stained Class albumot hallgatták. Külön érdekes, hogy a lemezről épp egy feldolgozást tartottak felelősnek, a Better by You, Better than Me című dalt, ami eredetileg a Spooky Tooth szerzeménye. A Priestet végül felmentették, de a bajok az egyes vágányról átpattantak a második vágányra, ahol zökkenőmentesen futottak tovább.
1991-ben ugyanis Halford megalapította a Fightot, és hallani lehetett már arról is, hogy elég komoly bajok vannak a bandában. Már szabadult volna a Priesttől, de a szerződése miatt ’92-ig nem léphetett le, májusban azonban kiszállt, amint lehetősége volt rá. A zenekar többi tagja a következő években mindent megtett, hogy megtalálják Rob utódját. 1996-ban Tim „Ripper” Owens kapta meg a pozíciót, aki korábban a British Steel nevezetű Judas Priest tribute banda énekese volt. A vele készült Jugulator és Demolition albumok finoman szólva is megosztóra sikeredtek, a Judas pedig érezhetően nem találta a helyét, de nagyon próbálta megtalálni azt.
Halford közben ’98-ban felvállalta melegségét, és egészen 2003-ig úgy tűnt, hogy valóban nem tér majd vissza a bandába, de hát mint tudjuk, olyan csak nagyon ritkán létezik, hogy legendás bandák nem bútoroznak újra össze. A működésük azonban nagyon átalakult. Halford szólóban is tevékenykedni akart, de létrehozott egy saját kiadót, ahol megjelenteti az anyagait, és nem szól bele senki, hogy mit csináljon. Kijött az újra összeállt Priest új lemeze, az Angel of Retribution, amit már sokkal jobban szeretett a szakma és a rajongók is.
A 2008-as Nostradamus lemez nem lett épp a legjobbjuk, két évvel később pedig bejelentették, hogy ennyi volt, feloszlanak, az Epitaph nevezetű turnéjuk után nem lesz többé Judas. Csak hát 2011-ben azt is bejelentették, hogy új lemezt írnak, és nem ez lesz az utolsó. A „hogyan rúgjuk magunkat tökön egy feloszlási bejelentés után” játék instant nyerteseiként azonban elveszítették K.K. Downingot, a helyére Richie Faulkner került. 2013-ban aztán hivatalossá vált, hogy tulajdonképpen ezt az egészet nem gondolták komolyan, lesz még Judas, lesz még lemez és motor is a színpadon, 2014-ben ennek örömére megjelent a Redeemer of Souls, ami nem lett Halford kedvence. Épp ezért a következőnek más fejjel álltak neki, ebből született a Firepower, ami sokak szerint a Priest egyik legjobb lemeze, némileg azonban beárnyékolja ragyogását, hogy Glenn Tiptonról kiderült, Parkinson-kórban szenved, így nem fog tudni részt venni a turnékon, ennek ellenére azért néhány dalra beugrott pár koncerten.
Aztán persze jött a jó öreg nyomás. Mert ennyi év metál után kijönni egy szinte tökéletes lemezzel nem feltétlenül egyszerű ügy. Simán belerokkanhatott volna a zenekar, helyette azonban hat év várakozás után jött az Invincible Shield, és egyszerűen hihetetlen, amit ezek az emberek művelnek. A Judas Priest bő 50 évnyi létezés után elkészítette az egyik legjobb lemezét. Egy pillanatra sem hallani, hogy Halford, Hill és Tipton már 70 felett járnak, olyan erő van a lemezben, amit sok fiatal metálbanda akkor sem tud összekaparni, ha csatakosra izzadja magát.
Az Invincible Shielden nem érezni az erőlködést. Gyakorlatilag minden dala koncertkedvenccé válhat, és bár lehet, hogy nem mutat semmi igazán újat, de pont olyan témákat hoz, amik miatt mindig is szerettük a Priestet. Az első kislemezdalként kijött Panic Attack például egy igazi középút a Breaking the Law és a Painkiller között, egy iszonyú feszes tempót diktáló szupersláger, ami koncerten sem lóg majd ki a régi klasszikusok közül. De ez nagyjából elmondható a lemez teljes egészéről is.
Az Invincible Shield ugyanis egy az egyben Priest-slágerparádé. Szerencsére nem akar semmit sem megújítani, nincs is erre szükség. Hiszen tulajdonképpen mindenki ugyanazt akarja. Az olyan dalokat, mint a címadó Invincible Shield, ami akár a Painkillerre is simán felfért volna kislemezdalként, és pont azt mutatja meg, miért kortalan az, amit Halfordék művelnek. Nincs benne egyetlen olyan hang sem, amit ne hallottál volna már más Judas-dalokban, mégis olyan, mint egy falat kenyér. Mert ilyen dalokat ennyi évtizedes múlttal már nem szoktak ennyi energiával elkövetni.
Egyszerűen annyi erő van bennük és annyira feszes a tempó, hogy már-már csodálatra méltó, amit művelnek. Közben azonban nem tesznek mást, csak azt, amihez a legjobban értenek. Az olyan dalokban, mint a The Serpent and the King vagy az As God Is My Witness görcsölésmentesen vágnak az arcodba egy-egy metál-alapvetést, olyan gyors meneteléssel, hogy öröm tartani velük a tempót. A szintén kislemezes Crown of Horns és a Gates of Hell közönségénekeltetésre teremtettek, a rövid, szögegyszerűségű, de épp ettől erős Sons of Thunder pedig akár egy egészen korai dal is lehetne. És láss csodát, még a deluxe kiadás három extra trackje, a Fight of Your Life, a Vicious Circle és a The Lodger sem csak resztlik, hanem három olyan dal, aminek helye lenne a sima kiadáson is.
Az Invincible Shield kicsit olyan, mint egy Judas Priest best of, amin csak új dalok szerepelnek. Mintha sok régebbi korszakukból megmaradtak volna dalok, amiket valamiért nem adtak ki, most azonban felvették, közben viszont eladták a lelküket az ördögnek, aki lélekben visszafiatalította őket. Ha eddig nem lett volna világos, hogy a metál konzervál, akkor tessék, meg lehet hallgatni az Invincible Shielden, hogy mennyire igaz. Most már csak az a kérdés, van-e még a Judasban egy ennyire jó lemez. Ezek után már abban sem lennék biztos, hogy csak egy van.
Hauschel Tamás / Kultpilóta
