Végre egy igazán jó Depeche-lemez!
A Memento Mori lehetne azért is érdekes, mert ez az első album, amit Dave Gahan és Martin Gore duóként fejeztek be. De inkább azért érdekes, mert a legjobb lemezük a Playing the Angel óta.
Bármennyire is mindenki szíve csücske a Depeche Mode, az utóbbi lemezeikkel már nem sikerült nekik az a nagy mutatvány, ami a ’80-as, ’90-es években, de még a 2000-es évek elején többször is. Nem tudtak igazán emlékezetes albumokat összehozni annak ellenére, hogy mindegyikükön volt azért annyi jó dal, amennyit be lehetett építeni egy-egy újabb turné setlistjébe, és nem akartál kimenni a pulthoz közben sörért. A legtöbb zenekar erre sem nagyon képes, meg kellett hát becsülni, hogy a Depeche még mindig tud, ha akar, csak hát már nem pont úgy, ahogy régen. Aztán történt valami, amire senki sem számított. Andy Fletcher eltávozott közülünk.
Egy olyan zenekar életében, mint a Depeche Mode egy ilyen esemény teljesen felfoghatatlan. A DM ugyanis nem arról volt híres, hogy olyan sűrűn cserélődtek volna a tagjai. Vince Clarke még a kezdetekkor lekanyarodott a közös útról, Alan Wilder pedig már ’95 óta nincs velük, már ha leszámítjuk azt az egyetlen alkalmat, amikor egy Teenage Cancer Trust-koncert erejéig újra színpadra állt a Mode-dal, hogy eljátssza a Somebodyt Martin Gore-ral. Ez nem tekinthető túl sok mozgolódásnak egy 43 éve működő zenekar életében.
De Andy más tészta. Ő és Gore tinikoruktól ismerték egymást, osztálytársak voltak, majd 1980-ban, amikor Vince Clarke-kal bandát alapítottak, még pofátlanul fiatalok voltak. Amikor felkérték Martint, hogy legyen ő a harmadik tag, majd bevették énekesnek Gahant a bandájukba, aki azt javasolta, hogy változtassák meg a nevüket Composition of Soundról Depeche Mode-ra, hirtelen kilőttek az űrbe.
Az ekkor még mindig csak 18-19 éves tagok ’81-ben már olyan slágerekkel haladtak az elkerülhetetlen világhír felé, mint a Just Can’t Get Enough, a New Life és a Dreaming of Me, és mondjuk úgy, hogy a legelsőként rögzített daluk, a Photographic sem lett éppen sikertelen. Hogy miért fontos ez? Mert Andy Fletcher már a ’70-es évektől részese volt ennek az építkezésnek, és teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer ő legyen az, akit gyászolni fog a csapat többi tagja. Dave Gahan bőven sokat tett azért, hogy odaátról figyelhesse tovább a barátai életét, túladagolás következtében két percig meg is tehette, a kórházban ugyanis megállt a szíve, az orvosai viszont sikeresen újraélesztették, hogy egy teljesen más Dave Gahan térhessen vissza.
A Depeche Mode története akár teljesen máshogy is alakulhatott volna, és ha valami csoda folytán visszamehetnénk az időben a Songs of Faith and Devotion felvételeinek idejére, és elmondanánk a tagoknak, mi lesz velük 2023-ban, valószínűleg nem hinnék el. Maguk a tagok is vicceltek azzal, hogy Fletch mindannyiukat túl fogja élni. Mert az valahol nincs benne a pakliban, hogy másképp legyen. És valahol a Memento Mori sem volt benne a pakliban. Mert egy tragédia után egy zenekar nem mindig csinál ennyire jó lemezt. Gore és Gahan viszont majdhogynem csodát művelt, és sikerült visszatérniük egy olyan pontra, ahol még egymás után jöttek belőlük a jobb dalok.
Ez a pont viszont valahol nagyon a múltban keresendő. A Mode a Memento Morival időugrást hajtott végre, és visszatért a Construction Time Again és a Black Celebration idejére, legalábbis hangzásban, miközben dalszerzésben inkább továbbra is két lábbal a jelenben maradtak. Ez elsülhetett volna akár borzalmasan is, de Gore és Gahan rájöttek, hogy a kevesebb néha sokkal több. A dallamok többnyire nincsenek túlbonyolítva, egyszerűek, amennyire csak egyszerűek lehetnek, és ezzel a hangzással együtt ez a kombináció egyszerűen telitalálat.
Nem arról van szó, hogy a Memento Mori életük legjobb lemeze lenne, de a Playing the Angel óta a legjobb, amit letettek az asztalra. Már az első kislemez, a Ghosts Again is azt mutatta, hogy a Depeche nem félt visszanézni a múltba, és átvenni, hogy mitől működtek a legnagyobb slágereik még a Songs of Faith… időszaka előtt. Nyilvánvalóan olyan energiákat már nem szabad elvárni tőlük, mint amit a Violator idején szabadítottak a világra, de a fenébe is, a Depeche Mode még mindig képes olyasmit művelni, amit ilyen régóta működő zenekarok nem tudnak. Újraépítette magát úgy, hogy az egyszerre hat réginek és újnak.
A Memento Mori több szempontból is fordulópont a DM számára. Az albumot még hármasban kezdték el, de mikor Fletch eltávozott, Dave Gahan és Martin Gore nem tudták biztosan, be akarják-e fejezni a lemezt, hiszen hiányzott már az a tag a zenekarból, aki a háttérből működtette a motort. A mostanában adott interjúikból derült ki, hogy ők ketten igazából nem nagyon kommunikáltak nyíltan egymással a lemezek készítése közben, Fletch volt az, aki gyakorlatilag közvetített közöttük, és most, hogy ő már nincs, valahogy meg kellett tanulniuk közelebb kerülniük egymáshoz.
Ez pedig nem feltétlenül baj. Ők ketten korábban is írtak már együtt dalokat, de ezek többnyire csak a deluxe kiadásokra fértek fel, kivéve a You Move-ot, ami felfért a 2017-es Spiritre, de ezek közül egyik sem annyira jó, mint a Memento Mori második dala, az instant sláger Wagging Tongue. Ez a dal nem úgy hangzik, mintha egy olyan Dave Gahannek lenne köze hozzá, aki majdnem felhagyott a zenéléssel a Spirit után, márpedig ez történt, és milyen jó, hogy másképp lett.
Gahan a felelős a lemez két másik erős daláért is, a Violator-időket idéző Before We Drownért és a lemezt záró gyönyörű Speak To Me-ért, ezúttal viszont történt valami olyan, amire eddig tényleg nem volt példa. Martin Gore a Psychedelic Furs frontemberével Richard Butlerrel közösen szerzett dalokat, köztük a Ghosts Againt, a Don’t Say You Love Me-t és az egészen korai dalaikat idéző, kicsit a Pet Shop Boys felé kacsintgató Caroline’s Monkey-t.
Vicces egyébként, hogy mintha a dalcímekben is visszaköszönne a múlt, az előbb emlegetett Don’t Say You Love Me az It’s No Good egyik sora volt, és hát nem nehéz belehallani valami mást a Never Let Me Go és a People Are Good címébe sem. Ha esetleg az lett volna a cél, hogy a még friss Last of Us-élmények után többeknek adja ki a Never Let Me Down Again keresőszóra a Depeche Mode egy újabb dalát, akkor a marketing elég ügyes, de valószínűleg nem erről van szó.
A People Are Good és a Never Let Me Go is két olyan dal, amit mindenki imádni fog, aki már isten tudja, mióta rajong a Depeche Mode-ért, mert egyik dal sem egy olyan banda képét mutatja, ami már több, mint 40 éve létezik, és aki elvesztette volna a kreatív energiáit. Lehet, hogy nem érdemes már egy Music for the Massest várni tőlük, hiszen az butaság lenne, de amíg képesek olyan dalokat írni, mint a My Favourite Stranger, vagy a lemezt indító, kellemesen sötét és indusztriális My Cosmos Is Mine, és amíg Gore szólóban olyan dalokat énekel, mint az éteri Soul With Me, különösebben senki sem fogja kikérni a panaszkönyvet, és úgy vesz jegyet majd a következő turnékra, mintha nem lenne holnap.
A Memento Mori dalai részben még a pandémia kitörése előtt születtek, a pánikhangulat pedig rányomta a bélyegét a dalszerzésre is. Gore ráadásul betöltötte a 60-at, ami önmagában még nem lenne ok a szomorúságra, de édesapját 68 évesen, nevelőapját pedig 61 évesen vesztette el, így kénytelen volt szembenézni a halandóságával. Az biztos, hogy sokan fele ennyivel is megelégednének, ha fel kellene mutatniuk, hogy mit tudtak letenni az asztalra életük során. Szerencsére a Memento Mori egy olyan lemez, ami meglepően sokat tud hozzátenni a Depeche Mode életművéhez, van rajta 2-3 olyan sláger, amelyeket lehet majd pörgetni akár későbbi turnékon is, közben pedig végig úgy szólnak, mint akik újra a legjobb vágányon vannak.
Gore és Gahan állítólag öt dalt írtak még, ami nem fért fel az 50 perces lemezre, hogy ezeknek mi lesz a sorsuk, azt nem tudni, de ahogy ők mondták, a turné után jó időre pihenni mennek, szóval nem érdemes azt várni, hogy hirtelen meglódult a kreatív szekér, és nemsokára kihoznak egy újabb albumot. Nem is kell, a Memento Morit egyelőre szokni és szeretni kell, aztán persze majd meghallgatni élőben is július 28-án a Puskás Arénában.
Hauschel Tamás / Kultpilóta
Az új album CD-n és LP-n is megrendelhető ide kattintva: https://linktr.ee/depechemode_hu
