Hosszú út áll Tyler Okonma mögött, de az biztos, hogy minden egyes lépéssel valami olyat épített, ami mellett most már nem lehet csak úgy észrevétlenül elmenni. A Chromakopia mellett sem, ami egy érettebb Tylert mutat. De hogy lett ennyire az?
Kevés olyan univerzális alak fordul meg a hiphop szcénában, mint Tyler Gregory Okonma. Persze nem ő az egyetlen, aki szinte mindenhez ért, és legalább annyira nagy szeletet tesz ki a karrierjéből a divat, mint a zene, de valahogy bármibe is fog, az mindig annyira érdekes és egyedi lesz, hogy nem nagyon tud az ember nem odafigyelni rá és elismerően bólogatni. Tyler egyszerre képes oldschool vibe-okat és new school megoldásokat vegyíteni úgy, hogy nem szimplán szórakoztató, de sokszor művészibb végeredményt adjon ki az összkép, mint amihez az ember hozzászokott.
Ez mondjuk azért nem nagy csoda, mert amióta az eszét tudja, a művészet a legfontosabb számára, és már jóval azelőtt, hogy páros lábbal beleugrott volna a zenebizniszbe, hétévesen azzal foglalkozott, hogy fiktív lemezborítókat gyártott nem létező albumokhoz, és annyira nem vette félvállról a munkát, hogy még tracklistát is készített mindegyikhez, de azt sem felejtette el megadni, az egyes dalok milyen hosszúságúak. Már csak dalok kellettek volna hozzájuk. Addig viszont, amíg elértünk arra a pontra, hogy meg is szülessenek, történt pár apróság.
Tyler problémás gyerek volt, nem nagyon tudott lehorgonyozni egyetlen helyen sem, így 12 iskolát is megjárt, mire betöltötte a 12-t. Sehol sem találta a helyét, volt, ahol azért nem engedték kibontakozni, mert hiperaktívnak titulálták, és mivel kottát olvasni sem tudott, nem igazán haladt előre az iskolai zenei karrierje sem. De szerencsére az ilyen problémákra ott a jó öreg Fruity Loops. Tyler beleszeretett a zeneszerkesztő programba, majd vele és egy másik programmal, a Reasonnel elkezdett alapokat gyártani.
Ez azonban tudta, hogy kevés lesz. Szerencsére anyja volt annyira kedves, hogy meglepte a fiát egy zongorával, amelyen Tyler 14 éves korában el is kezdett játszani, és szépen megtanulta magától, hogyan igazodhat el a billentyűk között. Készített magának egy MySpace fiókot, ahová felpakolta a kreatív agyszüleményeit, névnek pedig ezt választotta: Tyler the Creator.
16 évesen azonban már tudta, hogy nem egyedül fog érvényesülni. Ekkorra borult össze olyan arcokkal, mint Casey Veggies, Left Brain, Hodgy, Jasper Dolphins és a Super 3 csapata, majd összehozták az Odd Future formációt, amelybe nem szimplán rapperek ugrottak be, volt köztük divattervező, gördeszkás, filmes és producer is. Az Odd Future mai fejjel már igazi sztárparádénak tűnik, hiszen Frank Ocean, Earl Sweathirt és Domo Genesis is tiszteletét tette a csapatban, és később benéztek egy-egy dalra Tyler mellé is szólóban.
Az Odd Future feloszlása azonban sejthető volt, annak ellenére is, hogy egy darabig úgy tűnt, ez a sok zseniális úriember nagyon jól kijön egymással kreatív értelemben is. Tyler és Hodgy egyre kevésbé volt hajlandó mosolyogni egymásra, és az sem tűnt túlságosan jó iránynak a banda számára, hogy a tagok külön-külön jóval nagyobb sikereket kezdtek elérni, mint együtt. Tyler alig két évvel a banda megalapítása után kihozta első lemezét, a Bastardot, amivel azonnal komoly sikereket ért el. Talán ő sem gondolta volna, hogy még a Rolling Stone is beválogatja majd 2022-ben minden idők legjobb 200 hiphop lemeze közé, a Pitchfork pedig az év legjobb albumai közé sorolta.
2011-ben már jött is a következő lemez, a Goblin, amelyről Yonkers elég szép magasságokig emelkedett, a klipjével együtt pedig zsebre is tette az évet, annyira, hogy maga Kanye West is az év legjobbjának nevezte, Tyler pedig megkapta az MTV Video Music Awardson a legjobb új előadónak járó díjat. A dal ráadásul kapott egy erős videójátékos támogatást is, bekerült ugyanis a Saints Row: The Thirdbe, amely eddig a játékszéria legjobb darabjaként tündököl, és borít ki minden kedves érdeklődőt eszementségével.
A Bastard és a Goblin azonban okoztak némi problémát a briteknél. Az albumok szövegei miatt később, 2015-ben Theresa May küldött levelet Tyler menedzsmentjének arról, hogy kitiltották a szigetországból, ami különösen vicces annak fényében, hogy sok-sok év telt el a kérdéses szövegek megjelenése óta, a rapper pedig azóta néhányszor végigturnézta Nagy-Britanniát. Tyler csak 2019-ben térhetett vissza a britekhez koncertezni, ami akárhonnan is nézzük, nem kevés időt jelent.
2012-ben valami olyan történt azonban, ami még ennél is meglepőbb: az Odd Future saját tévéműsort kapott az Adult Swimen, a Loiter Squad egy szkeccs-show volt, amely végül három évadot is megélt, és az a produkciós cég hozta össze, akiknek a Jackasst is köszönhetjük. Pont ezért sem meglepő, hogy Johnny Knoxwille is feltűnt a műsorban, de beugrottak olyan nevek is, mint Lil Wayne vagy Seth Rogen.
2013 áprilisában kijött a Wolf című lemez, amin már egymást váltották a sztárok közreműködőként, legyenek azok olyan Odd Future-ös haverok, mint Hodgy, Frank Ocean, Earl Sweetshirt Casey Veggies, de azon sem kellett meglepődni, ha egy-egy dalban feltűnt Erykah Badu vagy Pharrell. Tyler érezhetően emelte a tétet a Wolffal, és amellett, hogy tovább provokált mindenkit, aki csak szembe jött, egyre izgalmasabb és sokrétűbb előadóvá vált.
2015-ben már jött is a Cherry Bomb lemez, amire még nagyobb nevek csapódtak össze: Kanye West, Lil Wayne, Pharrell, Kali Uchis, Charlie Wilson a Gap Bandből, Schoolboy Q, de még az Incubus gitárosa, Mike Einziger is tiszteletét tette. A lemez elég vegyes fogadtatásban részesült, de azt senki sem vitatta, hogy Tyler egyre érettebbé válik zeneileg, és mindenki kíváncsi volt arra, mi jöhet még.
Két évvel később nemcsak egy új albumot, de egy új tévéshow-t is fel tudott mutatni, a Nuts + Bolts ugyan sok vizet nem zavart a tévétörténelemben. Az biztos, hogy ebben az évben nem ezért ölelték többen keblükre, hanem az új lemezért, a Flower Boy-ért, ami előtt a szakma és a rajongók is egyöntetűen leborultak. A lemezt Grammyre is jelölték, de pechjére egyszerre indult Kendrick Lamar Damn-jével, ami legyőzhetetlennek bizonyult.
Nem mintha Tyler kétségbe esett volna, inkább tartotta a tempót, hogy 2019-ben bejelenthesse Igor érkezését, ami meg is érkezett májusban, hogy még nagyobb fordulatszámon pöröghessen az a bizonyos karrier. Az Igort sokan egyenesen mesterműnek nevezték, amivel nehéz vitatkozni, Tyler ugyanis abszolút kreatívan használt fel minden hatást, ami egészen addig érte. Hiphop, soul, funk, mindent összehegesztett, ami csak a szívéhez nőtt. Baromira működött. Annyira, hogy az album meghozta Tyler első Grammyjét is.
Újra két év kellett egy új lemezhez, 2021 júniusában érkezett a Call Me If You Get Lost, amelynek promójához óriásplakátokon tettek közzé egy telefonszámot, melyet felhívva meg lehetett hallgatni egy beszélgetést Tyler és édesanyja között. De nem ezért lett Tyler egyik legsikeresebb albuma. A lemez a Billboard 200-as lista élén csücsült, majd beszerzett egy kistestvért a Grammy-díj mellé, Okonma ugyanis megkaparintotta a Legjobb Rap Album díját is.
Két ennyire sikeres lemez után elég nagy volt a nyomás Tyleren, hogy megint valami emlékezetessel jöjjön ki. Hát nem úgy tűnik, mint aki nagyon megizzadt. A Chromakopia ugyanis egyszerre foglalja össze mindazt, amivel eddig foglalkozott, visszanyúl a múltba, de megmutatja a jövőt is, és bátran használ olyan elemeket is a dalaiban, mint a jazz, ami igazából kicsit olyan, mintha mindig is ott lett volna valahol a háttérben.
A Chromakopia konceptlemez, melyet bármennyire is furcsa, Tyler anyjának narrációja fog össze. A mama azért került képbe, mert a fiacskája felnőtt, és rájött arra, hogy azok a tanítások és életbölcsességek, melyeket anyukájától hallott, és amiket akkoriban a háta közepére kívánt, mind igazak, és érdemes megfontolni őket, ha az ember kiegyensúlyozott felnőttkort szeretne.
De hát Tyler nem annyira a kiegyensúlyozottságról híres. Épp ezért a Chromakopia inkább tűnik egy útkeresésnek, mint a nyugodt Tyler kinyilatkoztatásának. A lemez főhősének, St. Chromának bőrébe bújva azonnal ki is lő mindenkit az űrbe a róla elnevezett nyitó dalban némi suttogás után, hogy aztán rövid úton eljussunk a harmadik dalban, a klipes Noidban Chroma legnagyobb félelmeihez és paranoiájához, melyhez felhasználja a zambiai Ngozi Family Nizakupanga Ngozi című dalát. És ezek után sem a megnyugtató témák folynak ki a hangszórókból.
A Darling, I-ban megkérdőjelezi a monogámiát, a Like Him-ben azt akarja tudni, vajon ő is olyan lesz-e, mint az apja, a Hey Jane-ben egy nem kívánt terhesség miatt lesz frusztrált, a Take Your Mask Off-ban pedig még az álszent papoknak is beszól, hogy ugyan, ideje lenne már levenni a maszkot, és úgy élni, ahogy tényleg érdemes. Őszintén.
De Tyler nem tudja, hogyan érdemes élni. Épp most keresi a módját. Bár a dalokban néhol felsejlik egy pillanatra egy összeszedettebb, érettebb, stabilabb Tyler Okonma képe, szinte azonnal összezúzza azt, hogy újra feltegyen pár kellemetlen kérdést. Végül a soulos I Hope You Find Your Way Home-ban összegzi mindazt, amit tudni kell a korábban elhangzottaktól, mint egy Szomszédok befejező monológ, csak nem 2-3 mondatban, és Vágási Feri sem tudott soha ennyire rappelni.
A Chromakopia remek összefoglaló, tele jó pillanatokkal, funkkal, jazzel, soullal, oldschool és newschool hangzásokkal, de a régi zavarodottsággal és frusztrációkkal. Tyler, the Creator viszont most már végképp az elit ligában csücsül. Az utóbbi három lemezével végképp bebetonozta magát a legjobbak közé, a rajongók és a kritikusok is imádják, innen már nem nagyon lehet feljebb. De persze ki tudja. Két év múlva jöhet egy új lemez, ami felborít mindent, amit eddig tudtunk. Egy olyan új alteregóval, aki megint más megvilágításba helyezi az életművet. Nehezen lehet elképzelni, hogy Tyler Okonma nem fogja tudni, mit csinál.
Hauschel Tamás / Kultpilóta
