Aki csak felületesen ismeri Bruce Springsteen életművét, az azt hiszi, hogy a Főnök nagyjából mindig ugyanazt a lemezt teszi le az asztalra. Ennél nagyobbat nem is tévedhetnének. Springsteen ugyanis már a ’73-as bemutatkozó lemeze, a Greetings from Asbury Park, N.J. óta többször is sávot váltott, hol halkabb, hol hangosabb utakra tévedt, akár szólóban, és akár az E Street Banddel közösen hozott össze valamit, az mindig izgalmas volt. 50 éve egyfolytában ezer fokon égni meglehetősen veszélyes feladat, hiszen bármikor kiéghet az ember, és ezt Springsteen is tudja. Nem is érez kényszert arra, hogy olyan lemezeket hozzon ki, amelyeknek semmi értelme, vagy amelyeket nem érez fontosnak valamilyen szempontból. Semmit sem vesz félvállról. Aki látta már élőben, az tudja, hogy mennyire nem. Gigantikus hosszúságú koncertjein tele van energiával, valószínűleg hamarabb fáradsz el az ülőhelyeden, mint ő a közel négyórás (vagy még hosszabb) koncert végén.
Így 73 évesen ez majdhogynem felfoghatatlan teljesítmény. De tulajdonképpen a karrierje eddigi pontján majdhogynem bármikor elmondhattuk volna róla, hogy amit letesz az asztalra, az hatalmas teljesítmény. 1964-ben, amikor meglátta a tévében a Beatlest, és ennek hatására vett egy gitárt kőkemény 18 dollárért, még valószínűleg ő sem gondolta, hogy 2023-ban is megkerülhetetlen tényező lesz, ráadásul egy olyan ember, aki sokak példaképévé is válik.
Pedig már 1973-ben, amikor az akkor már létező E Street Banddel (akiket egyébként 1974-ig még nem neveztek így) kihozta első lemezét, a Greetings from Asbury Park N.J.-t, a kritikusok egyből leborultak a lábai elé, és azóta sem nagyon mozdultak el ebből a pozícióból. 50 évvel ezelőtt ekkor már Bossnak szólították, és úgy tűnt, hogy nagyon fényes karrier áll előtte, csak épp a közönségét nem találta. Az első két lemez nem fogyott jól, és ha nem változtat kicsit a stílusán, és nem készíti el vérrel-verítékkel a hatalmas sikert hozó Born to Run albumot, akkor lehet, hogy most nem állna a legnagyobb stadionok előtt telt ház tábla a koncertjein.
Ha bárkit felkeltenénk álmából, akkor is tudna legalább három slágert mondani Springsteentől. De az ő sztorijában nem csak az a szép, hogy hatalmas hatással volt a későbbi évtizedek zenéire, és olyan zenekaroknak adott bőven elegendő üzemanyagot a munkássága, mint a The Killers, az Arcade Fire, a U2 vagy a Bon Jovi. Springsteen sztorijában az az igazán szép, hogy emberként legalább ugyanannyira lehet tisztelni, mint zenészként, és ugyanannyira inspirálhat a személyisége bárkit, mint a zenéje.
Mindig is kegyetlenül őszinte fazon volt. Nem titkolja, hogy sokáig küzdött a depresszióval, hogy soha életében nem fogyasztott kemény drogokat, és még azt is bevallotta egy interjúban, hogy korábban nem annyira szeretett adót fizetni, ami egészen addig nem is jelentett problémát a kormánynak, amíg nem került a Time magazin címlapjára. És igen, visszafizette mindet. Tudja, hogy óriási a felelőssége, és azt is, hogy nem tévedhetetlen. Nem minden talál be mindenkinél, amit kiad a kezei közül, de ahogy öregszik, egyre megfontoltabban lépked előre a karrierjében.
Most épp arra, amerre a feldolgozások ingoványos talaja fekszik. Nem először jár erre, 2006-ban már kiadott egy komplett feldolgozáslemezt Pete Seeger munkássága előtt tisztelegve, a We Shall Overcome: The Seeger Sessions egy Grammyt érő folklemez lett, magyarul nem vette el Springsteen kedvét attól, hogy újra mások dalait dolgozza át egy későbbi albumon. Az a későbbi album most jött el. Bár korábban is szerepeltek itt-ott feldolgozások a lemezein, olyat még nem tett, amit az Only the Strong Survive-on megkísérelt.
Olyan klasszikusoknak akart igazságot szolgáltatni, amelyeket talán mára már sokan elfeledtek. A ’60-as, ’70-es és ’80-as évek dalairól beszélünk, olyanokról, mint a Four Tops When She Was My Girlje, Ben E. King Don’t Play That Songja vagy a Commodores Nightshiftje, amelyek persze még a mai napig is hallhatóak retró rádiókban, de a Főnök kezelésével valami olyanná alakulhatnának, amely sokkal közelebb férkőzhet bárki szívéhez.
Mert ezek a dalok onnantól kezdve, hogy Springsteen kezelésbe vette őket, már egyértelműen a sajátjaivá válnak, még akkor is, ha ennyire soulos talán még sosem volt. Szinte érzed, hogy Boss számára ez a kis kanyar egy kis szórakozás volt, aminek minden pillanata könnyed, és ami megint egy kicsit más, mint amit eddig mutatott magáról. Az Only the Strong Survive ugyanis egy végtelenül könnyed lemez, ami vonósokkal és hátérénekesekkel visz el olyan terepre, ahol eddig Springsteennel még nem igazán jártál, de hogy-hogy nem, ez is nagyon jól áll neki.
Ez a fajta abszolút tisztára polírozott soul teljesen mást hoz ki belőle is. Mintha a hangja is visszafogottabb lenne (persze nem gyengébb), de ez nem véletlen, hiszen ehhez a néha felemelő, néha merengős, néha táncolós múltidézéshez neki is másképp kellett hozzáállnia énekesként, és nagyon jó hallani, hogy egyáltalán nem biztonsági játékot játszik, hiszen minek is játszana. Ha nem jönne be a lemez, most őszintén, mi történne? Senki sem fog elfordulni tőle, senki sem fogja kevésbé szeretni, sőt, inkább csak jobban megkedveli az ember, ha látja, illetve hallja, mennyire felszabadult.
Ennek a lemeznek nincs tétje, és ezt Springsteen is pontosan tudja. Ő csak szeretné elénekelni, és ezzel ráirányítani a figyelmet néhány kedvencére, ezt pedig úgy teszi meg, ahogy csak a nagyon nagyok tudják. Ez nem egy karaoke-parti. A dalok ugyanis nem egyszerű újrajátszások. A legnagyobb tisztelettel nyúltak hozzájuk, és némelyikük abszolút új erőre kapott, érdemes például meghallgatni egymás után az I Wish It Would Rain Temptations változatát, aztán a Bruce Springsteen-átiratot, és tiszta lesz a kép. Mindkettő remek dal, az új változat viszont úgy tudta maivá tenni a hangzását, hogy tulajdonképpen alig változtatott valamit az eredetin.
Az album hazánkban Fonogram-díjat nyert az év külföldi klasszikus pop-rock albuma vagy hangfelvétele kategóriában
És ez ennek a lemeznek a legnagyobb mutatványa. Tulajdonképpen ugyanaz, de mégsem. A hangzás abszolút a mai fülnek kedves, miközben a dalok hallhatóan egyáltalán nem mai darabok, Springsteen hangja viszont kortalan. Ez a mix tökéletesen működik megspékelve a vokalistákkal, vonósokkal, fúvósokkal, és tulajdonképpen tökéletesen beilleszkedik a Boss életművébe, annyira, hogy még a jelenlegi turnén sem lóg ki egy Nightshift a setlistből, ami talán a legjobb feldolgozás a lemezen. A Commodores klasszikusa olyan új lendületet kapott, hogy még az is megszereti, akit eddig teljesen hidegen hagyott, vagy csak éppen nem szereti a ’80-as évek hangzását. Meg lehet érteni.
Ha így nézzük, Springsteen tökéletesen elérte a célját. Rávett egy nagyobb embertömeget, hogy értékelje át vagy ismerje meg a kedvenc dalait, amik szerinte nem kaptak elég nagy figyelmet. Mindezt 50 percben, 15 dallal oldotta meg, és közben megmutatta egy újabb oldalát is, vagy ha úgy jobban tetszik, egy új hangját. 73 évesen, egy 50 éves karrier… közepén. Nem a végén, hiszen valószínűleg attól még igen messze vagyunk, akkor is, ha a Főnököt már foglalkoztatja a vég, csak hát valahogy mégis úgy tűnik, mintha több élet lenne benne, mint a legtöbb nála sokkal fiatalabb emberben.
Így az sem lenne túlságosan meglepő, ha ezután egy sokkal rockosabb lemezt készítene az E Street Banddel, vagy épp újból nélkülük, mert épp ahhoz van kedve. Igazából bármihez is van kedve, azzal mindannyian jól járunk. És ha esetleg újra összekaparná néhány régi nagy kedvencét, amit még nem dolgozott fel, akkor csak rajta. Ha olyan lesz, mint az Only the Strong Survive, akkor nagy bajok nem történhetnek.
Szerző: Hauschel Tamás / Kultpilóta
