I.
George Roger Waters 1943. szeptember 6-án született az angliai Great Bookhamben. Édesapját, Eric Fletcher Waters-t 1944-ben, csupán öt hónaposan vesztette el, aki a II. világháború vérzivatarában esett el. A tragikus esemény nem csak a kis Roger életére, hanem későbbi művészetére is döntő hatást gyakorolt. A társadalmi igazságtalanságokkal szembeni érzékenysége, illetve markáns háborúellenessége már egészen korán megmutatkozott. Kamaszként, mindössze 15 évesen már a nukleáris fegyverkezés beszüntetéséért harcoló YCND elnökségi tagja lett.
1963 őszétől tagja, illetve Nick Mason és Rick Wright mellett egyik alapítója annak az iskolai együttesnek, mely sokadik átalakulás és sokadik névváltozás (például a szintén háborús tematikájú „The Meggadeaths”) után végül Pink Floyd néven vonult be a zenetörténetbe. Kezdetben gitáros volt, majd Bob Klose és Syd Barrett érkezése után váltott basszusgitárra, mely azóta is fő hangszerének számít, bár sok más egyéb zeneszerszámot is meg tud szólaltatni.
Roger Waters -a zenélés és éneklés mellett- szerzőként is korán kipróbálta magát. Még a rendkívül domináns és termékeny Barrettes Pink Floyd korszakban, Syd árnyékában is hozzá tudott járulni a Pink Floyd repertoárhoz néhány önálló dallal; természetesen Barrett slágerei és a közösen jegyzett zenekari számok mellett. Első, felvételen is fennmaradt szerzeménye a „Walk With Me Sydney”, egy hagyományos rhythm & blues, melyet a maga idejében promóciós demóként használtak. (Érdekesség, hogy szinte rekordidőt, ötven évet kellett várni az „1965 – Their First Recordings” hivatalos kiadására.)
Két közösen jegyzett instrumentális darab (Pow R. Toc H., Interstellar Overdrive) és Syd klasszikusai mellett egy önálló Waters szerzemény is helyet kapott a Pink Floyd első albumán. A „Piper At The Gates Of Dawn” LP-n szereplő „Take Up Thy Stethoscope And Walk” dal címe annak a jól ismert evangéliumi történetnek a parafrázisa, melyben Jézus Krisztus meggyógyít egy bénát, valószínűleg gutaütöttet. A szürreális, kissé morbid dalszöveg mégsem a kiemelten kezelt (mind a négy evangéliumban helyett kapott) sztorit dolgozza fel, hanem inkább Waters szarkazmusát villantja fel, illetve a későbbi munkásságára oly jellemző fájdalom és gyógyítás témakörét érinti.
1968 tavaszától, Syd távozásától fogva Roger Waters lett a Pink Floyd fő dalszerzője. Az azt követő tizenöt évben klasszikus albumok és dalok tucatjait készítették el, melyben Waters énekesként, zenészként, zeneszerzőként és szövegíróként egyaránt oroszlánrészt vállalt. A második LP közösen jegyzett négytételes címadó szerzeményén túl, Roger három önálló dallal is képviseltette magát a következő nagylemezen: a sci-fi „Let There Be More Light”, a misztikus „Set The Controls For The Heart Of The Sun” és a háborús, cinikus „Corporal Clegg” egyaránt jól illeszkedik a Pink Floyd korai éveinek fő csapásvonalába. Utóbbi, a sebesült veterán gunyoros története akár Roger Waters életművének egyfajta sűrítményeként is tekinthető.
Az 1968-as „A Saucerful Of Secrets” című stúdióalbum, mely az elmúlt évtizedekben számtalan későbbi alkotást ihletett, a psychedelikus / progresszív rock megkerülhetetlen alapművének számít. Ahogy későbbi közös lemezeik is. Így a részben koncertfelvételeket-, részben experimentális zenei kísérleteket rejtő 1969-es dupla „Ummagumma”, a kortárs komolyzene és a fúziós rock ötvözetét tartalmazó 1970-es „Atom Heart Mother”, valamint az elkövetkező évtizedre jellemző ritmikát és modern hangzásokat kidolgozó 1971-es „Meddle” albumokkal a Roger Waters és a Pink Floyd forradalmasította a rockzenét, annak előadásmódját. A legkülönfélébb stílusú és jellegű előadók ezreit inspirálva ezáltal. Elsők között készítettek dalaikhoz „promóciós filmeket”, melyeket mai fogalmaink szerint már inkább klipeknek hívhatunk. Már a legelső kislemezdalukat, az 1967. március 10-én kiadott „Arnold Layne” című Top 20-as slágerüket is kapásból két kisfilmmel támogatták meg.
Az önálló műveiken túl a Pink Floyd a korai időszakban számos művészfilmhez készített zenét, illetve használták fel zenéjüket hivatalos soundtrack-ként. A „San Fransisco” (Insterstellar Overdrive 1966 / 1968), a „Tonite Lets All Make Love In London” (In London 1966-1967 / 1968), a „The Committee” (1968), a „More” (1969), a „Zabriskie Point” (1969 / 1970), a „Crystal Voyager” (1971 / 1973) és a „La Vallée” (Obscured By Clouds 1972) filmeken túl, melyek mindegyikében szerző / társszerző, Roger Waters Ron Geesin-nel, az „Atom Heart Mother” társszerzőjével elkészítette még Roy Battersby „The Body” című 1970-es dokumentumfilmjének zenéjét is.
A korai Pink Floyd -többek között- zenetörténelmet írt az 1967-es „Games For May” koncerttel, mely a legkorábbi multimédiás quadrofon / surround előadások egyike volt. Ahogy a banda a színpadi performance-szel színesített 1969-es „The Man & The Journey” dupla art rock szvittel; az 1971-ben, az üres római amfiteátrumban rögzített „Live At Pompeii” koncertfilmmel; Ian Emes animátor Pink Floyd zenére készített, 1972-es „French Windows” című animációs filmjével; vagy Roland Petit szintén ’72-es Pink Floyd balettjével is beírta magát a rock történelemkönyvébe, mely művek egyaránt a modern zene fontos mérföldköveinek számítanak.
Mindez azonban csak előszele volt az 1973 és 1983 között piacra dobott öt klasszikus Pink Floyd koncept-album, mindent elsöprő sikerének. Az 1973-as „Dark Side Of The Moon”, az 1975-ös „Wish You Were Here”, az 1977-es „Animals”, az 1979-es „The Wall” és az 1983-es „The Final Cut” felbecsülhetetlen hatást gyakorolt a zenei életre. Roger Waters egyre direktebbé váló, mégis művészi, allegorikus szövegei, rengeteg utalást tartalmazó társadalomkritikus koncepciói nemzedékeket ihlettek meg, szellemisége lemezek ezrein érhető tetten.
Miközben zeneszerzőként is egyre inkább domináns szerepet töltött be, -a vége felé már csak David Gilmour énekes-gitárosnak jutott kevéske lehetőség szerzőként,– a szövegírás és a koncepciók tekintetében teljes egészében átvette a Pink Floydban az irányítást, Roger Waters gyakorlatilag szinte teljesen egyedül írta az együttes szövegeit. Ami a zenekaron belüli egyensúlynak nem feltétlen tett jót, az az egységes -és következetesen végigvitt- tematikák tekintetében viszont nagyon is működőképesnek bizonyult.
A kapitalista berendezkedés és a fogyasztói társadalom végzetes megosztottságának és őrületének kritikájaként megfogalmazott „Dark Side Of The Moon”, a kitűnő zenének, a közérthetően megfogalmazott szövegeknek és az érdekfeszítő témáknak köszönhetően szupersztár státuszba emelte a zenekart. Minden idők egyik legsikeresebb albumaként a „Dark Side Of The Moon” 741 (!) hetet töltött a Billboard Top 200-as listáján.
A két évvel később készült „Wish You Were Here” LP annak ellenére is megismételte az átütő erejű világsikert, hogy szövegei részben szomorú témával, Syd Barrett leépülésével és hiányával foglalkoznak. Figyelemreméltó, hogy Barrett elvesztésének ürügyén Roger Waters kifejezetten keményen fogalmazva tartott görbe tükröt a szórakoztatóipar prominensei elé, miközben a világ legnagyobb multicégei gondozták és forgalmazták az albumot.
Nem kevésbé nyúlt darázsfészekbe az „Animals” című sikerlemezzel sem. A George Orwell „Állatfarm” című „tündérmeséjét” továbbgondoló szövegekben Roger Waters kőkemény társadalomkritikát fogalmaz meg, Azonban Watersnél az állattársadalom nem marad csak a sztálini Szovjetunió allegóriája, hanem általános elvek mentén ítéli meg és el kora látszatértékeit, így a brit társadalomban is tetten érhető dogmákat, színlelést, és az azokból egyenesen következő képmutatást, látszatkeltést. Bár a harmadik koncept-album üzenete a mai napig erősen megosztónak számít, -különösen az Egyesült Királyság és az egykori gyarmatbirodalom területén,- zeneileg és felépítésében az „Animals” megkerülhetetlen alapműnek számít.
Az 1979-es „The Wall”, illetve az édesapja emlékének szentelt 1983-as „The Final Cut” albumokon minden korábbinál több személyes elemet találhatunk Roger Waters szövegeiben. A hadiárva szemszögéből megjelenített társadalmi igazságtalanságok, illetve a modern világ általános elidegenedéstől szenvedő, kiszolgáltatott egyén viszontagságai megmozgatták a zenerajongók millióit. Ahogy az aktuális háborús konfliktusok szóvá tétele, különösen a briteket érzékenyen érintő Falkland-szigeteki háború kontextusba helyezése is élénk reakciót váltott ki. Waters a negyedik és az ötödik koncept-albumon is precízen taposott rá a tyúkszemekre.
Mindkét mesterműből készült filmváltozat. Az elsőből szürreális nagyjátékfilm, a „Final Cut” négy dalából pedig összefüggő klipek sorozata. Melyek közül a „Fal” megfilmesítése különösen sikeresnek bizonyult. Az Alan Parker rendezte „Pink Floyd: The Wall” -a „Live At Pompeii”-hez hasonlóan- az örökzöld kultuszfilmek közé emelkedett. Nemcsak a zenerajongók, hanem a művészfilmek kedvelői körében is.
II.
A Pink Floyd éveket követően Roger Waters töretlen lendülettel folytatta a társadalomkritikus koncept-albumok készítését. Változó felállású The Bleeding Heart Band nevű kísérőzenekarával 1984 és 1992 között további három koncepció rocklemezt jelentetett meg szólóban, melyekhez ismét készült két klipsorozat, illetve egy önálló videó.
Az 1984-es „The Pros And Cons Of Hitch Hiking” egy átlagos középkorú férfi álmát meséli el, pontosabban annak különböző részeit, melyben egyebek mellett szerepel néhány nagyon személyes téma, így a kapuzárási pánik vagy a házasságtörés is. A lemezborítón Linzi Drew pornószínésznő aktfotója látható, ami a maga korában vihart kavart, néhány országban cenzúrázták is a képet, viszont jól ábrázolta az LP központi témáját. Az albumon és a ’84-es turnén vendégként közreműködött a gitáros legenda, Eric Clapton is.
A hetedik koncept-album, -szólóban a második,- egy elképzelt rádióállomás és egy rokkant fiú történetét meséli el, aki hallja a rádióhullámokat. A rockopeának is beillő „Radio K.A.O.S.” történet, illetve az abból készült LP folytatta elődei társadalomkritikusságát és háborúellenességét, mégsem érte el azok sikereit. Talán az akkor menőnek számító, populárisabb hangszerelés volt az oka, vagy hogy a másik három Pink Floyd tag újból aktivizálta az anyabandát, mindenesetre a lemezeladások és a turné nézőszámai nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
1989-ben a berlini események hírére a fallal kettéosztott városba sietett. Majd a berlini fal ledöntése után, melyet a keletiek „Antifaschistischer Schutzwall” azaz „Fasisztaellenes Védőfal” néven ismertek, a nyugatiak pedig „Die Mauer”, „A Fal” néven neveztek, egy grandiózus Fal-koncert szervezésébe fogott. 1990. július 21-én, az egykori Nyugat-Berlint körülvevő határépítmény tőszomszédságában, Potsdamer Platz-on, -ott, ahol a hidegháború idején a „senkiföldje” volt,- Roger Waters jótékonysági koncertet adott, melynek kedvezményezettje egy olyan alapítvány volt, mely a világháború áldozataival és a túlélők megsegítésével foglalkozik. A „faldöntő” koncertet a világ számos tévétársasága közvetítette, így a magyar nézők is élőben követhették a programot.
A különleges fellépésen a Bleeding Hearts Band -többek között- olyan neves előadókkal egészült ki, mint Cyndi Lauper, Thomas Dolby, Sinéad O’Connor, Joni Mitchell, Bryan Adams, Paul Carrack, Van Morrison vagy Marianne Faithfull, továbbá a The Band, a The Hooters és a Scorpions együttesek is részt vettek a monstre előadáson. A német- és világsztárokat felvonultató, valamint Szovjet Vörös Hadsereg Kórusával és Zenekarával megszólaló „The Wall – Live In Berlin” koncert egy egyszeri, egyedi, különleges, aktualizált „The Wall” előadásnak bizonyult. Nem véletlen, hiszen a kettéosztott Berlin az évtizedek során Európa megosztottságának fő szimbólumává vált. A felvételből készült koncertvideó, valamint dupla élő lemez lett Roger Waters első koncertalbuma, mely elképesztő sikert aratott.
A berlini „Wall” koncert magyar vonatkozású érdekessége, hogy ledőlt fal apropóján adott előadás, -a történelem addigi legnagyobb rockkoncertje,- ihlette a méltán népszerű Balázs Fecó – Horváth Attila szerzőpáros „Gyertyák a téren” című klasszikusát
1992-ben jelent meg a nyolcadik koncept-album, -szólóban a harmadik,- mely Roger Waters ötévi munkájának gyümölcse. Az „Amused To Death” albumot Neil Postman könyve, az „Amusing Ourselves To Death” inspirálta, amely egy erőteljes kritika a televíziózásról, annak talmi kultúrájáról. Az akkor ultramodernnek számító 3D-s QSound technikával rögzített koncepció album minden korábbinál keményebb társadalomkritikát tartalmaz, az aktuális konfliktusokra történő utalások mellett külön kiemelve a tömegmédia destruktív hatását. A sztárparádét, -többek között Jeff Beck, Randy Jackson, P.P. Arnold, Steve Lukather és Jeff Porcaro vendégművészeket- felvonultató dupla LP dúskál a kulturális utalásokban, illetve konkrét idézetekben. Kérdésfelvetései, filozofikus tartalma legalább annyira a rajongók favoritjává tette, mint kiemelkedő hangminősége.
Roger Waters 1999 és 2002 között világturnét bonyolított le. Az „In The Flesh” című koncertkörúton debütáltak élőben az „Amused To Death” dalai, melyeken túl a korábbi sikerlemezek anyagából válogatott, nagyrészt a Pink Floyd évek termésére támaszkodva; továbbá bemutatott egy új szerzeményt, az „Each Small Candle” című dalt, melyet a koszovói háború inspirált. A turné a berlini koncerthez hasonló kitörő sikert könyvelhetett el, akárcsak az azt archiváló, 2000-ben rögzített „In The Flesh – Live” koncertalbum- és videó. Az „In The Flesh” turné hazánkat is érintette. A magyar közönség számára örömünnep volt 2002. június 15-e, mikor is Roger Waters első alkalommal adott koncertet Budapesten.
2002-ben jelent meg első válogatás-albuma, mely a Pink Floyd utáni szólókarrierjére koncentrál. A „Flickering Flame – The Solo Years Volume 1” című korongon a legnépszerűbb Waters-dalokat néhány különleges ritkaság egészíti ki. Második válogatása, a nyolclemezes „The Collection” gyűjtemény pedig 2011-ben látott napvilágot.
Roger Waters 2004-ben egy kétszámos kislemezzel jelentkezett. Mindkét háborúellenes szerzemény az Amerika Egyesült Államok és szövetségesei Közel-Kelet politikáját kritizálja. A „To Kill The Child” apropója a 2003-as iraki invázió volt, a „Leaving Beirut” című dalt, pedig egy tinédzserkori utazása inspirálta.
2005. július 2-án egy londoni fellépésre újra összeállt a Pink Floyd klasszikus felállása. Az a tény, hogy Watersék félretették régi sérelmeiket és a cél érdekében képesek voltak újból egy színpadra állni, a Bob Geldof nevével fémjelzett „Live 8” jótékonysági koncertsorozat fő attrakciójának számított. Az eseményt követően extrém módon megnövekedett a Pink Floyd lemezei iránti kereslet, melyek bevételeit jótékony célokra fordították.
Szintén 2005-ben jelent meg Roger Waters három-felvonásos operája, -kvázi koncept-albuma,- melynek munkálatai tizenhét éven keresztül tartottak. A „Ca Ira – There Is Hope”, mely a címét a „sans-culotte”-ok által énekelt indulóról kapta, tételeit a francia forradalom eseményei ihlették. A Bryn Terfel bariton, Huang Ying szoprán és Paul Groves tenor közreműködésével készült kiadvány kedvező kritikákat kapott, dícsérve a zeneszerzőt. Roger Waters a kortárs komolyzenei színtéren is letette névjegyét.
2006. augusztus 25-én egy grandiózus „Ca Ira” előadást tartottak Lengyelországban, Poznanban. Az ötszáz művészt, köztük kétszáz táncost felvonultató darab történelmi díszletben játszódott, így a szereplők is korhű kosztümökben léptek fel. Az opera cselekményét lovak, kocsik és háborús jeleneteket játszó katonák közvetítették a közönségnek és a tévénézők millióinak.
Mindezek mellett szólóban is folytatta a filmzenék komponálását. Részben vagy egészben Roger Waters nevéhez fűződik a „Magritte” (1978), a „The Hit” (1985), a „When The Wind Blows” (1986), a „La Leggenda Del Pianista Sull Oceano” (1998/1999) és a „The Last Mimzy” (2007) filmek soundtrackje is, melyek közül utóbbi háromé hanglemezen is megjelent. Ezek közül különösen érdekes az atombomba hatását feldolgozó „When The Wind Blows” című animációs film zenéje. A filmzene-albumon David Bowie, Hugh Cornwell, a Squeeze, a Genesis és Paul Hardcastle egy-egy dala mellett hallható Roger Waters és a Bleeding Heart Band teljes soundtrackje. A „Towers Of Faith” ironikus dalszövege remekül illeszkedik a szatirikus alkotás különleges képi világába.
Az Eddie Van Halen közreműködésével rögzített, Ennio Morricone-val közös szerzeményét, „Lost Boys Calling” című dalt a magyar moziközönség is jól ismerheti, hiszen hazánkban is nagy sikerrel vetítették az „Az óceánjáró zongorista legendája” című filmet, melyet Koltai Lajos, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr fényképezett.
A saját szerzeményeken túl, Roger Waters átdolgozta és filmre alkalmazta Bob Dylan „Knockin’ On Heaven’s Door” című klasszikusát, az 1997-es izraeli – svájci – német koprodukcióban készült „Ha-Dybbuk B’sde Hatapuchim Hakdoshim” című romantikus drámához.
2006-ban Roger Waters ismét világkörüli koncertkörútra indult. A „Dark Side Of The Moon Live” című turné két éven át tartott, és két részből állt. A program első fele egy „best of” jellegű setlistet tartalmazott, majd a szünet után teljes egészében felhangzott az elmúlt évtizedekben klasszikussá nemesedett koncept-album. A rendkívül sikeres turné hazánkat is érintette, a magyar rajongók 2007. április 14-én láthatták másodszor Rogert Budapesten.
2007. május 10-én Roger Waters részt vett Syd Barrett „Madcap’s Last Laugh” elnevezésű tribute-koncertjén, ’07 június 7-én pedig a (777) Live Earth fesztiválsorozat new yorki színpadán adott koncertet, felhívva a figyelmet a globális felmelegedés veszélyeire. Ugyanebben az évben a Millennium Promise szóvivője is lett. A nonprofit szervezet célja a malária és az extrém szegénység elleni harc.
Roger Waters 2009-ben beszédet tartott a 730 kilométeres Izrael-Nyugati-part menti fal ellen. Később bejelentette, hogy támogatja a Gaza Freedom March nevű szervezetet. 2010-ben feldolgozta a „We Shall Overcome” című gospelt, mely egy klasszikus protest-dal, emberjogi himnusz. Az élő bemutatóra 2010. július 10-én került sor, amikor is a Hoping Foundation jótékonysági estjén Roger Waters és David Gilmour közösen adtak jótékonysági koncertet. Az alapítvány célja reményt adni a palesztinok következő generációja számára, a fiatal palesztin menekültek támogatása.
2011-ben Waters bejelentette, hogy csatlakozott a Boycott, Divestment and Sanctions (BDS) mozgalomhoz, melynek célja az Izraellel szembeni gazdasági és politikai nyomásgyakorlás, hogy az vessen véget a palesztin területek és a Golán-fennsík betelepítésének, illetve valósítsa meg a palesztin állampolgárok teljes jogegyenlőségét, valamint ismerje el a palesztin menekültek jogát a visszatérésre.
2010 és 2013 között zajlott Roger Waters „The Wall Live” című megaturnéja. A minden korábbinál nagyszabásúbb multimédiás előadás kétféle -egy aréna és egy stadion- változatban járta körbe a világot. Roger mindkét verzióval ellátogatott hazánkba: 2011. június 22-én a Papp László Budapest Sportarénában, 2013. augusztus 25-én pedig a Puskás Ferenc Népstadionban láthatta-hallhatta a magyar közönség a gigaprodukciót.
Az alaposan felújított és aktualizált darab 2011-ben egy új tétellel bővült. A „The Ballad Of Jean Charles de Menezes” annak az ártatlanul lelőtt brazil villanyszerelőnek állít emléket, akit a rendőrség tévedésből lőtt fejbe, a 2005-ös londoni terrortámadások egyik felelősének nézve.
Az új dal elsőként 2013-ban, a „12-12-12: The Concert For Sandy Relief” koncertalbumon jelent meg, (az „Another Brick In The Atlantic Wall Part I, II & III” blokk részeként,) mely a Sandy hurrikán áldozatainak megsegítésére szerveződött szuperkoncert anyagából válogat. A december 12-i jótékonysági megmozduláson természetesen Waters is fellépett, akárcsak 2012. október 3-án, amikor a néhai Band muzsikus, Levon Helm hagyatékáért szólt a zene. Utóbbi koncert emlékét is őrzi egy album: a 2013-as „Love For Levon – Benefit To Save The Barn”.
2012. november 8-án Roger Waters az Amerikai Egyesült Államok katonai veteránjai javára szervezett „Stand Up For Heroes” koncerten vett részt, ahol a sebesült veterán zenészekből álló MusiCorps együttessel közösen adott elő dalokat. 2013-ban –többedmagával- videó-üzenetben támogatta Chelsea Manning (született: Bradley Edward Manning) közlegényt, aki háborús dokumentumokat szivárogtatott ki a WikiLeaks részére, ezért a kémtörvény megsértésének vádjában bűnösnek találták és elítélték.
2015-ben jelent meg Roger Waters harmadik koncertalbuma és koncertfilmje, mely a 2013-as „The Wall” előadások felvételeiből lett összeállítva. A tripla LP-s (CD-n dupla) koncertlemez ismét kirobbanó sikert ért el. A „Roger Waters: The Wall” című film Blu-ray lemezes verziójának külön érdekessége, hogy Waters a filmhez ismét a kor legmodernebb technológiáit állította csatarendbe, hiszen a lehető legteljesebb élmény érdekében 4K / Dolby Atmos technikával rögzített koncertfelvételek adják a kimagasló minőségű kiadvány alapját.
2017-ben ismét világkörüli turnéra indult, az „Us + Them” elnevezésű program a tervek szerint szinte minden észak-amerikai nagyvárost érinteni fog majd az évben.
2017. június 2-án, jelent meg Roger Waters legfrissebb stúdióalbuma, mely elődeihez hasonlóan ismét meglehetősen dühösre és megosztóra sikeredett, miközben gondolatébresztő mondanivalója akár vitaindító is lehet. Az „Is This the Life We Really Want” zeneileg visszatérést jelent a rockhoz, ahogy a kései Pink Floyd koncept-albumok (Animals, The Wall, The Final Cut) zenei világához is. Az „Amused To Death” továbbgondolásának is felfogható 2017-es LP-n, Waters ismét a megszokott receptet követi: tényeffektekkel gazdagon fűszerezett, minőségi zenébe csomagolt kőkemény média- és társadalom-kritikát fogalmaz meg, miközben elgondolkodtat, -sőt provokál- napjaink egyre abszurdabbá váló világával kapcsolatban. Tényleg ez az az élet, amit valóban akarunk?
Jozé 2017
(a szerző a Hungarian Pink Floyd Club vezetője)
