A videó megvalósítása mellett sem lehet szó nélkül elmenni, ugyanis Peter John Kiss profi, egysnittes operatőri munkája csak még közelebb hozza a nézőt a produkcióhoz. A felvétel elkészítése biztos, hogy nem volt egyszerű, mert ez nem az stílus, ahol pontosan tudni lehet, hogy mi fog történni, és ha valami félremegy, nincs lehetőség újravenni. Cserébe így a monitor előtt ülve is együtt lélegezhetünk a közönséggel és a zenekarral.

Fotó: Zsiga Pál

The post Kíváncsi vagy milyen az, amikor együtt dobban több, mint ezer szív? Mutatjuk: appeared first on STRM.hu.

A dal 2010-2011 környékén világszerte szerepelt a TOP 100-as listákon. Bárhol szembe jöhetett velünk a szerzemény, sorozat főcímdala lett, videójátékban szerepelt, valamint több híres tv műsorban és reklámban is hallható-látható volt. Aloe Blacc (Egbert Dawkins) mellett további 3 zenész-producer vett részt a dal megalkotásában: Leon Michels (Sony Music Publishing), Nicholas Movshon, Jeff Dynamite (Jeffrey Silverman) (Sony Music Publishing). Az „I need a dollar” az előadó egy kudarcából ihletődött. Blacc üzleti tanácsadóként dolgozott egy vállalatnál, ahol leépítést jelentettek be. Ő is közte volt az elküldötteknek, ekkor úgy gondolta, hogy amíg nem talál új munkát fókuszál a zenére. A dal sikerességének köszönhetően nem nagyon kellett új munkát találnia.

Aloe Blacc, ha névről nem is ismerős mindenkinek, de meghallva ismertebb számait vagy közreműködéseit biztos egyből beugrik. Az Avicii-vel közös Wake Me Up című dala 22 országban a toplisták élére került, Ausztráliát és az Egyesült Királyságot is beleértve. A mai napig több, mint 5 milliós Spotify hallgatottsága van, és szinte minden évben új albummal örvendezteti meg a rajongóit.

Zenészi pályája mellett produceri munkái is igazán különlegesek. Több lemezét is producálta Norah Jones-nak, aki a Billboard szerint a 2000-es évek legnagyobb jazz zenésze. Emellett pedig olyan hírességek dalain is dolgozott, mint Mark Ronson, Mary J. Blige vagy Kali Uchis. Emellett rengeteg nagy zenész használta fel a dalainak részleteit: Eminem, Travis Scott vagy Jay-Z csak néhány a világsztárok sorából, amiből jól látszik mekkora hatása is van a munkásságának.

Nicholas Movshon egy amerikai basszusgitáros, dobos és zeneszerző. Michels-hez hasonlóan legfőképp soul és funk stílusban zenél, emellett viszont játszott Amy Winehouse, Adele, Bruno Mars és Lady Gaga dalaiban/albumain is. Egy nagyon sokoldalú zenész, aki stílusokat átívelően zseniálisan játszik.

Jeffrey Scott Silverman, művésznevén Jeff Dynamite is a soul és funk műfajában alkotó zenészek közé tartozik. Leon Michels-el közös lemezkiadója volt, a Truth & Soul Records. A „Good things” Aloe Blacc album (amin az „I need a dollar” is található) hivatalos producere volt a kiadó, így nem csak egy dal erejéig dolgoztak együtt Aloe Blacc-el. Jeff több különleges projektben részt vett már, ilyen például az is, hogy dolgozott a Red Dead Redemption 2 nevű világhírű videójáték zenéin is, ami a legnagyobb gaming díjkiosztón, a The Game Awards-on 3 további díj mellett megnyerte a legjobb eredeti zene díját is, aminél nagyobb elismerés ebben a szegmensben nem nagyon van.

A dal és a reklám kapcsolódása tökéletes, nagyon jó választás volt az OTP részéről az „I need a dollar” az applikációjuk új pénzkérő funkciójának reklámozásához. A hirdetés további érdekessége, hogy a két benne szereplő felnőtt, Halász Judit és Bálint András 1970-ben a Szerelmesfilm című romantikus filmben főszerepben szerelmespárt alkottak.

Ezek alapján jól látszik, hogy bár elsőre csak egy reklámnak tűnik a sok millió közül, mégis mennyi történet és érdekesség bújik meg benne.

The post Egy reklám, ezer történet! appeared first on STRM.hu.

Az idei évi műsor gerincét adó Leander Szimfonik egy hasonló jubileum alkalmával indult útjára 2018-ban. Az akkor 33 éves Leander egy nagyon különleges, dupla teltházas előadással ünnepelte, hogy Krisztusi korba ért. Az első Pejtsik Péter által készített szimfonik átiratok eme jeles alkalomra készültek el (a lista azóta már bővült, hiszen a Leander Szimfonik egy aktívan működő projekt a Leander Kills és az – 5 év után – idén visszatérő Amigod mellett).

2019-ben ünnepelte Leander a ’Csak te’ című dalának a 10. évfordulóját, melynek alkalmából több régi zenésztárs is vendégeskedett a koncerten. A Leander Kills mellett fellépett az akkor még aktívan működő Amigod, és Leander régi zenekara a Babylon is. A Leander 10-re keresztelt koncert a mai napig tartja Leander karrierje során a nézőcsúcsot.

Az Amigod visszatérése
Az Amigod idei visszatérése több szempontból is különleges. A zenekar 5 évig inaktív volt, a szünetről pedig Leander úgy nyilatkozott egy – a Petőfi TV-nek adott – interjúban, hogy „a pandémia alatt megállni kényszerültünk, és amikor újra indult az élet, minden energiánkat a Leander Kills-be fektettük”. Mi sem bizonyítja jobban ezt a kényszerhelyzetet, mint hogy a június 19-én megjelent visszatérő daluk, a „Táncolj nekem” már évek óta a fiókban állt. A zenekar a Leander Szimfonik és a Leander Kills mellett szintén fel fog lépni a Margitszigeti koncerten.

2 év után először 2025. augusztus 19-én láthatja a közönség újra Köteles Leandert és a Leander Kills-ből is jól ismert Czifra Miklós gitárost egy színpadon.
Leander közös munkája Czifra Miklóssal 2023 márciusában félbeszakadt, amikor is 7 év után Miki kilépett a Leander Kills-ből. Akkor úgy fogalmazott a zenekar hivatalos oldalán megjelenő bejelentésben, hogy „még az is lehet, hogy majd egyszer újból egy színpadon állunk és onnan folytatjuk ahol abbahagytuk”. Akkor még nem lehetett tudni, hogy az Amigod visszatérés fogja újra összehozni Leandert és Mikit.

Mi várható a Jubileumi koncerttől?
Az augusztusi koncertre a jegyek több, mint 70%-a már elfogyott. Az este rengeteg izgalmat tartogat magában, hiszen a helyszín már önmagában is impozáns, és ehhez társul majd Köteles Leander különleges, izgalmas és nagyon sokszínű zeneisége, ami mellett Pejtsik Péter karmester vezénylésével a Leander Szimfonik, a Leander Kills és az Amigod zenekarok egytől egyik kiváló zenészei, más-más stílust képviselve fogják kísérni külön-külön és egyben is Leander eddigi legfontosabb szerzeményeit.

The post Minden idők legnagyobb Leander koncertje a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon appeared first on STRM.hu.

Nem lehet azzal vádolni Tom Walkert, hogy ontaná magából a lemezeket. Nem vetemedne ilyesmire. 2017 nem éppen mostanában volt, amikor berobbant a Leave a Light Onnal. Walkernek elég volt pár dal, hogy gyorsan váljon hatalmas szenzációvá, de igazán azzal betonozta be magát a legérdekesebb új előadók közé, amikor kihozta első albumát, ami tele volt jobbnál jobb dalokkal. Csak aztán 5 év telt el, mire kihozott egy újabb lemezt. Egy új előadó esetében 5 év az örökkévalóságot jelenti. Ennyi idő alatt simán elfelejtik az embert, és jönnek a helyükre újabb, még érdekesebb előadók.

Walker nem az a fajta fazon, aki kétségbe esett volna, és a nagyobb kihagyás sem volt igazán kihagyás, nem láblógatással töltötte az idejét, mivel kihozott pár olyan dalt, ami végül nem került lemezre, hogy aztán végül néhány közülük az I Am című albumon végezze, ami megint csak azt mutatja meg, hogy Walkerre nagyon nem érdemes legyinteni. Igenis képes magát újra felhelyezni a térképre, és bár lehet, hogy azóta már több olyan előadó is színpadra állt, aki hasonló hozzá, annyi érdekes dolgot művel, ami miatt megint csak nagyon lehet szeretni őt.

Az I Am jóval elektronikusabb és sötétebb, mégis valahol felemelőbb lemez az elődjénél, amelyen Walker csatasorba állítja démonjait és nyakon önti őket szorongásaival, de közben néha lazít a gyeplőn, és bedob pár szerelmes témájú dalt is, nehogy az ember azonnal valami kedélyjavítóért nyúljon. Bár azt azért hiba lenne kijelenteni, hogy a lemezt nyitó, kifejezetten szerelemorientált Holy Ghost annyira pozitív dal lenne, mégis egy akkora sláger, amekkorának a rádiókból is szólnia kellene 0-24-ben.

A show-t azonban mégsem ő lopja el, hanem a második track, a Burn, ami amolyan kellemes garage-pofonként pörgeti meg úgy az embert elektronikával, hogy nem is feltétlenül számít rá. A Burn akár egy igen érdekes új irányt is kijelölhetne Walker számára, amit láthatóan a közönsége is szeret, és aminek egyetlen hibája van: túl rövid. De az I Am album sajnos nincs tele a kistestvéreivel, inkább olyan dalokkal, amik kevésbé meglepőek, mégis remekül működnek.

A lemezt felvezető első kislemezdal, a Head Underwater például egy olyan sláger, amiért Ed Sheeran is simán bejelentkezne, az azt követő Freaking Outért pedig az Imagine Dragons kopogtathatna be, de nem állna másnak jól, csak Tom Walkernek. Az utóbbi ugyanis pont azt tudja, amiért kifejezetten lehet kedvelni ezt a fazont, úgy beszél a saját szorongásáról, hogy közben az ember sírva nevet, és közben persze magára is ismer, főként, ha introvertált alkat, és nem tudja megjátszani, hogy nem az.

A feleségéhez írt, felemelő Kissed By God egy egyértelmű, pozitív szerelmes dal, hogy aztán a zongorás, gyönyörű Lifeline megint a földbe döngölhesse az embert. A dal Walker egyik közeli barátjának elvesztéséről szól, ami valósággal sokkolta az énekest és haverjait. Nem igazán tudták túltenni magukat rajta, főként azért sem, mert nagyon hirtelen, teljesen váratlanul vesztették el társukat.

A címadó I Am viszont már két tételben is arról mesél, hogyan rejti el magát Walker a kíváncsi szemek elől, mert a saját maga által emelt falak mögött harcol a démonjaival, így az emberek nem is tudják, ki ő valójában. Az ezt követő Echoes újra nyakig merül az elektronikában, és újfent baromi jól áll Walkernek a drum & bass és garage alap, valamint a reményteli szöveg. A Zoe Weesszel közös Wait for You után viszont a reményteliség kiáll a képből, hogy újra a magunkkal hozott traumákról énekeljen és az összetörtségről a Stigmában és az SOS-ben, utóbbiban viszont arról is, ami a legfontosabb: hogyan kérjünk segítséget, ha baj van.

Az I Am lényege pedig valahol ez. Segíteni akar mindazoknak, akik nem találják a helyüket, akik azt hiszik, baj van, és ki is mondja a lemezt záró slágerben, a The Best Is Yet To Come-ban, hogy „rendben van, ha nem vagy rendben”. Ezzel a dallal keserédes, de pozitív hangon enged mindenkit haza az album, hogy aztán felmerüljön az emberben a kérdés, vajon kell-e újabb öt évet várni arra, hogy Tom Walker összehozzon egy újabb lemezt. És ha össze is hozza, vajon jobban szabadjára engedi-e rajta az elektronikát, ami hallhatóan legalább olyan jól áll neki, mint a szerelmes dalok. Az biztos, hogy ha így folytatja, akkor az igazán nagy sikereit még csak most fogja elérni.

Hauschel Tamás / Kultpilóta

The post Teljesen rendben van, ha nem vagy rendben – Tom Walker: I Am-kritika appeared first on STRM.hu.

Az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy 2007-ben hogyan robbant be Calvin Harris karrierje pár olyan dallal, amit most már nem is hajlandó elővenni. És lehet, hogy arról is megfeledkezett mindenki, hogy tulajdonképpen bármennyire is tűnik úgy, hogy egy teljesen átlagos néven zenél, a Calvin Harris név valójában nem a születési neve. Az úriembert Adam Richard Wilesnak hívják, és már igen korán rájött, hogy ő tulajdonképpen DJ szeretne lenni, és nem úgy, mint az átlagos fiatal önjelölt DJ-k, ő nem várja meg, amíg a sült galamb a szájába repül. Bár a foci is vonzotta, a kedvence Steve Macnaman volt, nem nagyon látta magát a pályán, a DJ-pultok mögött viszont annál inkább. Csak hát az utóbbiból is kellett volna egy.

Lakóhelyén, Dumfriesban, a skót kisvárosban már 14-15 évesen melókat vállalt a helyi szupermarketekben és egy halfeldolgozó-üzemben, hogy megvehesse első felszerelését, amellyel zenéket is tud gyártani. 1999-ben, 16 évesen már voltak is dalai, amik sok vizet nem zavartak ugyan, de arra jók voltak, hogy megtanulja, milyen feldemózni bármit a hálószobájában. Saját bevallása szerint ezen időszak alatt kifejezetten antiszociálissá vált, ami rá is nyomta a bélyegét a későbbi személyiségére.

2002-ben már elég profi szinten űzte az ipart, annyira, hogy ki is hozott két dalt vinylen, Stouffer néven. A még ekkor is csak 18 éves DJ a Da Bongos és a Brighter Days című dalokkal nem váltotta meg a világot, pedig a dalok egyáltalán nem rosszak, sőt, igazából annyira jók, hogy maga Adam is úgy gondolta, itt az ideje bevenni velük a világot, elindult hát Skóciából Londonba, hogy megnézze, mi történik a klubokban.

A srác minden erejével azon volt, hogy tanuljon és melót szerezzen, de a klubokban számára semmi sem történt, mármint amivel komolyabb pénzeket tudott volna szerezni, a kiruccanása azonban egyetlen dologra mindenképpen jó volt. Ott tartózkodása alatt elkészült a Let Me Know című dala Ayah Mararral, amely felkerült egy válogatásra. Mivel ez közelről és távolról sem hangzik úgy, mintha megélhetést is biztosított volna számára, visszatért Dumfriesba, hogy otthon zenéljen, a dalait pedig feltöltse Myspace-re, hogy aztán meglepő módon el is induljon vele a szekér.

Egyre népszerűbbé vált, ami felkeltette a Global Gathering dance fesztivál egyik emberének figyelmét is, aki épp akkor alapított menedzsment-céget, és épp kellett volna neki legalább egyetlen ígéretes DJ-producer, akivel elindulhatott volna. Ez az ember, Mike Gillespie megfogta az isten lábát a sráccal, aki azóta is Calvin Harris menedzsere.

Adam tovább gyártotta a dalokat, majd felvette a Calvin Harris művésznevet, mert sokkal univerzálisabbnak tartotta, mint a sajátját. Azt akarta, hogy az embereknek a neve hallatán ne egyből egy fehérbőrű, skót srác jusson eszébe, hanem akár egy klasszikus soul-előadó, ami azért sem volt éppen hátrány, mert az első dalát sokkal inkább tartja soulnak, mint bármi másnak. Így megszületett Calvin Harris, akiről kevesen tudják, hogy nem művésznév, és ezt maga Adam is rettentően bánja. Sokan ugyanis Calvinnek szólítják, ő azonban nem jól reagál erre, hiszen olyan, mintha az alteregójával akarnának beszélgetni, aki csak a színpadon létezik. A nevet eredetileg poénnak szánta, aztán ráragadt, azóta pedig már az egész világ így ismeri.

Ahhoz viszont, hogy megismerje, kellett egy jó lemez és néhány sláger. Adam 2006-ban leszerződött az EMI Publishinghoz és a Sonyhoz, majd 2007-ben meg is érkezett az I Created Disco album, rajta a The Girls és az Acceptable in the 80s, amelyek gyakorlatilag kifolytak a zenetévékből. Vicces, hogy Adam az egész lemezt egy Amiga 1200-on rakta össze, ami nem feltétlenül hangzik jól, de hát ha az ember tehetséges, akkor bármilyen eszközt jól tud használni arra, hogy élvezhető zenét adjon ki, amelyekből slágerek is lesznek.

A még mindig csak szárnyait próbálgató Calvin Harris nem várt helyről kapott melót, még 2007-ben ugyanis megkereste Kylie Minogue, hogy ugyan rittyentsen már össze neki pár dalt, mivel az akkor készülő lemezére, az X-re keresett tehetséges producereket. Kylie két dalt küldött át neki, majd megszületett a Heart Beat Rock, valamint az In My Eyes, amely aztán az énekesnő egyik legnagyobb slágerévé emelkedett. Adam azt mesélte, hogy teljesen szürreális élmény volt Kylie-val dolgozni, és annyira ideges volt a találkozójuk előtt, hogy kénytelen volt meginni pár pohárral előtte, amivel oldhatja a feszültséget.

Innentől viszont végképp beindult a buli. Adam már fesztiválokon játszott, akkor még zenekarral, élőzenés verzióban, miközben olyan előadók keresték meg, mint Róisin Murphy, Sophie Ellis-Bextor, Kelis, az All Saints, a Jamiroquai vagy a Groove Armada. Nem csak elismert előadó és dalszerző lett, de remixkészítő félisten is, aki egymagában képes összedobni komplett albumokat, a hangja is elég jó, de valahogy akkor emelkedett még magasabbra a csillaga, amikor vendégelőadókat hívott magához.

Még 2008-ban összeborult Dizzee Rascallal, kijött a Dance wiv Me, és ez el is hozta neki az első listavezető pozícióját, és aranyba öntött szakmai elismeréseket is, hiszen miatta nyert a Brit Awardson, de még egy Ivor Novello-díjra is jelölték miatta. 2009-ben jött ki második lemeze, a Ready for the Weekend, ami nem meglepő módon egyből a listák élén nyitott, rajta olyan slágerekkel, mint az I’m Not Alone, a címadó Ready for the Weekend és a Flashback. Ez az album már kissé messzebb esett az I Created Disco kócosságától, tökéletesre polírozott EDM-slágerekkel volt tele, amely hatalmas rajongótábort vonzott be, közben pedig a pénzcsörgés-generátor hangjai sem akartak nagyon csitulni.

Adamből szupersztár lett, de ezzel egyidőben visszalépett az énekesi pozíciójából is, ugyanis a You Used to Hold Me kislemezre másolása után nem akarta többé hallatni a hangját a dalaiban, inkább másokat kért fel arra, hogy énekeljenek vagy rappeljenek neki. Innentől kezdve nem akart többé élőzenés koncerteket adni, inkább DJ-ként pozícionálta át magát. Állítása szerint azért volt szüksége erre, mert nagyon elfáradt a koncertezéstől, és elég nehezére esett mindig formába hozni magát, hogy jól énekeljen. Jobb énekhangokat akart, amiket meg is kapott. Azért még 2009-ben beugrott Tiesto Kaleidoscope című lemezére énekelni, a Century tényleg olyan, mintha a saját dala lett volna.

Az újratervezett Calvin Harris sikerre volt ítélve. Dizzee Rascallal összehozták a Holidayt, ami listavezető lett, újra együtt dolgozott Kylie-val, fellépett „előzenekarként” Rihanna Loud turnéján, majd 2011-ben rászabadította a világra 18 Months című lemezét, rajta olyan gigaslágerekkel, mint a Bounce, a Feel So Close, a Sweet Nothing, a Drinking From the Bottle, a We’ll Be Coming Back, a Thinking About You és az I Need Your Love. A Rihannával közös turné pedig meghozta a közös meló lehetőségét is, amiből megszületett a We Found Love és a Where Have You Been. A csapból is Calvin Harris-dalok folytak. Meg is jött az első Grammy jelölés és az Ivor Novello-díj is.

Ha valaki sikeres remixet akart, az biztosan Adamet hívta, közben azért volt ideje saját dalok összerakására is. 2014-ben érkezett a Motion album, ami szintén tele volt slágerekkel, olyanokkal, mint a Blame, az Under Control, a Summer, a Pray to God, az Outside és az Open Wide. Nem volt már nagyon olyan előadó a popszakmában, aki ne akart volna együtt dolgozni vele. Gwen Stefanitól a Hurtsig mindenki örömmel vonult vele stúdióba, Adam pedig szállította a toplistás dalokat. A Disciplessel közösen is sikerült atombombát robbantania, a How Deep Is Your Love az év egyik dance slágere lett, a Taylor Swifttel közösen írt This Is What You Came For-t pedig Rihanna repítette az űrbe. Calvin Harris neve egyenlő lett a biztos sikerrel.

Ebbe azonban bele lehet fáradni. 2017-ben épp ezért Adam kihozott egy tőle teljesen szokatlan lemezt. A Funk Wav Bounces Vol. 1 tele volt funk- és diszkódalokkal, és bár annyira sikeres nem lett, mint elődei, azért a Feels szépen bekúszott a rádiókba, a lemezre pedig olyan előadók jöttek el segíteni, mint Katy Perry, a Migos, Pharrell, Frank Ocean, Ariana Grande, Snoop Dogg, John Legend vagy Travis Scott. A lemez második részére egészen 2022-ig kellett várni, a Funk Wav Bounces Vol. 2 viszont annak ellenére sem szólt nagyot, hogy olyan nevek szerepelnek rajta, mint Dua Lipa, Latto, Snoop Dogg, Charlie Puth, Justin Timberlake, Halsey, Pharrell vagy Busta Rhymes.

De mi történt addig, amíg eljutottunk a második részig? Adam visszatért ahhoz, amiért a legtöbben szerették. Slágerlistás EDM-dalokat gyártott mindenkivel, aki szembe jött, és mindenkinek, aki szereti. Ezek a dalok azonban nem végezték lemezen. Legalábbis egészen 2024-ig. Ekkor jött ki ugyanis a 96 Months, amelyre a DJ összeszedte azokat a dalokat, amiket az utóbbi években kiadott, de nem kerültek fel albumra, hiszen nem is adott ki egyet sem a Funk Wav Bounces második részén kívül, amire nem illettek volna.

A 96 Months éppen ezért tele van jól ismert slágerekkel, olyanokkal, mint a Sam Smith-szel közös Promises, a How Deep Is Your Love, ami furcsamód most először került lemezre, a This Is What You Came For Rihannával, a Dua Lipával közös One Kiss, a Rag’n’Bone Mannel felvett Lovers in a Past Life, de még az a 2016-os My Way is, amelyen Adam újra énekesi szerepet vállalt. Nyilván nem lett volna az igazi egy új album új dal nélkül, a Free tölti be ezt a szerepet, amelyen újra Ellie Gouldinggal dolgozott együtt, de nem ez az egyetlen közös daluk itt, kettejük együttműködéséből még a Miracle is felfért az albumra.

Adam azonban érezhetően nem tud már csak és kizárólag EDM-ben gondolkodni, néha pedig úgy is kicsúszik egy-egy soulosabb, funkosabb dal, hogy az nem vár meg egy újabb Funk Wav… lemezt. A Weeknd-del közös Over Now simán felférhetett volna a 2022-es Vol. 2-re, de mégis ide kívánkozott és kicsit változatosabbá is teszi az albumot. A producert érezhetően mostanában inkább a ’90-es évek hangszerelési megoldásai inspirálják, ami megint érdekes dolgokat hozhat magával. Sokat foglalkozik azzal, miért is kezdett zenéket írni sok-sok évvel ezelőtt, a sok gondolkodás közben pedig Love Regenerator néven elkezdett tradicionálisabb, old school dance dalokat írni, amelyek néha még a drum & bass felé is kacsintgatnak. Szóval megjósolni sem lehet, mit hoz a jövő Adam számára. De az biztos, hogy nem mostanában fog visszavonulni.

Hauschel Tamás / Kultpilóta

The post Megírja életed slágerét, csak ne hívd Calvinnek – A Calvin Harris-sztori appeared first on STRM.hu.

Rory Charles Graham, azaz Rag’n’Bone Man egy baromi szerencsés figura. Nagyon kevés olyan énekes létezik, akinek bőven elég a hangszíne ahhoz, hogy azonnal szerethetővé váljon mindenki számára. Azóta, amióta kijött a gigasláger státuszba emelkedett Human dallal és albummal, ami azóta négyszeres platinalemez lett Nagy-Britanniában, igazából meg sem kellene izzadnia ahhoz, hogy sikeres legyen. A hangját nem lehet nem imádni, a dalai pedig lehet, hogy néha nem váltják meg a világot, mégsem akarja még az sem elkapcsolni a rádiót, aki egyébként nem barátkozik annyira a soullal és az R&B-vel. És ez a legjobb Rag’n’Bone Manben. Abszolút univerzális.

Nem tudnád megmondani, hogy a dalai milyen korból származnak, kivéve, amikor egy kicsit modernebb hangzásra vált, de azért valljuk be, ez nem fordul elő túl sűrűn. Mondjuk ez a lemezeiről is elmondható: nem jönnek túl gyakran. A 2017-es Human után 2021-ig kellett várni a folytatásra, a Life by Misadventure-re, és újabb három év múlva értünk el oda, hogy kijöhetett a What Do You Believe In?, ami megint csak arról győzi meg az embert, hogy bárhogy is legyen, amíg Rag’n’Bone Man énekel, ez a világ nem annyira pocsék hely.

Graham nagyon helyesen nem akarja megreformálni a stílusát, azt már megpróbálta megtenni a második albumán, és nem mindenki vette örömmel a különféle új irányokat, úgyhogy ezúttal mintha inkább megpróbálna visszatérni ahhoz, amiért anno megszerettük őt. Így a lemezt nyitó The Right Way-jel olyan sebességgel indul el a soul-vonat, hogy az ember úgy érzi, hazatért. A rádiós zenei szerkesztők is egyből megnyugodhatnak, mert utána egyből érkezik a Pocket, ami gyakorlatilag minden valamirevaló kereskedelmi rádióból kifolyhatna, de egyelőre még az őt követő track, a lemez címadó dala, a What Do You Believe In? is sikeresebb nála. Mondjuk a szám sikerességéhez hozzájárult egy remek High Contrast remix is, amitől a jobb drum & bass bulikon is meg tud pördülni, ha igény van rá. És igény, na az van rá.

A lemez azonban nem teljesen éri be annyival, hogy egyszerű soul-dalok gyűjteménye legyen, így a negyedik dallal, az Ironnal már be is kúszik egy aprócska kísérlet, a lassú dal ugyanis elég markáns elektronikus alappal dolgozik, az elektronika pedig az All I Know-ban is visszatér, és nincs is rossz helyen, rossz időben. A dalokat ugyanis ennek ellenére is ugyanannyira hatja át a klasszikus soul előadók tisztelete és szeretete, hogy valószínűleg még Stevie Wonder is elégedetten biccentene.

A lemez eddigi legnagyobb slágere, a Rush of Blood még a diszkóba is belecsúszik, ennél tovább azonban nem merészkedik az album, inkább olyan trackeket dob be, mint a vegytiszta, klasszikus soul-elemekkel operáló Chokehold, vagy a hiphopos alappal érkező Wreckage, ami slágernek született, ahogy a Bleed the Same is, amit az Imagine Dragons is nagy örömmel vállalna be saját dalként.

De ugyanez elmondható a lemezt záró Ghosts-ról is, ami konkrétan nem lógna ki az Imagine Dragons életművéből, de erről a lemezről sem. És ez valahol furcsa. Mert a What Do You Believe In? sokkal egységesebb képet mutat, mint az előző album, a dalszerzés minden esetben a soulos, bluesos, R&B-s alapokból táplálkozik, miközben a hangszerelés nem minden esetben követi annyira direkten a klasszikus megoldásokat, mint például a Sorry For My Broken Heartban, mégsem tűnik nagyon modernnek akkor sem, amikor az akar lenni.

De ez is a lényege. A What Do You Believe In? egy főhajtás a klasszikus soul előtt, de megmutatja azt is, mit lehet vele kezdeni 2024-ben úgy, hogy ne legyen a végeredmény ízléstelen vagy kellemetlenül modern, miközben néha mai hangzásokat ölel a keblére.

Rag’n’Bone Man most elég jó úton van, még mindig hozza a slágereket, ha akarja, megmutatja, hogy otthon van más stílusokban is, de igazából nem nagyon kell semmit sem bizonyítania. Azt viszont jó lenne végre megfontolnia, hogy nem minden lemezén kell, hogy ennyi dal szerepeljen, a kevesebb több is lehetne, és sokkal feszesebb albumokat eredményezne. Úgy lehet, hogy nem kellene ennyi évet várni arra sem, hogy összejöjjön egy új lemeznyi szerzemény. Bár lehet, hogy nem kellene telhetetlennek lennünk. De hát végül is, emberek vagyunk.

Hauschel Tamás / Kultpilóta

The post A reszelős hang, ami megint hazavisz – Rag’n’Bone Man: What Do You Believe In?-kritika appeared first on STRM.hu.

Kevés olyan univerzális alak fordul meg a hiphop szcénában, mint Tyler Gregory Okonma. Persze nem ő az egyetlen, aki szinte mindenhez ért, és legalább annyira nagy szeletet tesz ki a karrierjéből a divat, mint a zene, de valahogy bármibe is fog, az mindig annyira érdekes és egyedi lesz, hogy nem nagyon tud az ember nem odafigyelni rá és elismerően bólogatni. Tyler egyszerre képes oldschool vibe-okat és new school megoldásokat vegyíteni úgy, hogy nem szimplán szórakoztató, de sokszor művészibb végeredményt adjon ki az összkép, mint amihez az ember hozzászokott.

Ez mondjuk azért nem nagy csoda, mert amióta az eszét tudja, a művészet a legfontosabb számára, és már jóval azelőtt, hogy páros lábbal beleugrott volna a zenebizniszbe, hétévesen azzal foglalkozott, hogy fiktív lemezborítókat gyártott nem létező albumokhoz, és annyira nem vette félvállról a munkát, hogy még tracklistát is készített mindegyikhez, de azt sem felejtette el megadni, az egyes dalok milyen hosszúságúak. Már csak dalok kellettek volna hozzájuk. Addig viszont, amíg elértünk arra a pontra, hogy meg is szülessenek, történt pár apróság.

Tyler problémás gyerek volt, nem nagyon tudott lehorgonyozni egyetlen helyen sem, így 12 iskolát is megjárt, mire betöltötte a 12-t. Sehol sem találta a helyét, volt, ahol azért nem engedték kibontakozni, mert hiperaktívnak titulálták, és mivel kottát olvasni sem tudott, nem igazán haladt előre az iskolai zenei karrierje sem. De szerencsére az ilyen problémákra ott a jó öreg Fruity Loops. Tyler beleszeretett a zeneszerkesztő programba, majd vele és egy másik programmal, a Reasonnel elkezdett alapokat gyártani.

Ez azonban tudta, hogy kevés lesz. Szerencsére anyja volt annyira kedves, hogy meglepte a fiát egy zongorával, amelyen Tyler 14 éves korában el is kezdett játszani, és szépen megtanulta magától, hogyan igazodhat el a billentyűk között. Készített magának egy MySpace fiókot, ahová felpakolta a kreatív agyszüleményeit, névnek pedig ezt választotta: Tyler the Creator.

16 évesen azonban már tudta, hogy nem egyedül fog érvényesülni. Ekkorra borult össze olyan arcokkal, mint Casey Veggies, Left Brain, Hodgy, Jasper Dolphins és a Super 3 csapata, majd összehozták az Odd Future formációt, amelybe nem szimplán rapperek ugrottak be, volt köztük divattervező, gördeszkás, filmes és producer is. Az Odd Future mai fejjel már igazi sztárparádénak tűnik, hiszen Frank Ocean, Earl Sweathirt és Domo Genesis is tiszteletét tette a csapatban, és később benéztek egy-egy dalra Tyler mellé is szólóban.

Az Odd Future feloszlása azonban sejthető volt, annak ellenére is, hogy egy darabig úgy tűnt, ez a sok zseniális úriember nagyon jól kijön egymással kreatív értelemben is. Tyler és Hodgy egyre kevésbé volt hajlandó mosolyogni egymásra, és az sem tűnt túlságosan jó iránynak a banda számára, hogy a tagok külön-külön jóval nagyobb sikereket kezdtek elérni, mint együtt. Tyler alig két évvel a banda megalapítása után kihozta első lemezét, a Bastardot, amivel azonnal komoly sikereket ért el. Talán ő sem gondolta volna, hogy még a Rolling Stone is beválogatja majd 2022-ben minden idők legjobb 200 hiphop lemeze közé, a Pitchfork pedig az év legjobb albumai közé sorolta.

2011-ben már jött is a következő lemez, a Goblin, amelyről Yonkers elég szép magasságokig emelkedett, a klipjével együtt pedig zsebre is tette az évet, annyira, hogy maga Kanye West is az év legjobbjának nevezte, Tyler pedig megkapta az MTV Video Music Awardson a legjobb új előadónak járó díjat. A dal ráadásul kapott egy erős videójátékos támogatást is, bekerült ugyanis a Saints Row: The Thirdbe, amely eddig a játékszéria legjobb darabjaként tündököl, és borít ki minden kedves érdeklődőt eszementségével.

A Bastard és a Goblin azonban okoztak némi problémát a briteknél. Az albumok szövegei miatt később, 2015-ben Theresa May küldött levelet Tyler menedzsmentjének arról, hogy kitiltották a szigetországból, ami különösen vicces annak fényében, hogy sok-sok év telt el a kérdéses szövegek megjelenése óta, a rapper pedig azóta néhányszor végigturnézta Nagy-Britanniát. Tyler csak 2019-ben térhetett vissza a britekhez koncertezni, ami akárhonnan is nézzük, nem kevés időt jelent.

2012-ben valami olyan történt azonban, ami még ennél is meglepőbb: az Odd Future saját tévéműsort kapott az Adult Swimen, a Loiter Squad egy szkeccs-show volt, amely végül három évadot is megélt, és az a produkciós cég hozta össze, akiknek a Jackasst is köszönhetjük. Pont ezért sem meglepő, hogy Johnny Knoxwille is feltűnt a műsorban, de beugrottak olyan nevek is, mint Lil Wayne vagy Seth Rogen.

2013 áprilisában kijött a Wolf című lemez, amin már egymást váltották a sztárok közreműködőként, legyenek azok olyan Odd Future-ös haverok, mint Hodgy, Frank Ocean, Earl Sweetshirt Casey Veggies, de azon sem kellett meglepődni, ha egy-egy dalban feltűnt Erykah Badu vagy Pharrell. Tyler érezhetően emelte a tétet a Wolffal, és amellett, hogy tovább provokált mindenkit, aki csak szembe jött, egyre izgalmasabb és sokrétűbb előadóvá vált.

2015-ben már jött is a Cherry Bomb lemez, amire még nagyobb nevek csapódtak össze: Kanye West, Lil Wayne, Pharrell, Kali Uchis, Charlie Wilson a Gap Bandből, Schoolboy Q, de még az Incubus gitárosa, Mike Einziger is tiszteletét tette. A lemez elég vegyes fogadtatásban részesült, de azt senki sem vitatta, hogy Tyler egyre érettebbé válik zeneileg, és mindenki kíváncsi volt arra, mi jöhet még.

Két évvel később nemcsak egy új albumot, de egy új tévéshow-t is fel tudott mutatni, a Nuts + Bolts ugyan sok vizet nem zavart a tévétörténelemben. Az biztos, hogy ebben az évben nem ezért ölelték többen keblükre, hanem az új lemezért, a Flower Boy-ért, ami előtt a szakma és a rajongók is egyöntetűen leborultak. A lemezt Grammyre is jelölték, de pechjére egyszerre indult Kendrick Lamar Damn-jével, ami legyőzhetetlennek bizonyult.

Nem mintha Tyler kétségbe esett volna, inkább tartotta a tempót, hogy 2019-ben bejelenthesse Igor érkezését, ami meg is érkezett májusban, hogy még nagyobb fordulatszámon pöröghessen az a bizonyos karrier. Az Igort sokan egyenesen mesterműnek nevezték, amivel nehéz vitatkozni, Tyler ugyanis abszolút kreatívan használt fel minden hatást, ami egészen addig érte. Hiphop, soul, funk, mindent összehegesztett, ami csak a szívéhez nőtt. Baromira működött. Annyira, hogy az album meghozta Tyler első Grammyjét is.

Újra két év kellett egy új lemezhez, 2021 júniusában érkezett a Call Me If You Get Lost, amelynek promójához óriásplakátokon tettek közzé egy telefonszámot, melyet felhívva meg lehetett hallgatni egy beszélgetést Tyler és édesanyja között. De nem ezért lett Tyler egyik legsikeresebb albuma. A lemez a Billboard 200-as lista élén csücsült, majd beszerzett egy kistestvért a Grammy-díj mellé, Okonma ugyanis megkaparintotta a Legjobb Rap Album díját is.

Két ennyire sikeres lemez után elég nagy volt a nyomás Tyleren, hogy megint valami emlékezetessel jöjjön ki. Hát nem úgy tűnik, mint aki nagyon megizzadt. A Chromakopia ugyanis egyszerre foglalja össze mindazt, amivel eddig foglalkozott, visszanyúl a múltba, de megmutatja a jövőt is, és bátran használ olyan elemeket is a dalaiban, mint a jazz, ami igazából kicsit olyan, mintha mindig is ott lett volna valahol a háttérben.

A Chromakopia konceptlemez, melyet bármennyire is furcsa, Tyler anyjának narrációja fog össze. A mama azért került képbe, mert a fiacskája felnőtt, és rájött arra, hogy azok a tanítások és életbölcsességek, melyeket anyukájától hallott, és amiket akkoriban a háta közepére kívánt, mind igazak, és érdemes megfontolni őket, ha az ember kiegyensúlyozott felnőttkort szeretne.

De hát Tyler nem annyira a kiegyensúlyozottságról híres. Épp ezért a Chromakopia inkább tűnik egy útkeresésnek, mint a nyugodt Tyler kinyilatkoztatásának. A lemez főhősének, St. Chromának bőrébe bújva azonnal ki is lő mindenkit az űrbe a róla elnevezett nyitó dalban némi suttogás után, hogy aztán rövid úton eljussunk a harmadik dalban, a klipes Noidban Chroma legnagyobb félelmeihez és paranoiájához, melyhez felhasználja a zambiai Ngozi Family Nizakupanga Ngozi című dalát. És ezek után sem a megnyugtató témák folynak ki a hangszórókból.

A Darling, I-ban megkérdőjelezi a monogámiát, a Like Him-ben azt akarja tudni, vajon ő is olyan lesz-e, mint az apja, a Hey Jane-ben egy nem kívánt terhesség miatt lesz frusztrált, a Take Your Mask Off-ban pedig még az álszent papoknak is beszól, hogy ugyan, ideje lenne már levenni a maszkot, és úgy élni, ahogy tényleg érdemes. Őszintén.

De Tyler nem tudja, hogyan érdemes élni. Épp most keresi a módját. Bár a dalokban néhol felsejlik egy pillanatra egy összeszedettebb, érettebb, stabilabb Tyler Okonma képe, szinte azonnal összezúzza azt, hogy újra feltegyen pár kellemetlen kérdést. Végül a soulos I Hope You Find Your Way Home-ban összegzi mindazt, amit tudni kell a korábban elhangzottaktól, mint egy Szomszédok befejező monológ, csak nem 2-3 mondatban, és Vágási Feri sem tudott soha ennyire rappelni.

A Chromakopia remek összefoglaló, tele jó pillanatokkal, funkkal, jazzel, soullal, oldschool és newschool hangzásokkal, de a régi zavarodottsággal és frusztrációkkal. Tyler, the Creator viszont most már végképp az elit ligában csücsül. Az utóbbi három lemezével végképp bebetonozta magát a legjobbak közé, a rajongók és a kritikusok is imádják, innen már nem nagyon lehet feljebb. De persze ki tudja. Két év múlva jöhet egy új lemez, ami felborít mindent, amit eddig tudtunk. Egy olyan új alteregóval, aki megint más megvilágításba helyezi az életművet. Nehezen lehet elképzelni, hogy Tyler Okonma nem fogja tudni, mit csinál.

Hauschel Tamás / Kultpilóta

The post Fogadd meg anyád tanácsait, és rappelj róla! – Tyler, the Creator: Chromakopia-kritika appeared first on STRM.hu.

Fogalmazhatunk úgy is, hogy a legutóbbi Bring Me The Horizon lemez, a Post Human: Survival Horror nem volt egy túlságosan életigenlő album, és akkor még finoman fogalmaznánk. A Covid ideje alatt született dalok pocsék jövőt festettek az emberiség számára, de kit érdekelt, amikor olyan formában mutatták Oli Sykes bandáját, ami tele volt élettel, energiával, dühvel és koncerten egy zárlatos Godzillaként életre kelő dalokkal?! A Survival Horror egy eredetileg négyrészesre tervezett sorozat első részeként robbant be, aminek a folytatása egyszerűen nem akart elkészülni, de időnként kikerült egy-egy dal, általában olyanok, amelyektől az ember felhúzta a szemöldökét.

Mert ezek a dalok nem feltétlenül passzoltak az előző lemez világához. A még 2021-ben kijött Die4U egy lassú, poposabb track, a Strangers sem éppen a veszett tempójáról volt híres, hogy aztán a punkrockos Lost végleg egy olyan útra terelje a várakozást, amit senki sem látott előre. Aki régi rajongóként ezen a ponton nem tett volna nagy téteket arra, hogy jó lehet még ez a folytatás, azt nem lehetett hibáztatni, de némi megnyugvást azért adott a sok tologatás után végre összejött februári arénás koncert, ahol nemcsak az derült ki, hogy nagy meglepetésre a teljesen új turné első állomásával jöttek, de Budapesten nyomták le koncertindítóként először az Amen!-t, és a világ egyensúlya helyreállt.

És most jónéhány hónappal később itt a Post Human: Nex Gen, és kiderült, hogy tudták, mit csinálnak. Igaz, mindez nem jött össze könnyen. Már csak azért sem, mert felfoghatatlan módon Jordan Fish már nem tagja a bandának. Az a Jordan Fish, aki nagyon sokat tett azért, hogy kialakuljon az a hangzás, amivel a bandát per pillanat azonosítják, vagyis pontosabban az, amivel eddig azonosították. Arra viszont kár volt várni, hogy Oliék visszatérnek majd a korai, jóval súlyosabb témákhoz, bár igazából kár volt várni bármit is.

Épp ezért meglepő a Nex Gen. Mert egy kicsit… minden. Nincs rajta már egy Dear Diary, húzású dal, de van helyette más. A lemez elején berobbanó YOUtopia például olyan, mintha a korai Thirty Seconds To Mars feldolgozott volna egy Deftones-dalt, amibe a sötétség mellett meglepő mennyiségű optimizmus is bekúszott volna. Az ezt követő Kool-Aid már a tankönyvi Bring Me-dal, tipikus koncertkedvenc egy előre látható, de erős váltással, együtt üvöltésekkel, hogy aztán megint megérkezzen a korai Thirty Seconds To Marsra hajazó hangulataival a Top 10 Statues That Cried Blood, és valahogy mégse azt érezd, hogy csapong az album.

És ez benne a fura. Hiszen annak ellenére, hogy dallamosabb, mint bármikor, könnyedebbnek tűnik, mégis velejéig Bring Me The Horizon az egész, és hiába vannak benne olyan tökéletesen beazonosítható hangulatok, mint a Limousine-ból ordító Deftones (amihez bármennyire is fura, tökéletesen asszisztál Aurora), mégis inkább főhajtásnak érződik, mintsem másolatnak. Lehet, hogy a Darkside-ot is egy Linkin Park-dalként hallod (az előző lemezről az 1×1 és a Teardrops is tudnának mesélni erről), de ahelyett, hogy kikérnéd a panaszkönyvet, inkább valahol megható, hogy Oliék képesek tökéletesen megidézni Chesterék dalait ahelyett, hogy lemásolnák őket.

De pont ilyen az N/A is, amit a Sum 41 is lazán magára vállalhatna, ahogy az azt követő Lost sem lógna ki egy My Chemical Romance lemezről hangzásában és témájában. És ez azért nagy szó, mert nem lóg ki egy Bring Me-lemezről sem. Legalábbis erről semmiképp. A banda most egy szokatlan utat jelölt ki magának, ami olyan területekre is téved, ahová eddig nem nagyon tették be a lábukat, arra viszont nagyon figyeltek, hogy a végkép egységes legyen, vagy legalábbis arra mindenképp, hogy megköszönd az utazást.

Lehet, hogy kevesebb a nagy megőrülés, lehet, hogy egy-két ballépés is belefért (a R.I.P. Duskcore Remix finoman szólva sem a lemez csúcspontja), de mire az ember elér a lassan életre kelő, elektronikus melankóliával indító, majd lassan lépkedő szörnyeteggé váló Dig It végére, már nincsenek kérdései afelől, hogy megérte-e várni erre a lemezre.

Megérte, még akkor is, ha nem azt kaptuk, amire vártunk. Vagy talán pont azért. A Post Human: Nex Gen egy kellemes meglepetés, és bár lehet, hogy első hallgatásra néhány régi rajongót kiborít majd, adni kell neki időt ahhoz, hogy magába szippanthasson. Viszont arra a kérdésre, hogy most mi jön, még csak kósza tippeket sem lehet tenni. Fish nélkül valószínűleg új irányt vesz majd a Bring Me, de ha visszatérnének a korai stílusukhoz, azért sokan nem sírnák tele a párnáikat. Valószínűleg azonban tovább építik majd a stadionzenekari karrierjüket ahelyett, hogy egy új Diamonds Aren’t Forevert írnának. De még ezt sem lehet kijelenteni biztosan. Ettől szép a Bring Me.

Hauschel Tamás / Kultpilóta

The post A pusztulásról újrahangolva – Bring Me The Horizon: Post Human: Nex Gen-kritika appeared first on STRM.hu.

Ha álmunkból felkeltve hirtelen egy kolumbiai énekes nevét kellene említeni, mert ezen múlna a világ sorsa, vagy csak a sikeres visszaalvásunk, akkor 99%, hogy mindenkinek ugyanaz a név jutna eszébe: Shakira. Amióta 2001-ben megjelent csípőmozgásával a Whenever, Whereverben, és maga mellé állította a zenetévéket és vele együtt a fél világot, változott körülötte ez-az, még a zenéje is új irányokat vett, azt viszont nem lehet ráfogni, hogy ne dolgozna meg a sikerért.

Shakira Isabel Mebarak Ripoll gyerekkora óta építgeti ezt a karriert, de azért nem ment minden olyan könnyen, mint a karikacsapás, bármennyire is úgy tűnt még egészen kicsiként. Bármennyire meglepő vagy inkább semennyire sem, a kicsi Shakiráról ugyanis már négyéves korában tudták, hogy nagyon tehetséges. Ekkor ugyanis már verseket írt otthon, Baranquillában, a legelsőt négy évesen hozta össze, majd miután pár évvel később szüleitől kért egy írógépet, és egyre többet kezdett írni, valahogyan ezek a versek inkább dalokká formálódtak.

Az elsőt nyolc éves korában mutatta be szüleinek Tus gafas oscuras (A sötét szemüveged) címmel, ami egyből egy nagyon megható témát dolgozott fel, kétéves korában ugyanis meghalt egyik féltestvére (apja előző házasságából nyolc féltestvére volt), a motorbalesetben elhunyt, mindössze 19 éves fiú halála után apja sötét szemüveget kezdett hordani, hogy ne lássák, ha sír. Ekkorra Shakira már régóta tudta, hogy előadó szeretne lenni, még csak 4 éves volt, amikor megismerte a doumbek dobot és vele együtt a hastáncot, ami egyből beszippantotta, és rájött, hogy a tánchoz is tehetsége van.

A suliban közben nem mentek jól a dolgok. Sokszor küldték ki órákról hiperaktivitása miatt, az iskola kórusába pedig nem vették fel, mert a kórusvezető azt mondta, ez a vibrato kissé erős, annyira, hogy úgy hangzik tőle, mint egy kecske. 3 Grammyje és 15 Latin Grammyje jelenleg kissé mást gondol erről.

10 éves volt, amikor elkezdett hírnevet szerezni magának szülővárosa környékén, ami elég volt ahhoz, hogy találkozzon Monica Ariza producerrel, aki ugyan a színház világában mozgott, mégis elintézte, hogy a szupertehetséges Shakirát meghallgassa a Sony egyik embere egy hotel lobbijában. Annyira sikeres volt a művelet, hogy egyből le is szerződtették három lemezre. 13 éves korában ki is jött az első album, a Magia, amiről három kislemez is kijött, és még a helyi rádiók is szerették, mégsem ért el sikereket. Csak 1200 példány fogyott el belőle, így a Sony úgy döntött, gyorsan szükség van egy következő albumra, ami 1993 márciusában meg is jött Peligro címmel.

A lemezt jobban fogadták, mint a bemutatkozó albumot, mégis bukás lett, főként azért, mert Shakira nem volt hajlandó promótálni azt, így pedig elég nehéz eladni bármit is. Még a Peligro megjelenése előtti hónapban, februárban megmutatta magát egy neves dalfesztiválon Chilében, ahol a harmadik helyet sikerült elcsípnie, de a helyezésnél sokkal fontosabb volt, hogy a zsűri tagjainak egyikével közelebbi kapcsolatba került. Ő nem volt más, mint az akkor még csak 20 éves Ricky Martin, aki egyébként az első helyen szerette volna látni a lányt.

Shakira ezek után meglepő módon visszavonult, hogy elvégezhesse a sulit. Azért biztos, ami biztos, még szerepelt egy kolumbiai sorozatban, az Oasisben, de egészen 1996-ig nem adott ki új dalt. Mondjuk akkor viszont egyből nagyot robbantott. Egy válogatásra került fel a ¿Dónde Estás Corazón?, ami szinte egyből meghódította a rádiókat, és gigantikus siker lett hazájában, ami miatt a Sony gyorsan lemezt szeretett volna, nagyjából az utolsó esélyt adva Shakirának a befutásra a saját színeikben.

1995 októberében érkezett a Pies Descalzos lemez, ami 1996-ban már az USA-ban is megjelent. A latin Billboard listán egyből az 5. helyre csúszott és hat sikeres kislemezt termelt ki magából. A sikerek miatt 20 állomásos nemzetközi turnéra indult és megnyerte első Billboard Latin Music Awards díját, azaz egyből hármat, az év lemezének, az év videójának és a legjobb új előadónak járó szobrocskát vihette haza. Mondjuk úgy, bebizonyította, hogy képes nagy sikereket elérni. Az első két lemezt gyakorlatilag nem is tekintik azóta sem a diszkográfia részének, inkább a Pies Descalzostól számítják Shakira karrierjét.

A negyedik lemez, az 1998-as Dónde Están los Ladrones? nagy meglepetésre még az előző albumnál is nagyobb sikereket ért el. Felkerült a Billboard 200 listára, csak az USA-ban fogyott el belőle másfélmillió példány, világszerte pedig 7 millióan vették meg. Sokáig ez volt az USA-ban legjobban fogyó latin lemez, ami annak is köszönhető volt, hogy nyolc kislemezt hoztak ki róla, 1999-ben pedig megkapta érte első Grammyjét. Még abban az évben fel is vették Shakira Unplugged lemezét, amelyről sok kritikus úgy gondolja, az énekesnő karrierjének egyik legjobb koncertje volt.

Mit lehet tenni, ha már elég szépen beléptél az amerikai és nemzetközi piacra, láthatóan szeret a közönség és szépen nő a rajongótábor, de spanyolul énekelsz? Válts angolra! Shakira Gloria Estefan segítségével megtanult angolul, majd kihozta ötödik lemezének első dalát, a Whenever, Wherevert, és felrobbant a bomba. A dallal világszerte sikeres lett, a Laundry Service lemezt pedig vitték, mint a cukrot, hiszen a kétnyelvű album tele volt slágerekkel, olyanokkal, mint az Underneath Your Clothes vagy az Objection (Tango).

A kritikusok azonban nem fogadták túl jól a lemezt, azt nehezményezték, hogy talán egy kicsit közelebbi barátságba kellett volna kerülni az angol nyelvvel, ami abból a szempontból igaz is volt, hogy Shakira anyanyelvén írt szövegei jóval komplexebbek voltak, de ezt persze sokan nem tudhatták. Ez azonban nem nagyon érdekelte a rajongókat, akik 2002 legtöbbet eladott lemeze lett, 13 millió példányban talált gazdára.

2005-ben emelte a tétet a Fijación Óral, Volumen Uno albummal, amin újra volt mindent vivő sláger, a La Tortura, ez pedig elég volt ahhoz, hogy negyedik helyig meneteljen a Billboard 200 listán, és hogy sokkal jobb kritikai elismeréseket szerezzen. De közel sem fogyott belőle annyi, mint elődjéből. Ez mondjuk nem akadályozta meg Shakirát abban, hogy bezsebelje második Grammyjét a legjobb latin rock/alternatív lemezért és négy latin Grammyt mellé.

A folytatás, az angol nyelvű Oral Fixation, Vol. 2 a nehéz kezdetek után elég szép karriert csinált magának, az első kislemez, az egyébként remek Don’t Bother nem robbantott kasszát, de az azt követő Hips Don’t Lie-t azóta is mindenki fújja. El is ment a lemezből nyolcmillió példány világszerte, a Hips Don’t Lie pedig azóta is folyik a rádiókból, nagyjából olyan jogdíjbevételeket generálva, amiktől Shakira unokái is bőven jól élnek majd.

Bár ekkor már több előadóval is együttműködött, valahogy egyik sem szólt akkorát, mint a 2007-es Beyoncéval közös Beautiful Liar, ami rekordot döntött a Billboard történelmében, egyszerre ugyanis 91 helyet ugrott előre a listán, hirtelen a 94. helyezésről a 3. pozícióba ugrott, amire eddig nem volt példa. Közben egy Golden Globe jelölést is bezsebelt, két dalt szerzett ugyanis a Szerelem a kolera idején új filmváltozatának filmzenéjére, amelyek közül egyiket, a Despedidát jelölték is a díjra.

Shakira ekkorra már kikerülhetetlen tényező lett a popzenében, és nem csak a latin változatában. A Forbes a negyedik legtöbbet kereső női előadóként hozta ki listájában, és még abban az évben meg is kötött egy potom 300 millió dolláros szerződést a Live Nationnel, amely 10 évre szólt. 2009-ben újra csörögni kezdett a kassza (már nem mintha addig mondjuk ne csörgött volna folyamatosan), amikor kihozta a She Wolf című dalát az azonos című új lemezről, amin olyan producerekkel is dolgozott, mint a Neptunes vagy Timbaland és olyan nevek ugrottak be közösködni, mint Wyclef Jean, Kid Cudi és Lil Wayne. Kritikai és anyagi siker lett belőle, többen az év egyik legjobb lemezévé választották a She Wolfot.

Az igazi bomba azonban 2010-ben robbant, amikor a foci világbajnokságra rögzített Waka Waka megjelent, és letarolta a világ összes rádióadóját. Bár egy plágium-ügy beárnyékolta az útját, óriási siker lett belőle Amerikában és Európában is. Abban az évben még képes volt megismételni a sikereket, ugyanis jött a Sale el Sol album, ami csodás fogadtatásra talált, az első kislemezdal, a Loca pedig bejárta az egész világot. Kiugróan sok pozitív kritikát kapott az album, nálunk is platinastátuszba került, mint ahogy a bolygó rengeteg más országában is. Az sem mellékes, hogy a Sale el Sol turnéjával jutott el Magyarországra is 2011-ben, amikor a Papp László Sportarénában lépett fel, és bemutatta élőben is azt a csípőmozgást, ami már önmagában megér egy koncertjegyet.

Ekkor már dolgozott újabb lemezén, de terhessége miatt 2012 helyett 2014-ben jelent meg cím nélküli új albuma olyan dalokkal, mint a Can’t Remember to Forget You vagy az Empire. 2016-ban még a szinkronszínészi melót is kipróbálhatta a Disney remek Zootropolisában, ahol Gazelle, az énekes sztár hangját adta és persze énekelt is egyet Try Everything címmel, ami szintén sikerré vált.

2017-es új lemeze, az El Dorado mintha kevesebb slágert hozott volna, de a legjobb latin poplemeznek járó Grammyt mégis elhozta, egyetlen ponton azonban felülmúlt minden korábbi sikert: a Malumával közös Chantaje, amit nem is szántak kislemeznek, akkora sikerré vált, hogy 2,9 milliárdos megtekintésen áll YouTube-on.

2020-ban Shakira és Jennifer Lopez kapta meg a lehetőséget, hogy fellépjen a Super Bowl halftime show-jában. Rekordot is döntöttek, sokáig ez volt az egyik legnézettebb halftime show a döntők történetében. 2021-ben aztán jött egy nem várt meglepetés: Shakira eladta teljes katalógusát, ami összesen 145 dalt jelent a Hipgnosis Songs-nak. 2022-ben sajnos nem a zenéitől, inkább válásától volt hangos a sajtó, Piquével kötött házassága zátonyra futott, onnantól pedig inkább az oda-vissza szólogatásokról beszéltek, de persze azért ebből is képes volt sikert faragni: Rauw Alejandróval közös Te Felicito című dala, amelyben hűtlen volt férjét küldi el különféle melegebb éghajlatokra gigasiker lett, de még ennél is magasabbra szállt a furcsa című Shakira: Bzrp Music Sessions Vol. 53 című dala, melyet az argentin DJ-vel, Bizarrappel készített.

Az összeborulás megdöntött több Guinness rekordot és az USA-ban a Beautiful Liar óta a legsikeresebb trackjévé vált. Mivel a Karol G-vel közös TQG is hasonlóan bejött a rajongóknak, lehetett sejteni, hogy az új lemez is nagy sikereket ér majd el. És valóban. A 2024 márciusában kijött Las Mujeres Ya No Llornan ugyan nagy várakozás után született meg, de bizonyos értelemben a legérdekesebb lemeze. Az album ugyanis brutálisan változatos, a reggaetontól a retrópopon át a könnyed rockig mindenféle stílus szerepel rajta, és olyan, mint egy fura utazás, aminek az ember nem igazán látja a végét. Mert hát ha egy lemez egy olyan autotune-nal áztatott dallal kezdődik, mint a Puntería, majd olyan 80-as évek hangzásaival kokettáló popdalokkal folytatódik, mint a Tempo Sin Verte, akkor nem nagyon lesz benne a pakliban, hogy három dallal később már előkapják a gitárokat a Cómo Dónde y Cuándóban.

És itt kezd igazán érdekes lenni a buli. Mert az azt követő Nassauban már úgy térünk vissza a latinosabb területekre, hogy azt még az is szeretheti, aki egyébként kétoldali viszketegséget kap a latin dallamoktól. Az Últimában már betolják a zongorát és az érzelmesebb témákat. Innentől az utazás kanyargósabb, mint egy hullámvasút, mivel a bachatától az EDM-ig minden beköszön, hogy aztán hirtelen megint az élőzenés megoldásoknál találjuk magunkat az Acrósticóban, majd az El Jefében mexikói zenével zárjuk a sort.

Az tisztán látszik, hogy Shakira sztorija még nagyon nem itt ért véget. Az is látszik, hogy kísérletezget. Jöhet még egy kis elektronika? Esetleg egy tisztán dance lemez? Vagy valami rockosabb, ha úgy alakul? Bárhogy is lesz, Shakira még mindig képes óriási sikereket elérni. Viszont nem érdemes az exének lenni. Mondjuk ő abból is rengeteg pénzt keres majd.

Ha Te is nagy Shakira rajongó vagy, ne hagyd ki augusztus 19-én az első hivatalos rajongói találkozót a Budapest Gardenben, ahol egy daytime partyval egybekötött kertmozis vetítés keretében megnézheted a Shakira In Concert: El Dorado World Tour koncertfilmet is. Esemény: https://www.facebook.com/share/RumhFyyGQKCR3FQy/

Hauschel Tamás / kultpilóta

The post A nő, aki a bajokból is sikereket kovácsol – A Shakira-sztori appeared first on STRM.hu.

A ’70-es évek Ausztráliában nem épp a nemzetközileg sikeres zenekarok évtizede volt. Vagy legalábbis nem annak tűnt. Hiszen talán senki sem gondolta, hogy egy ’73-ban alapított tesózenekar, egy bizonyos AC/DC mekkorára nő majd. A Young testvérek, Angus és Malcolm által összehozott banda csak egynek tűnt a sok közül, még az alapítók számára is. Ők ugyanis ekkor még több zenekarban játszottak, Angus a saját Tantrum nevezetű bandájában, Malcolmmal együtt pedig megfordultak a Marcus Hook Roll Bandben is, amely nem koncertezett, egy lemezt viszont összehozott, amelyen még a nagy sikerek előtt hallhatóak a Young tesók, mondjuk az tény, hogy kiléptek a csapatból, mielőtt az album megjelent volna.

Az AC/DC talán más nevet kapott volna, ha Malcolm és Angus testvére, Margaret nem dolgozott volna egy varrógéppel. Ő szúrta ki rajta a feliratot, ami annyira megtetszett mindenkinek, hogy úgy döntöttek, megtartják, hiszen tökéletesen leírja azt a nyers energiát, ami szerintük a zenéjüket jellemzi. Persze ekkor még túl sok saját daluk nem volt. 1973 decemberében még főleg feldolgozásokkal léptek fel először, Angus pedig ekkoriban kereste a stílusát, és sokszor fura kosztümökben lépett fel, néha Zorróként, néha Supermanként, de ha ahhoz volt kedve, akkor gorillaként.

’74 áprilisában azonban Margaretnek támadt egy csodálatos ötlete, próbálja ki Angus a kisfiús iskolai ruhát. Mondjuk úgy, hogy jó ötlet volt. Persze ekkor még nagyon másképp nézett ki egy AC/DC koncert. Eleve a zenekar felállása is más volt, Dave Evans énekelt, akit élőben néha felváltott menedzserük, Denis Loughlin. Az első felállás basszusgitárosa Larry Van Kriedt volt, a doboknál Colin Burgess ült.

Miközben koncertjeik egyre sikeresebbek lettek, az is kiderült, hogy alakítani kell a felálláson, így Malcolm ritmusgitáros lett, és ebből a pozícióból nem is lépett ki egészen haláláig. A banda azonban több ponton is hátrányban volt, menedzserük és énekesük sem vitte őket igazán előre, egy furcsán sikerült koncert után a Hard Rock klubban azonban előbbi le is lépett, otthagyva a zenekart pénz nélkül Adelaide-ben. A klub tulajdonosát, Michael Browning producert kérték fel, hogy ugorjon be a lelépett menedzser helyére, Browning pedig el is vállalta a melót, már csak annyi volt a problémája, hogy szerinte ki kellene rúgni Evanst, és keresni egy sokkal jobb énekest.

Ezzel a Young tesók is egyetértettek, így Evanst lapátra tették, és az imidzsüket is kukába dobták, így az AC/DC innentől kezdve nem volt hajlandó közösséget vállalni a glam rockkal. 1974 szeptemberében lépett be a képbe egy bizonyos Ronald Belford Scott, becenevén Bon, illetve ez sem teljesen igaz, hiszen Scott már sofőrként dolgozott együtt a bandával. Amikor Evans kikerült a képből, és épp énekes nélkül játszottak feldolgozásokat 1974 szeptemberében, Scott egykori zenekari társa, Vince Lovegrove unszolására felment a színpadra énekelni. A többit már tudjuk.

Kiderült, hogy az AC/DC is azt szerette volna, ha Bon Scott lenne az énekese, ezért a színpadi egymásra találás után október elején már együtt is koncerteztek, hogy aztán már novemberben stúdióba is vonuljanak, hogy felvegyék első lemezüket a High Voltage-et. Scott tökéletesen illett a csapatba. Csakúgy, mint a Young testvérek, ő is skót származású volt, akinek családja Ausztráliába emigrált, ugyanazokat a zenéket szerették, és ellentétben Evansszel, tökéletes frontemberként viselkedett.

Egy kissé megszaladt a tagcsere-vonat a zenekarral, de néhány beugró után 1975 elején megérkezett Phil Rudd, aki kisebb kihagyásokkal, de azóta is a banda tagja. Az 1975 februárjában kijött High Voltage egyből az ausztrál top 20-ban landolt, de év végén máris megérkezett a második album, a T.N.T., ami december elsején robbantotta fel az egyelőre még csak ausztrál piacot. Ez már nem ugyanaz az AC/DC volt, amit az első lemezen megismertek, hiszen elkezdtek kicsit kísérletezgetni a hangzásukkal, amelynek az lett az eredménye, hogy beálltak arra a stílusra, amelyet a mai napig is hatékonyan nyomnak, és amelyért mindenki szereti őket. Az olyan dalok, mint a címadó T.N.T. vagy a vicces, de az első lemez címét viselő High Voltage előrevetítették, hogy mi vár ránk a következő jónéhány évtizedben, legalábbis zenei értelemben.

Nem is nagyon kellett sokat várni a nemzetközi áttörésre, 1976 tavaszán már alá is írták lemezszerződésüket az Atlanticnál, és úgy volt, hogy a Back Street Crawler nevezetű zenekarral turnéra is indulnak Angliában, de a társbanda gitárosának halálával újratervezés alá került a művelet. Inkább kisebb helyeken játszottak, hogy így gyűjtsék össze a helyi rajongótáborukat. Még abban az évben kijött az első nemzetközi piacra szánt lemez is, a High Voltage, ami nem ugyanaz a High Voltage, amit az ausztrál és ázsiai piac kapott. Az első két album dalai szerepeltek rajta, és sokan ezt is tekintik az első igazi AC/DC-albumnak, ami persze nem igaz, fogalmazzunk úgy, hogy az első kettő best ofja, amin nem szerepel az első kislemezdaluk, a Baby, Please Don’t Go feldolgozása sem.

Sokat nem lehetett tökölni, gyorsan rá kellett szabadítani a világra egy vadiúj dalokkal teli albumot, ami meg is jött már ’76 őszén. Ez volt a Dirty Deeds Done Dirt Cheap, ami annyira jól sikerült, hogy Amerikában a harmadik legtöbbet eladott AC/DC albummá vált, pedig ott csak évekkel később, 1981-ben jelent meg.

1977-ben már a Let There Be Rockkal gurítottak, rajta olyan dalokkal, mint a klasszikus Whole Lotta Rosie és a Dog Eat Dog, közben pedig a Black Sabbath-tal turnézgattak, aminek eredményeképp Scott és Ozzy összebarátkoztak. Ez viszont nem volt elmondható a két zenekar többi tagjáról. Geezer Butler egy ponton pillangókést is szegezett Malcolm felé, aki azt mesélte, az egyik turnéállomáson ugyanabban a hotelben szálltak meg, és mikor lement a szálloda bárjába, azt látta, hogy Geezer épp egy sör felett sírdogál. A Sabbath basszusgitárosa azt mondta Malcolmnak, hogy tíz éve van a bandában, és majd meglátja, hogy 10 év mit tesz vele és velük is. Mikor Malcolm azt mondta, hogy szerinte semmit, és nem mutatott szimpátiát Geezer felé, az kést szegezett neki, mire Ozzy közbelépett, és elküldte kollégáját aludni.

Jobb hír, hogy nem sokkal ezután csatlakozott a bandához Cliff Williams basszusgitáros, aki már vokalistaként is hozzá tudott tenni a dalokhoz. Az AC/DC ekkor kezdett nyitni Amerika felé, ki is hozta a Powerage lemezt, de annak egyetlen kislemezdala, a Rock’n’roll Damnation kevés volt a megváltáshoz. Arra egészen 1979-ig kellett várni. Ekkor hozták ugyanis össze Mutt Lange producerrel a Highway To Hell lemezt, ami nemcsak hogy be tudott lépni a Billboard 200 csodálatos világába, de a 17. helyig menetelt. A hangzás, a dalok, a gitártémák és a szövegek mind-mind annyira rezonáltak az emberekkel, hogy az AC/DC-t egészen a top rockelőadók közé katapultálta, félmilliót adtak el belőle az USA-ban, és szanaszét turnézták vele a bolygót.

Minden a legnagyobb rendben haladt, de aztán az élet másképp gondolta. 1980-ban már el is kezdtek dolgozni a folytatáson, egy bizonyos Back in Black című lemezen, ahol Scott ének helyett csak dobokat demózott fel a Hells Bells-hez és a Have a Drink On Me-hez. Aztán beütött a baj. 1980. február 18-án egy durván átpiált estén a The Music Machine nevezetű londoni klubban (ami azóta KOKO néven fut) Bon Scott egy haverja autójában elaludt, majd reggel holtan találták. A halálát alkoholmérgezés okozta.

Ez mindent megváltoztatott a zenekarban. Többen a kilépést fontolgatták, de Scott szülei arra buzdították őket, hogy ne oszoljanak fel, hiszen a fiuk is biztosan azt szerette volna, ha tovább folytatják. Végül ezt a verziót választották, és meghallgattak több énekest a pozícióra, többek között a Slade frontemberét, Noddy Holdert is. Meghallgatták azonban a Geordie énekesét, Brian Johnsont is, aki elnyomta nekik a Whole Lotta Rosie-t, plusz Ike & Tina Turner Nutbush City Limitsét, ami annyira nem volt rossz, hogy visszahívták egy második körre is, aztán ahogy azt mondani szokták: a többi történelem.

Később Angus Young elmesélte, hogy maga Bon Scott is szerette Brian Johnson hangját, így biztosan ő is jó ötletnek tartotta volna, hogy neki adják át a stafétát. Az biztos, hogy jó ötlet volt bevenni őt a bandába, ami állítólag azért történt meg, mert illett a hangja a régi dalokhoz, de nem lehetett Scott imitátornak nevezni, ráadásul pont olyan zenéket szeretett, mint a csapat többi tagja. Johnsont meglepte, hogy őt választották, de 1980 április elsején hivatalosan is közölték a nagyvilággal, hogy vele folytatják tovább az új lemez munkálatait.

A Back in Black óriási siker lett. Az olyan dalok, mint a Hells Bells, a You Shook Me All Night Long és a címadó track végleg bebetonozták az AC/DC-t a legnagyobbak közé. Angliában listavezető lett, Amerikában negyedik, de ott is 585 héten keresztül volt kirobbanthatatlan a Billboard 200 listáról. Furcsamód az első amerikai listavezető lemezük a következő album, a For Those About To Rock We Salute You lett, ami minden tekintetben gyengébb volt az előző albumnál. Az azt követő Flick of the Switch sem nyerte el mindenki tetszését, amit egyébként már nem is Rudd fejezett be, hiszen drog- és alkoholproblémái miatt a felvételek közben kirakták a zenekarból. A stúdiózás tettlegességig is fajult, Rudd és Malcolm összebalhéztak, majd a dobosnak mennie kellett.

Több, mint 700 dobost hallgattak meg, mire megtalálták Simon Wrightot, akivel be tudták fejezni a felvételeket. De innentől kezdve az AC/DC sokáig nem készített igazán jó lemezeket. Rosszak nem voltak ugyan, de közel sem tudták elérni a Highway to Hell és a Back in Black nagyságát. A Fly on the Wall, a Stephen King-féle Maximális túlhajtás filmzenéje, a Who Made Who, a Blow Up Your Video nem voltak sikertelenek ugyan, de a közelébe sem értek a legjobb lemezeiknek.

Malcolm alkoholproblémái is elkezdték beárnyékolni a sikereket, a Blow Up Your Video turnéján ezért tesója, Stevie Young ugrott be őt helyettesíteni, aki vicces, de 2014-ben lett állandó tagja a csapatnak. Amikor már úgy tűnt, hogy lefelé tartanak a lejtőn, Bruce Fairbairn producerrel együtt elkezdték összerakni az új lemezt, a The Razors Edge-et. Egyetlen dal kellett csak, hogy kiderüljön, ezek a fazonok még mindig képesek irdatlan nagy rockslágereket írni, ez a dal pedig megjött az első kislemez, a Thunderstruck képében. És a lemezen ott lapult még néhány igen nagy sláger. A Moneytalks, a Fire Your Guns, az Are You Ready újra kilőtték az AC/DC-t a legnagyobbak közé, az új dobos, Chris Slade pedig nagyon jó fogásnak bizonyult, hiszen új erőt vitt a bandába.

1993-ban egyetlen dal kellett ahhoz, hogy egy szinttel még feljebb lépjenek. Ez volt a Big Gun. Az utolsó akcióhős filmzenéje, ami gyakorlatilag kifolyt az MTV-ből, és még az is megszerette őket, akinek ennyi lemez nem volt elég hozzá. Még majdnem egy játékot is készítettek róluk AC/DC: Defenders of Metal néven, amelyben a zenekar tagjai tisztították volna meg az utcákat jól irányzott ütésekkel és rúgásokkal a rosszarcúaktól. Ebből a projektből nem lett semmi, abból viszont igen, hogy Phil Rudd visszakerült a zenekarba, hogy aztán elkészülhessen az ultrasikeres Ballbreaker olyan slágerekkel, mint a Hard as a Rock vagy a Cover You in Oil. Bár a kritika nem annyira szerette, a rajongók elkapkodtak belőle globálisan többmillió példányt.

2000-ig kellett várni egy új lemezre, ekkor jött a Stiff Upper Lip, melyet már jobban fogadott a kritika, azonban abban mindenki egyetértett, hogy nem volt érdemes új ötleteket keresni a lemezen, mert nem nagyon voltak. De nem is biztos, hogy szükség volt rájuk. Azt viszont már lehetett sejteni, hogy innentől kezdve a tempó is lassulni fog, hiszen valóban egyre nehezebben ment már a dalszerzés a Young tesók számára.

2008-ban jött a Black Ice lemez, aminek turnéjával másodjára is Magyarországra érkeztek, akkor minden idők leggyorsabban kitett telt ház táblája volt, az Arénába ugyanis pillanatok alatt elfogyott minden jegy. Az első hazai AC/DC koncert még 1991-ben zajlott le a Monsters of Rockon, ahol pár kisebb zenekar lépett fel még velük, olyanok, mint a Metallica, a Queensryche és a Mötley Crüe. Semmi extra. Egy átlagos nap Budapesten. Bárcsak…

A Black Ice fogadtatása meglepően jó volt, népszerűségüket pedig újra az égbe emelte egy mozi, de nem is akármilyen mozi, hanem a Vasember 2, aminek filmzenéje csak és kizárólag AC/DC dalokból állt össze, a Shoot to Thrill, melyet a Back in Black albumról emeltek a filmbe, újra sláger lett, és milyen jó is, hogy így történt!

2014-ben azonban újra beütött a baj. Malcolm már nem tudott többé fellépni a bandával, új lemezük, a Rock or Bust felvételén is Stevie helyettesítette őt. Érdekes, de nem az a tüdőrák vitte el 2017-ben, ami korábban felbukkant a szervezetében, hanem a demencia. Akaratának megfelelően testvére folytatta a bandát, de a bajvonat továbbra is száguldott a bandával.

Phil Rudd botrányba keveredett, amikor kiderült, hogy gyilkossággal fenyegette meg egykori asszisztensét, és arra kért valakit, hogy iktassa ki nem kevés fizetség fejében. Nem sokat segített a helyzeten, hogy drogbirtoklás miatt is bíróság elé kell járulnia. Egészen olcsón megúszta, nyolc hónapig házi őrizetben kellett maradnia annak ellenére, hogy szinte mindenki biztos volt abban, hogy börtönbe zárják.

Tovább romlott a helyzet, amikor a Rock or Bust turnén kiderült, baj van Brian Johnson hallásával, ha tovább folytatja a koncertezést, akár teljesen meg is süketülhet. Tíz koncertet kellett lemondaniuk, Johnson pedig bejelentette, hogy kiszáll a bandából, hiszen nincs nagyon más lehetősége, pedig 40 éven keresztül másról sem szólt számára az élet, mondjuk azért én másik nagy szenvedélye, az autók nevében megsértődtem volna a kijelentéstől.

Az AC/DC egy furcsa döntés következtében úgy akarta lenyomni maradék tíz koncertjét, hogy Axl Rose-t tette meg frontemberré. Azt az Axl Rose-t, aki korábban nem arról volt híres, hogy ő lenne a pontosság és a megbízhatóság mintaképe, Axl viszont remek formában tért vissza, és bármennyire is tűnt pocsék döntésnek, a koncertek működtek. Az viszont nem tűnt valószínűnek, hogy marad is a banda élén. A bajokat tetézte, hogy 2017-ben meghalt George Young is.

2018-ban elindultak a pletykák, hogy Johnson és Rudd is visszatértek a bandába, ami kissé hihetetlennek tűnt, de egy rajongó, aki a Warehouse Studio közelében élt, kiszúrta őket a helyszínen. Nem sokkal később egyre több bizonyíték került elő az összeborulásról, de a banda nem kívánta kommentálni ezeket. 2020 szeptemberéig kellett várni arra, hogy hivatalosan is bejelentsék a visszatérést, majd nem sokkal később egy új albumot is, a Power Upot.

A zenekart sújtó rengeteg tragédia és probléma csak megerősítette őket. Az új lemez az egyik legjobbjuk a Razors Edge óta. A rajongók és a kritikusok is egyöntetűen fejet hajtottak a Power Up előtt, amivel érdemes lett volna azonnal turnéra is indulni, de nem volt ennyire egyszerű a helyzet. Ekkor még a Covid megnehezítette a tervezést, főleg a nagy rendezvények esetében, így az első koncertre egészen 2023-ig kellett várni, október 7-én léptek fel a Power Tripen hét év szünet után, elég jó formában.

Lehetett sejteni, hogy lesz turné is, és valóban, de csak a napokban, május 17-én indult a buli Gelsenkirchenben. Sok állomás nincs, mindössze 17, de egy helyen akár többször is fellépnek, így összesen 24 koncertet adnak, persze már majdnem mindenhol telt ház előtt. A jelenlegi felállásban Johnson, Angus és Stevie Young mellett a Jane’s Addiction basszusgitárosa, Chris Chaney, a doboknál pedig Matt Laug játszik. Ha valaki még el akarja őket csípni, Pozsony felé vesse tekintetét, ott ugyanis még kaphatóak a jegyek, bár elég mélyen a zsebünkbe kell nyúlni, ha akarjuk még élőben látni a bandát.

Aki viszont nem koncertjegyekre, hanem lemezekre költene, annak is eljött az ideje, hiszen az AC/DC kiadta klasszikusait arany színű lemezeken az 50. szülinapjuk örömére. Első körben a régi lemezek (High Voltage, Powerage, Dirty Deeds Done Dirt Cheap, Live, Highway To Hell, Back in Black, For Those About To Rock, The Razors Edge, Who Made Who) érkeztek meg aranyló korongokon, június 21-én viszont bővül a lista, ekkor jön a megjelenés második köre olyan lemezekkel, mint a ’74 Jailbreak, az If You Want Blood, a Let There Be Rock, a Ballbreaker, a Stiff Upper Lip és a Rock or Bust. Az év hátralévő részében pedig talán megérkezik a maradék is.

Érdemes ezeket pörgetni, mielőtt megnézzük a bandát Bécsben június 23-án vagy 26-án, vagy Pozsonyban július 21-én. Vagy bárhol a világon. Például Londonban, július 7-én, amire most a kiadó Sony Music nyereményjátékot is hirdetett azon magyar rajongóknak, akik vásárolnak a fenti 50. évfordulós kiadványokból és regisztrálnak a www.sonymusic.hu/acdc weboldalon június 27-ig.

Nem valószínű, hogy csalódni fogunk bennük. Csak hangerő legyen, és kongjanak a harangok. Nagy baj akkor már nem történhet.

Hauschel Tamás / Kultpilóta

The post Országúton a pokolba, feketében a halhatatlanság felé – Az 50 éves AC/DC-sztorija appeared first on STRM.hu.