P!nk újra itt, hogy elmesélje, mennyire nem könnyű eset – Trustfall-kritika
Ha P!nk a világ legrosszabb zenéjével jönne ki, valószínűleg akkor sem lehetne haragudni rá. Mert ő a haverod. Szerencsére a Trustfall jó lemez.
Alecia Moore, azaz P!nk tényleg olyan, mintha az egyik barátod lenne. Meglepően laza, túlságosan is közvetlen és állandóan ezer fokon ég. Mondjuk úgy, hogy az a haverod, aki belevisz minden őrültségbe, amin aztán utána mindannyian jót röhögtök. Ért ahhoz, hogyan kell egy jó bulit csinálni, de ahhoz is, hogy vidítson fel, ha valami baj történik. Együtt tud érezni veled, és komolyan gondolja. Elmesél valamit a saját életéből, hogy tudd, ő is átment mindazon, amin te, és nem kamuzik, mert minek is kamuzna.
P!nktől távol áll, hogy megjátssza magát. Ha kell, egy tévéshow-ban simán bevallja a világ előtt az összes őrültségét, a lemezein is kitárgyalja nem túl egyszerű házasságát, és magát sem kíméli egy pillanatig sem. Mégis képes felemelni azzal, amit művel, és ez a legfontosabb. Rávesz, hogy te is légy őszinte magaddal, és hogy egyébként néha próbáld meg levezetni a feszültséget. Ha kell, kihoz hozzá egy lemezt is. És általában kell.
Egy P!nk-lemez igazából sosem nagy meglepetés. Sosem az a kérdés, hogy lesz-e legalább egy gigasláger rajta. Lesz. Több is. Sosem az a kérdés, hogy kifolyik-e majd valamelyik új dal a rádióból, hogy lesz-e a trackek között egy szívszaggató ballada, és hogy szétszedi-e darabjaira az életét a szövegeiben. Pont ezért sincs értelme azt mondani szinte mindegyik albumára, hogy „ez a legszemélyesebb lemeze”, hiszen mindegyik az. A Trustfall is „a legszemélyesebb lemeze”. Csak az irányokat tolta kicsit másfelé.
A Trustfallnak ugyanis kifejezetten táncolhatnékja van, de a táncosabb témák mellett egy kicsit folkosabb vagy épp soulosabb témákat is elővesz, amihez segít a First Aid Kit a Kids in Love-ban, vagy Chris Stapleton a lemezt záró Just Say I’m Sorryban, de még a The Lumineers is közösködik vele a Long Way To Go-ban. Az már megszokott, hogy P!nk a lemezeire mindig összegyűjt jópár top producert, és hát nem most kezdett leszokni erről a jó szokásáról. Beugrott Fred Again, David Hodges, Johnny McDaid a Snow Patrolból, Greg Kurstin, és persze Max Martin Shellbackkel, akik valószínűleg akkor is feltűnnek egy ekkora előadó lemezfelvételén, ha senki sem hívja őket, aztán összehoznak egy akkora slágert, amekkorát más nem nagyon tud.
Ez a sláger itt a Never Gonna Not Dance Again, ami kicsit olyan, mintha Justin Timberlake Can’t Stop The Feelingjének folytatása lenne. Ha bárki kérdezné, igen, azt a dalt is Max Martin és Shellback hozta össze. Szóval kipipálhatnánk, megvan a „mindent vivő sláger egy új P!nk-lemezen”, de szerencsére akad azért itt más is. Itt van például a címadó dal, a Trustfall, ami nem fél EDM-es hangulatokra váltani, de úgy, hogy az EDM-nek vagy úgy nagy általánosságban a dance-nek a szerethetőbb arcát mutatja, és klasszikusabb hangszerelést választ, amiben egyértelműen Robyn lehetett a követendő példa, ami teljesen logikus döntés, hiszen ha valakinek jól állhat egy ilyen dal, az P!nk. De jól áll neki a ’80-as évekhez dörgölőző Runaway, a klasszikus, gitáros-táncos P!nk-slágerekre hajazó Hate Me, vagy a középtempós, countrys gitárhangzás felé kacsintgató Last Call is.
A Trustfall viszont nem egy bulilemez. Annyira nem, hogy már az első dallal, a When I Get There-rel képes megríkatni az embert, amit az énekesnő elhunyt édesapja emlékére írt, és egyértelműen a könnyeidet akarja. Aztán a Turbulence-ben elkezdi kivesézni finoman szólva is bonyolult házasságát és néha szörnyű természetét, majd folytatja a Lost Cause-ban és a Feel Somethingben és az Our Songban.
Látszólag P!nk nem változik, továbbra is egy igazi hullámvasút lehet mellette az élet, és pont ilyen hullámvasút a Trustfall is. A létező legkülönfélébb stílusok között pattog, közben viszont mégis egységes marad, hiszen a téma végig ugyanaz: hogyan tudjuk túlélni saját magunkat, ha nem feltétlenül vagyunk egyszerű emberek. P!nk megküzd magával és a veszteségekkel, közben pedig próbálja néha jól is érezni magát. Ettől lesz emberi a Trustfall. De ettől volt emberi minden egyes eddigi lemeze is. És az lesz a következő is. Max Martin és Shellback már valószínűleg ott várják a stúdióban.
Hauschel Tamás / Kultpilóta
