Milyen az, amikor egy zenekar úgy tekinti át a teljes életművét egy albumon, hogy az mégsem egy greatest hits lemez legyen? Pont olyan, mint a We.
Az Arcade Fire mintha sportot űzne abból, hogy még csak véletlenül se készítsen két egyforma lemezt. Ez mondjuk nem nagy baj tekintve, hogy nagyon könnyen rá lehet unni bármilyen bűvészre, aki mindig ugyanazt a trükköt puffogtatja el. Előbb-utóbb azonban mindenkiből kifogy a kreatív szufla, vagy csak tart egy kis szünetet, amíg nem jut eszébe a következő mindent megváltoztató ötlet. És amikor kreatív szünetet tart, akkor is képes jó lemezt gyártani. A We egy ilyen album.
De kell az, hogy az Arcade Fire mindig megújuljon? Igazából sokan még mindig a Neon Bible és a Funeral világát sírják vissza, na meg persze a The Suburbs zsenialitását, és nem feltétlenül az elektronikus Reflektort vagy az ABBA nélkül is tökéletes ABBA slágerrel indító Everything Now-t, annak ellenére sem, hogy azok is remek lemezek voltak, élőben pedig minden egyes alkalommal sikerül bevinniük egy akkora gyomrost, amiből nem kel fel az ember jó eséllyel hónapokig.
A We azonban valami olyan, amire nem igazán számított senki. Mintha az Arcade Fire visszatekintett volna a munkásságára, és készített volna egy lemezt, amin olyan dalok szerepelnek, amelyek helyet kaphattak volna valamelyik korábbi albumon, és ez lehet, hogy úgy hangzik, mintha egy B-oldal gyűjtemény lenne, de egyáltalán nem erről van szó. A WE inkább egy összegzés. Egy amolyan „az előző részek tartalmából” lemez, ami nem best of, nem resztligyűjtemény, hanem totálisan új dalok összessége.
Épp ezért ismerősnek hathat, de kicsit inkább olyan, mint a mama főztje, aki néha kicsit meg akarja bolondítani a jól ismert ételeit, és még úgy is kétpofára zabálod. Win Butlerék ezúttal nem hagyományos dalsorrendben, hanem többtételes trackekben gondolkodtak, amelyek akár külön is megállnak a lábukon, bár tény, hogy a The Lightning című, kétrészes csodából inkább a másodikat hallgatta mindenki rongyosra, akkor is, ha a lemezen a The Lightning I és II összeérnek.
Bármennyire is furcsa, az Unconditional I (Lookout Kid) is elvitte a pálmát a második része elől, pedig az Unconditional II (Race and Religion)-ben Peter Gabriel is dalol, és ez mindig ünnepnek számít. Pedig ez is egy remek dal, ami sokkal inkább az Everything Now világát idézi vissza a maga elektronikájával, de esélye sincs az Unconditional I-gyel szemben, ami a lemez csúcspontja, a szívet kifacsaró, mosolygós csoda és amelynek klipje is egy igazi remekmű.
A We annak ellenére, hogy mindössze 40 perces, elég nagy utat jár be. Az Age of Anxiety I visszafogottsága és reményvesztettsége már a második részre egy a Reflektor világát idéző dance-himnusszá változik, majd amikor az ember azt hinné, újra bevezették a klubba, ahol indul a buli, lehűti a kedélyeket a bő 9 perces End of the Empire I-III, majd a különálló IV. etapja, ami szép ugyan, de rettentően lassan csordogál, leültetve ezzel a lemezt egy olyan ponton, ahol az ember valami teljesen másra számított, és ez nem biztos, hogy szerencsés húzás.
De sebaj, mert innen már csak felfelé vezet az út a The Lightning lassabb első, majd slágerré vált, koncertkedvenc második részével, ami az Arcade Fire legeslegjobb arcát mutatja, a felszabadult, gyorsan vágtató bandát, akik kiráznak a kisujjukból egy olyan refrént, amiről pontosan tudod, hogyan hangzik majd élőben, mert nincs mese, ezt mindenki teli torkából üvölti Butlerékkel együtt, ha akarja, ha nem.
De valószínűleg nincs, aki nem akarja. És valószínűleg nincs, aki nem szeretné azt az Arcade Fire-t, aki olyan dalokat tud írni, mint a lemezt záró WE. A címadó dal egy gyönyörű fináléval elhajózik a naplementébe, egy kicsit talán korán is, mert még várnád a folytatást. Elméletileg van esély arra, hogy az Arcade Fire záros határidőn belül kijöjjön valami újdonsággal, mert Win Butler még a lemez megjelenésének idejében azt nyilatkozta, hogy annyi új dalt írtak meg, amelyből kijön még két album.
Csak hát kérdés, hogy Win Butler mennyire tud és akar most új dalokat rászabadítani a világra, amikor a körülötte kirobbant zaklatási botrányokkal kell foglalkoznia, amelyeket tagad ugyan, de mégsem látszik úgy, hogy sikerülne megnyugtatóan tisztáznia őket. Bárhogy is lesz, az Arcade Fire-nek folytatnia kell, és ha lehet, akkor ezen az úton kellene tovább haladnia.
Szerző: Hauschel Tamás / Kultpilóta
