Évente többször borulnak össze komolyzenészek rockzenészekkel, hogy új szintre emeljék a régi dalokat. Leander kicsit másképp gondolkodik. A Szimfonik koncertet elnézve ez nem is baj.
Mondani szokás, hogy ha zenész vagy, és végképp nincs ötleted, mihez kezdj magaddal vagy a bandáddal, akkor állj össze egy nagyzenekarral, és dolgozd fel a dalaidat szimfonikus verzióban. Ez már bejött a Metallicának, de még Stingnek is, és igazából nincs is ezzel semmi baj. Főleg, ha a kérdéses zenekar jól végzi a dolgát, és nem veszi félvállról a melót, hanem beleteszi a megfelelő energiát, és valami egészen mássá varázsolja a dalokat.
Leander is kihúzta a szimfonikus-kártyát, ráadásul többször is, ugyanis már nem először állította csatarendbe a Leander Szimfonik produkciót, ami nem feltétlenül az, aminek elsőre hallatszik, bár tulajdonképpen pontosan az, csak a tapasztalatunk mást mondat velünk. Leander ugyanis nagyzenekarral adja elő a dalait, de ő teljesen másképp értelmezte a feladatot. A színpadon ugyanis nem a Leander Kills áll, hanem csak Köteles Leander, ő azonban nem az unalomig ismételt „adjunk nagyzenekari kiegészítést egy hagyományos koncerthez” megoldással élt, hanem kicserélte a zenekarát a szimfonikusokkal.
És működik. Pedig az ember nem feltétlenül számít arra, hogy össze tud érni a klasszikus zene és a hörgés, de tessék, mégis lazán egybe tud kelni a metál a nagyzenekarral úgy is, hogy a házasságban gitárok nem vesznek részt. Néha pedig pont a klasszikus zenekar hangszerei tudnak nagyon fenyegető hangnemet megütni, és úgy szólni, ahogy a hagyományos rockzenekari felállás nem tud.
A Leander Szimfonik remekül játszik ezzel. Az After Cryingból ismert Pejtsik Péter zeneszerzővel összefogva úgy gondolták át a Leander best ofot, hogy az tényleg valami újat adjon, de közben úgy működjön az egész, mintha az ember egy „rendes” Leander-koncerten lenne. Csak éppen ül. És komolyzenészeket néz, ahogy rockdalokat játszanak vagy inkább ahogy azokat kicsavarják önmagukból.
Budapesten 2024 márciusában ez a koncepció két telt házas koncertre volt elég, első nap a Mom Kult, második nap a RaM-ArT Színház telt meg, és nem véletlenül nem egy olyan hely, mint legutóbb a Barba Negra. A Leander Szimfonik ugyanis megköveteli a színházi környezetet, a kisebb teret, de néha mégis úgy működik, mintha nagyobb térben szólna, mert a közönség nem igazán tudja nem énekelni a dalokat.
Leander rajongói mindig is extrém lelkesek és aktívak voltak, és a Szimfonik kedvéért sem voltak hajlandóak visszafogni magukat, ami egyszerre szívet melengető és vicces. Amikor például az ember azt látja, hogy a Szolnoki Szimfonikusok épp gyönyörű melódiákat varázsolnak többnyire nem biztos, hogy gyönyörű, sokkal inkább gitárokkal áztatott, hörgős etapokból, Leander kilép, és közönséget énekeltet, a közönség pedig pont úgy énekel, mintha a régi verzió szólna. Ilyet az ember nem nagyon tapasztal máshol.
A koncertet kezdő Te leszel a párom és az azt követő Nem szól harang nagyjából lemodellezte azt, amire ez a csapat képes, de a koncert nem két dalból, hanem 22-ből áll, mégsem unalmas. Pejtsik Péter hol egyszerűbben, hol teljesen átgondolva eresztette útjára az ismert dalokat. Ő pont ugyanannyira főszereplője az estének, mint Leander, karmesterként és showmanként is funkcionál, utóbbi nagyjából a koncert felénél indul be benne, amikor saját blokkot kap, ami egyébként egyszerre edukatív és szórakoztató.
A blokkja lényege, hogy véletlenszerűen képesek vagyunk új Leander-dallamokat írni a régiek cafatjára tépett darabjaiból, a közönséget dobókockaként használva össze is raktunk egyet, ami hogy-hogy nem, tényleg úgy hangzott, mint egy sosem hallott Leander Kills-refrén instrumentális verziója, ami egy énektémával már mehetne is a stúdióba. Lehet, hogy megy is. Ne dolgozzunk hiába.
A setlist nagyjából azt hozza, amit az ember vár: Boldogságvirág, Viharom, tavaszom, 27 év, Én vagyok a veszély, Örökzöld, Túlélő, Szerelmetlen dal, Madár, Hazavágyom, és érezhetően nem arra fordulunk, amerre legutóbb az Örökzöldek koncerteken, magyarul a feldolgozásokat nem ezeken a bulikon érdemes keresni, bár az Este van azért belefér még a végére, plusz a Hazám, hazám is, amivel az eddigi Leander Szimfonik koncertek is zárultak. Március 15-16. a dátum, szóval nem véletlen a választás.
Vendégzenészekként Suha Tamás hegedűn és Tálas Áron zongorán igyekeznek hozzátenni a nagyzenekari hangzáshoz, utóbbi az Este vanba még nem kevés jazzt is képes csempészni, mivel Leander megkérte, hogy a kiállása alatt tegye meg. Megtette. Jól állt a dalnak. De igazából minden dalnak jól állt a szimfonikus körítés.
A Leander Szimfonik alapvetően a régi rajongóknak szól. Nem túl valószínű, hogy ez lesz az első Leander-koncertje bárkinek, aki már szeretett volna eljutni, de valamiért még sosem sikerült. Viszont azoknak, akik ismerik és szeretik a dalokat, csodás adalék ez a koncert, hiszen valami mást kapnak, valami olyat, ami élőben működik igazán. Nem nagyon kérdés, hogy lesz-e még a jövőben is szimfonikus összeborulás, mert láthatóan a rajongók imádják, Leander pedig élvezi, szóval találkozunk jövőre március 15-én. Vagy épp még idén Győrben március 27-én. Aki egy kicsit is szimpatizál, ne hagyja ki!
Hauschel Tamás / Kultpilóta
