2020. november 27.

Jánosi “Cicó” Szabolcs: Az első ötven év

Duchaj Áron | 520 megtekintés

November 29-én ünnepli ötvenedik születésnapját Jánosi ‘Cicó’ Szabolcs, a Bedlam és a Nomad zenekarok legendás alapítója, gitárosa. A kerek jubileum kapcsán ültem le Cicóval, hogy egy hosszú, karrierösszegző interjú keretében tegyem fel neki kérdéseimet.

Cicó mesélj a kezdetekről, hogy kerültél kapcsolatba a gitározással?    

Hogy is kezdjem a történetet? (nevet) Egyszer volt, hol nem volt… Egy messzi kis kisvárosban – Budapesttől 220 kilométerre – Kazincbarcikán születtem, és nőttem fel. A gitározás egészen érdekes módon kezdődött nálam: még gyerekként az unokatestvérem – ha jól emlékszem karácsonyra – kapott egy gitárt, de nem nagyon használta, így én játszottam rajta. Annyira megtetszett a gitározás, hogy – közben az enyém lett a gitár, vagy vettek nekem egyet erre már nem emlékszem  – nem sokkal később már az osztálytársakkal próbálkoztunk megtanulni rendesen gitározni, versenyeztünk például azzal ki tudja leszedeni, és eljátszani a „Für Elise”-t. Egy srác egyik ilyen gitározás után megmutatta, hogy kell eljátszani a “House Of The Rising Sun“-t, és ezzel azt a négy akkordot, ami elég is az összes sláger megírásához.

Ezek voltak az első próbálkozások amik elindítottak a gitározás útján, de a kezdeti lépések nehezek voltak, mivel akkoriban nem volt a környéken tanár, aki olyan stílusú gitározást tanított volna ami engem érdekel. Sokat nem is fejlődtem emiatt, mert nagyon hátráltatta az embert az, hogy mindent magának kell megcsinálni – például nem volt YouTube sem ugye – és középiskolás koromig nem is változott ez a dolog.

Tizenhét éves lehettem amikor beleszerettem egy lányba, aki nem sokkal később otthagyott, és ekkor úgy magamba zuhantam, hogy utána csak gitároztam és napi több órát gyakoroltam. Ez segített abban is, hogy túllegyek ezen a szakításon, és innen indult az, hogy komolyabban elkezdtem gitározni. Akkoriban az osztálytársaim, és haverjaim akikkel az első zenekart
csináltuk, alternatív arcok voltak, de az még inkább poén volt. Gondolhatod, Nagymama Reakciócsoport illetve Patikus néven játszottunk akkoriban.

Valami csoda folytán leszerveztek nekünk egy fellépést is, ezért még nagyobb lendülettel kezdtem el gyakorolni. Abban az időszakban hallottam a Metallica Kill ‘Em All című debütáló albumát, amin szerepelt az „(Anesthesia) Pulling Teeth”. Azt viszont nem tudtam, hogy a dal egy basszusszóló, így meg is tanultam, és az első koncerten volt az, hogy el is játszottam gitáron.

Ekkoriban ismerted meg Fodi-t is? Vele hogy találkoztál?

A városban akkor volt egy metálos társaság akinek a tagjai metalzenéket hallgattak és ennek a társaságnak volt Fodi (Fodor Zoltán, a Bedlam énekese) is a tagja. Hallotta hogy állítólag jól gitározom, és eljött a haverjaival az első koncertünkre műbőrdzsekikben, és így figyelték, hogy mit játszom. Korábban már én is hallottam róluk, hogy együttesük van, és death metal-t játszanak. Mi meg ugye alternatív együttesként, orvosköpenyben léptünk fel, én játszottam az „(Anesthesia) Pulling Teeth”-t gitáron, Fodi meg ott állt előttem szigorúan, és figyelte hogy játszom.

Az az igazság, hogy én is inkább olyan zenéket hallgattam mint Fodiék. Kazincbarcikán be lehetett menni a Művelődési Házba, és ott meg lehetett hallgatni azokat az albumokat amik meg voltak a könyvtárnak. Nagyon jó zenék voltak. Emlékszem olyan lemezeket ismertem meg ott mint a Black Sabbath összes albuma, egészen a Heaven and Hell, illetve a Mob Rulesig bezárólag. Nekem az a zene volt a minden, Magyarországon viszont nem volt túl ismert még a műfaj. A Pokolgép volt az egyetlen olyan ismertebb banda, aki ekkoriban ebben a stílusban játszott. Az ő zenéjük viszont nem volt akkora hatással rám, szívesebben hallgattam a Black Sabbath albumokat, vagy az Edda első két lemezét. Visszatérve a koncertre, itt ismerkedtem meg Fodiékkal, akik elhívtak hogy, zenéljek inkább velük. Én pedig nagyon megörültem, hogy végre olyan emberek vesznek körül, akik hasonló stílusú zenét szeretnek.

Ebben a csapatban is már Fodi volt a frontember?

Ekkor még nem Fodi volt az énekes, ő is gitározott a csapatban. Később az eredeti énekes tanulmányai miatt kiszállt, és végül ő lépett a helyébe. Innen indult barátságunk is. Konkrétan két ház választott el minket egymástól ahol laktunk, abból az egyik a rendőrség épülete volt. Pont múltkor beszéltünk róla, hogy mindenki tudta a városban, hogy én gitározom, mert a másodikon, ahol laktam mindig szólt a zene. Valahogy össszeforrasztgattam a kábeleket a szüleim rádiójára, és rákötöttem a gitáromat, azt használva erősítőnek. Fodi mindig jött, és felfütyült az ablak alatt, hogy jöjjek le, és menjünk bandázni. Ekkoriban kaptam meg az első igazán komoly, saját gitáromat. Anyu mesélte, hogy Miskolcra mentünk be érte és olyan köd volt, hogy egy méterre nem lehetett ellátni, de én mondtam, hogy oda be kell menni, mert megjött a boltba a legendás „Jolana Galaxis”, és az a gitár nekem kell. Évekig az volt a hangszerem. Olyan sokat játszottam rajta, hogy a műanyag pickup fedél egy idő után már el volt kopva a sok pengetéstől.

Aztán Bojti Vili (a későbbi The Bedlam dobos) faterja átfestette fehérre a hangszert, én meg nagyon örültem, mivel más színben nem gyártottak. Akkoriban mindenkinek csak fekete volt. Ekkor már nagyon komolyan vettem a gitározást, volt hogy napi 6-8 órát is gyakoroltam. Kevés zene jutott el azonban hozzám. Nagyrészt a rádióban volt egy zenei program, ahol néha leadtak teljes albumokat, onnan ismertem meg a friss zenéket. A Ride the Lightingot is innen vettem fel, de emlékszem, hogy az utolsó dalt valamilyen oknál fogva nem adták le, így én csak később tudtam meg, hogy van egy plusz dal is a lemezen, aminek persze nagyon örültem. Ekkortájt indult a zenei karrierem.

(Fotó – Polgár Marianna)

Ekkor kezdett megalakulni a későbbi The Bedlam is?

Fodival elkezdtünk egyre komolyabban zenélni, akkor még Reaper név alatt. Az volt a zenekar neve ahova én ugye becsatlakoztam, de a többiek nem igazán tudtak akkor még rendesen zenélni. Amikor beszálltam, én egy picit már tudtam gitározni, de a többiek is lelkesek voltak, és szerettek volna zenélni. Megpróbáltam átadni minden tudásomat, és végül Fodi kiváló ritmusgitáros lett. Ekkoriban mondta, hogy a legjobb barátja egy nagyon intelligens, jó gyerek, durván rajzol, és mindenképpen meg kell ismernem.

Ő volt Mester Csaba, a csapat későbbi basszusgitárosa?

Igen, ő bizony, természetesen be is vettük a csapatba basszernek. Egy idő után a többiek is felhozták magukat hangszeres tudásban egy egészen jó szintre, ahonnan már el lehetett indulni. A korábbi Reaper dobos viszont eltörte a lábát, és nem tudott tovább velünk játszani. Volt akkor a városban egy menő srác, sárgacsíkos Scorpions gatyában, és tudtuk hogy van dobszerkója, és nagyon jól tud játszani. Ő volt a Vili (Bojti Vilmos, dobos), aki mondta, hogy vegyük be, és hoz próbatermet ,meg hajat is (akkoriban neki volt a leghosszabb haja).

Ekkor alakult ki a The Bedlam első felállása: Vili dobolt, Csaba basszusgitározott, Fodi meg én gitároztunk. Nagyon sokat próbáltunk, először Viliéknél a nyári konyhában. Mindenki hozta a komplex témákat, és akkor még beleraktunk mindent amit csak tudtunk egy dalba. Nem tudtuk, hogy ennyi témából 4-5 önálló dal is születhetett volna, de így 6-8-9 perces számokat írtunk. Már kezdettől arra koncentráltunk, hogy saját dalokat hozzunk létre. Hiába voltak meg a kedvenceink, valahogy saját számainkat jobban szerettük játszani. Még Reaper néven kezdtünk el fellépni, az első koncertünk egészen pontosan 1987. szeptember 11-én volt az Alsóvárosi művelődési házban, ahova kb. nyolc haver jött el, de így is életem egyik legjobb bulija volt.

Később elkezdett terjedni a hírünk, egyre több helyre hívtak meg minket zenélni – például a fősuli klubba -, és jöttek szépen az emberek, egyre többen és többen. Saját dalokat játszottunk, maximum 1-2 feldolgozás fért bele a repertoárba. Miskolcra is kaptunk végül meghívást, és az Adyban játszottunk, illetve az Atomic együttes klubjában. Körülbelül két havonta zenéltünk ott, és elég sokan jöttek el a koncertekre, alkalmanként 200-300 ember is. Amikor jött Kazincbarcikára a Pokolgép – mivel a Vili ismerte őket – mi nyitottunk előttük. Kazincbarcikán, és Miskolcon is elég ismertek voltunk, ekkor döntöttük el, hogy felvesszük az első demót (Reality of Present, 1988).

Ekkor már The Bedlam néven?                                                                    

Igen, az első demó felvétele előtt történt nem sokkal, hogy nevet váltottunk. Az egyik miskolci koncertre mentünk, és megláttuk a plakáton, hogy a másik mezőkövesdi csapat aki fellép aznap este Angel Reaper néven játszik. Akkor azt mondtuk, hogy nevet kell változtatni. Fodi találta ki a Bedlam nevet, ami az egyik első elmegyógyintézet volt Angliában körülbelül a 17. században, és akkoriban szórakozásként a gazdagok gyakran nézték a bent lévő pácienseket. A Bedlam név így jött, és még hozzátettük a The-t. Így mentünk már felvenni az első demót, ami különböző okok miatt végül nem sikerült túl jól.

Már elkészült az első demó amikor találtam egy hirdetést, ami Detvai Gyula kis stúdióját reklámozta Miskolcon, és ott rögzítettük 1989-ben, egy tizenhat sávos szalagos magnón a General Rejection című második demót. A felvételek során alakult ki amúgy a máig tartó szerelmem a stúdiómunka iránt is. A tulajdonosnak nagyon komoly szaktudása volt, és sokat tanultuk tőle, illetve hagyta azt is, hogy mi alakítsuk ki a hangzást.

Persze nem voltak még komoly cuccaink, de megpróbáltunk a lehetőségekhez mérten beszerezni mindent. Fodival kimentünk például Berlinbe, és vettünk két torzítópedált. Amikor elkészült a General Rejection, beküldtük a Hammer Magazin demó rovatába. Lénárd Laciéknak nagyon megtetszett, és jókat írtak a demókról, ennek hatására kaptunk meghívást budapesti, illetve egyre több országos fellépésre is. Az egyik ilyen koncerten Debrecenben ismerkedtünk meg a gödöllői Pestilence zenekarral, akik végül testvércsapattá váltak számunkra. Ugyanúgy néztek ki mint mi, ugyanazokat a zenéket hallgatták.

Innen gyorsult fel igazán a The Bedlam sztori ha jól tudom. Mi történt?

Ekkoriban elvitték Vilit katonának, ami akkor két év volt, így dobos nélkül maradtunk. Eléggé magunk alatt voltunk, de jöttek a fellépések  – például a legendás Thrash Mosh Klubba – , így bevettünk egy rutinos barcikai csávót dobosnak, aki jóval idősebb volt nálunk, és korábban a Hard Drinkers nevű banda dobosa volt. Élvezte amúgy, hogy velünk játszik, és nagyon jól, ízesen dobolt, viszont a haverjai folyton húzták, hogy gyerekekkel játszik együtt. Így egyszer odajött hozzánk, és azt mondta kiszáll, mert „Az a baj gyerekek, hogy nem isztok eleget, és ez sajnos elég nagyon probléma”. Az év végén egy szilveszteri buli alkalmával egyesült a Pestilence és a The Bedlam. Újvári Petya (a Pestilence, a Bedlam, és a Nomad dobosa) mondta hogy beszáll, és hozza a Bécit is. Ekkor alakult ki a klasszikus felállás, és utána nem sokkal felvettük a Dreamland in Misery című harmadik demónkat.

Kik voltak a fő zenei hatások amikor a Dreamland in Misery-t felvettétek?

Fodi főleg Death Angelt hallgatott, akkoriban voltunk együtt egy Death Angel koncerten is Bécsben. Én főleg Forbiddent hallgattam, és akkor figyeltem fel Paul Bostaph-ra is, aki szerintem máig az egyik legjobb dobos a színtéren, habár a Slayer Dave Lombardoval az igazi. De alapvetően sok minden hatott erre a demóra, többek között egy kész Pestilence dalt is felvettünk. Minden ötletet beépítettünk ami akkor hatással volt ránk, és amikor eljutott az emberekhez a felvétel, nagyon nagy visszhangja lett. Érdekesség, hogy amikor kijött az második demó, majd a utána Dreamland in Misery, akkor mindenki azt mondta, hogy az második jobb volt,amikor pedig az album jött ki akkor mindenki azt mondta, hogy a Dreamland in Misery volt az igazi. Mindig kell egy kis idő amíg a közönségnél beérik egy adott album, valahogy előrébb jár mindig a zenész.

Ekkor már Budapesten éltetek?

Nem, először még Gödöllőn laktunk egy albérletben, majd utána költöztünk Pestre. Azért is volt fontos hogy frekventáltabb helyen lakjunk, mert egyre több fellépésünk lett a demóknak köszönhetően. Az akkori menedzserünk, Ignéczi Peti csinált egy Bedlam fanclubot, és azon keresztül küldte ki a demókat a rajongóknak, akik összesen körülbelül olyan 3000 darabot rendeltek, illetve árultuk a koncerten. Volt olyan, hogy Peti elment egy Iron Maiden koncertre, és ott árulta a mi demónkat. A klub nagyon jó lehetőség volt a rajongókkal való kapcsolattartásra, sok-sok levelet kaptunk az ország minden tájáról. Később amikor már felköltöztünk, egy budapesti postafiókra érkeztek a levelek, amit pár naponta néztünk meg, és olyankor körülbelül 5-6 rajongói levél is érkezett, amire mindig megpróbáltunk válaszolni.

Sokat koncertezünk, és lett egy új menedzserünk, Somogyi Peti személyében aki akkoriban többek között a Thrash Mosh klubot csinálta. Úgy éreztük, hogy készen állunk arra, hogy felvegyünk egy teljes albumot. Végül megkeresett minket egy debreceni kiadó, akik le is szerződtettek bennünket, hogy vegyük fel a lemezt. Amúgy ekkoriban barátkoztunk össze a Tankcsapda zenekarral is, ahol még nem Cserkó játszott, aki hatalmas The Bedlam rajongó volt. Baromi jó cuccaik voltak, és sokszor kölcsönadták, vagy fillérekért „béreltük” tőlük, a turnéra például fényeket. Elkezdtük felvenni a lemezt, és már valahol a keverésnél tartottunk, amikor a kiadó csődbe ment – egyébként ilyen vendéglátós, mulatós zenékben utaztak alapvetően – pedig a stúdió teljes költségét is nekik kellett volna kifizetnünk.

Pont egy siófoki fesztiválon játszottunk ekkoriban, és ott látott minket a Polygram marketing igazgatója, aki odajött hozzám a koncert után, odaadta a névjegykártyáját, és azt mondta, hogy hétfőn jöjjek be a kiadó irodájába. El is mentem a Polygramhoz, és akkor találkoztam először a kiadó vezetőjével Hegedűs Lászlóval, aki azonnal lemezszerződést ajánlott. Felbontottuk a szerződést a korábbi céggel, és innentől az ország legnagyobb kiadójához tartoztunk.

A felvétel, és a keverés kész volt, ami viszont nem tetszett a kiadónak, mert voltak felvételkor ejtett technikai hibái, ezért  Hegedűs Laci újrakevertette az E Stúdióban. A rögzített anyagba azonban már hiába nyúltak bele, nem lehetett vele csodát tenni. A Polygram állt viszont minden költséget, kifizette nem csak a felvételt, de az újrakeverést is.

(Fotó – Mark A. Rosta)

Közben volt egy másik zenekarod is.

Igen, már itt laktunk Budapesten, és egyre jobban érte el az országot a grunge hullám, ami akkora hatással volt ránk, hogy egy másik csapatot is alakítottunk Sonic Smell néven, ami gyakorlatilag grunge csapat volt. Az érdekesség az hogy amikor a felléptünk azon a siófoki fesztiválon a The Bedlammal, akkor a Sonic Smell-el is játszottam, és gyakorlatilag azt a csapatot is le akarta szerződtetni a Polygram. Mindkét zenekar érdekes volt számukra, talán ezért hozzám jött oda a kiadó embere. A Sonic Smell akkori tagjai közül később sokan komoly együttesekben játszottak. Akkor alakult úgy, mivel a Pearl Jam abban az időszakban a Depeche Mode-dal turnézott együtt, és a mi zenénk közel állt Eddie Vedderékéhez, így a Sonic Smell kapott egy lehetőséget, hogy itthon az MTK stadionban fellépjen a Depeche Mode előtt.

Mi történt a Bedlammal?

Végre 1994-ben kijött a lemez Inside Ash címmel, amely minden hibája ellenére egy nagyon jól sikerült anyag lett, és büszkék voltunk rá. A probléma az volt, hogy a kiadó nem akarta az angol nyelvű anyagot promózni, tehát annyit tettek, hogy bekerült a kiadvány a katalógusukba hogy a lemez kapható volt, de más promóciót nem kapott az anyag. Ekkor érkezett egy nagyobb, háromezer darabos megrendelés az albumból, ami után már nem akart a Polygram tenni a lemez további reklámozásáért, hiszen a költségeik már bőven megtérültek.

Ekkor azonban egy korszakváltás is következett, és egyre több, korábban jól működő klub zárt be: mondhatni generációváltás volt. Zeneileg változott a világ, és a kiadóknak is elegük volt a nagy csapatokból, akik 3-4 évente adtak ki albumot, hiszen megérkeztek azok a csapatok akik évente, kétévente új albumot jelentetnek meg és bőven hozzák azt a profitot, amit a kiadó elvár.

Mi is ebbe az előbbi kategóriába tartoztunk akik sokáig írják a lemezt. Nálunk sok idő kell amíg beérik egy anyag. Kicsit olyan volt ez az egész időszak, hogy mindenki szerette a zenekart, a koncertek pörögtek, de a lemezkiadás körül sok problméma volt. Tegyük hozzá, maga a stílus is új volt, hiszen itthon az első metál lemez akkor nagyjából 6 éve jelent még csak meg. A kiadó gyakorlatilag legyártatta a kazettákat, illetve a Kisrabló nevű helyen szervezett egy sajtótájékoztatót, de onnantól hogy a háromezer darabos berendelésnél befolyt az az összeg amit vártak, onnan már nem akartak többet költeni a lemezre.

Az Inside Ash-nek komoly hatása volt ekkor zenei körökben.
Igen, de ebből mi keveset érzékeltünk, illetve volt egyfajta bizonytalanság is bennünk a jövővel kapcsolatban. Amikor megjelent az album, addigra már saját klubunk volt a Mahart Művházban, ahol volt olyan hogy körülbelül 650 ember is eljött hogy lássa a csapatot. Akkor a mainsteam médiában gyakorlatilag semmi helyünk nem volt, de ezek hatalmas számok voltak egy undergound zenét játszó csapat szintjén. De ekkor már elkezdett mindenki más irányba indulni, Fodi például lent dolgozott a Balatonon, amikor szezon volt, Petya pedig Szegedre költözött, és ott kezdett el dolgozni. Kicsit szét is esett már a zenekar és mindenki a saját dolgait csinálta inkább, valahogy más volt a fókusz.

Egy baleset volt az ami végül pontot tett a csapat életére. Mesélnél erről?

Úton voltunk egy gyöngyösi koncertünkre, és Aszód közelében, a bagi elágazásnál egy autó frontálisan karambolozott a zenekari járművel. Judy (Hankó Zoltán, gitáros) és én a hatvani kórházba kerültünk, és ugyan komolyabb baja senkinek nem lett. Valahogy akkor –  a baleset pillanatában – lepergett előttem minden, és azt láttam magam előtt, hogy nyáron, a Szigeten lesz az utolsó fellépésünk. Érezni lehetett, hogy a közönség is kezdett átalakulni, a stílus is elkezdett hanyatlani, és az a generáció aki a koncertjeinkre járt szépen elkezdtek elmaradozni.

Abban az időszakban nagyon nehezen maradtak fent a súlyosabb zenét játszó csapatok, és ugye nekünk az angol nyelv plusz nehézséget jelentett. Ez az időszak nem kedvezett az olyan zenekaroknak mint mi. Az utolsó koncertek egyike a Végállomás Klubban volt, ahova ha jól emlékszem két ember jött el. A baleset után átbeszéltük a dolgokat, és valahogy arra jutottunk, hogy ennek így nincs értelme, ideje pontot tenni a The Bedlam sztorijának végére. Az utolsó koncertünk a Sziget nagyszínpadon volt, és ott Fodi be is jelentette, hogy ez volt a The Bedlam utolsó fellépése.

Utána a spirituális útkeresés időszaka kezdődött nálad.

Igen, erről korábban nem sokat beszéltem, és a közönség is csak annyit tudott, hogy megírta az újság: Cicó és Fodi megtért. Amikor vége volt a zenekarnak akkor találtam meg az utamat, és azt a vágyat, hogy másokon segítsek. Egyfajta belső igény alakult ki bennem, hogy valahogy feldolgozzam azt a sok impulzust ami az elmúlt években ért engem. Sokszor úgy érzem, nem is kellett keresnem, inkább megtalált engem ez a dolog. Emlékszem 1993 karácsonyán kaptam egy Bibliát, aminek elolvasása nagy hatással volt rám. Sokat olvastam ezután különböző vallásos írásokat, amik nem egy adott doktrína mentén íródtak. Részese lettem egy alapítványnak amelyen keresztül, és a koszovói, illetve boszniai válság alatt mentünk segíteni. Ekkor egy együttes is alakult, aminek tagjaként az ottani embereknek zenéltünk. Volt egy 1 hónapos turnénk is ekkor a régióban. Hatalmas élmény volt más kultúrákat megtapasztalni, és ez az időszak óriási nyomot hagyott az életemben. A gitározás iránti szerelem megmaradt, de inkább hobbi szinten foglalkoztam már csak vele, illetve sessionzenészként egy stúdióban segédkeztem.

Mi változtatott ezen?

Eltelt jópár év, Fodi is járta a saját útját. Ekkor vetette fel, hogy jó lenne valamit megint együtt csinálni. Úgy éreztük azonban hogy ez ne a The Bedlam legyen, hanem csináljunk valami teljesen mást. Ebből alakult végül a Godlam, ami viszonylag rövid életű volt, összesen egy 4 számos CD-t adtunk ki ezen a néven, Akarom, Hogy Lásd! címmel. Ekkoriban halt meg édesapám, és írtam az emlékére egy dalt „Pillangó” címmel, ami rá is került a lemezre. Akkoriban sokat változott a világ, ez volt az a korszak amikor keveredett a techno és a rockzene. Miután megjelent a CD, úgy láttuk, ideje lenne egy rendesen működő zenekart alapítani.

Ez lett végül a Nomad?

Igen, ez már a Nomad története. Addigra a Végál.om.. lemezen szereplő dalokat már megírtam csak emberekre volt szükségünk. A Sonic Smellből Vadi (Vadász Péter, jelenleg a Besh O Drom dobosa) barátom jött dobolni, aki szerintem az egyik legjobb dobos az országban. Őt kértük meg, hogy vegye fel a lemezt, és szerettük volna ha később is velünk marad, de kevés ideje volt több más elkötelezettsége miatt. Mondtam neki, hogy olyan dobos kellene mint te, de olyan aki ráér arra, hogy velünk maradjon. Vadi mondta, hogy játszik egy Frank Zappa Tribute csapatban és egyszer egy dalra beugrott egy fiatal, Mihalik Ábel nevű 20 éves srác, aki zseniális dobos. Mondtam neki, hogy na ő az én emberem, és így megadta Ábel számát. Felhívtam, elmondtam miről van szó, amire azt mondta, hogy érdekelné, eljönne egy próbára. Emlékszem találkoztunk a Nyugatiban, ahova megérkezett egy ilyen, az anyukája által kötött Frank Zappa pullóverben, és kiderült, hogy nem 20 éves, hanem csak 17. De ahogy beült a dob mögé leesett az állam: iszonyatosan tehetséges és lelkes dobos volt. Úgy járt be hozzánk próbálni, hogy 3 óra volt neki az út oda és vissza is, de mégis mindig ott volt. Összepróbáltuk az anyagot, és addigra basszusgitáron Gátos Bálint is csatlakozott hozzánk aki akkor a Warpigsben játszott. A vicces az, hogy ők ketten először az együttes legelső fellépésen találkoztak. Bálint felvette a saját részét, Ábel meg a dobokat, és ott a koncert előtt mutattam be őket egymásnak, akkor játszottak együtt először. Később nagyon jó barátok lettek, és fantasztikus kohézió alakult ki köztük. Fantasztikusan jól szóltak élőben a dobok, illetve a felvétel során is, amit amúgy egy váci iskola koncerttermében vettünk fel. A teljes dobfelvétel kevesebb mint 2 óra volt, és kétszer feldobolta a teljes anyagot. Először szerzői kiadásban akartuk megjelentetni, de egy Rádio Cafe-s interjú során megismerkedtünk a Budapest Rockandroll csapatával, és ők segítettek abban, hogy visszakerüljünk a zenei vérkeringésbe. Többek között ők adták azt a tanácsot is hogy a lemezt vigyük el Hammer Recordshoz, ők biztosan kiadják. Végül ez meg is történt, kész anyagot vittünk, nekik csak ki kellett adni. Sokat koncerteztünk utána, de inkább szívből csináltuk csak a zenélést, nem vettük olyan komolyan. Szépen elkezdett kialakulni a Nomad közönsége, és egyre többen jöttek a koncertjeinkre. Az együttes életében jött egy olyan pont amikor a Kispál és a Borz keresett dobost, és Ábel elment a meghallgatásra, ahol végül őt választották. Büszke voltam rá, beszállt hozzánk és 2-3 év múlva már az ország legmenőbb zenekarában dobolt.

Mi történt veletek miután Ábel kiszállt a Nomadból, és dobos nélkül maradtatok?

Helyette sokáig Somos Peti játszott a csapatban, aki ugyanolyan ragyogó tehetség, az ország egyik legjobb dobosa. Később Bálint kiköltözött Angliába, és basszusgitáron Egyed Marci, illetve Drapos Gergő segített ki minket, akikkel szuper koncerteket adtunk. Az akkori csúcs az volt a Nomad zenekar életében, amikor Tankcsapda vendégeként felléptünk a debreceni Főnix Csarnokban. Gyakorlatilag ennek a vendégeskedésnek köszönhetően visszakerültünk a zenei körforgásba. Akkor kezdett az megfogalmazódni bennünk, hogy csináljuk meg a The Bedlamot újra. Volt realitása is a dolognak, hiszen újra benne voltunk a zenei életben, Petya is például a Kowalskyban játszott, illetve az együttes első lemezén ő dobolt. 2009-ben megcsináltuk a visszatérő koncertet az akkori E-Klubban, melyet egy komoly fél éves felkészülés előzött meg, hogy visszarázódjunk a dologba, amelyet egy Tankcsapdával közös országos turné követett.

Hogy éreztétek, sikeres volt a visszatérés?

Mindenképpen érdekes élmény volt az egész turné. Akik korábban már szerették a csapatot eljöttek megnézni minket, de nyílvánvaló volt, hogy aki annak idején The Bedlamot hallgatott az már nem jár rendszeresen koncertekre. Inkább haveri körben hallgatják otthon a zenét, mondjuk egy barbecue mellett, sörözgetnek, de nem ők az aktívan koncertrejáró közönség. Az elején többen jöttek el, majd szépen beállt egy szintre, de újabb közönséget sajnos nem tudtuk megfogni, többek között az angol nyelv miatt sem. Azóta hogy annak idején befejeztük a The Bedlamot, gyakorlatilag semmit sem javult a helyzet angol nyelv elfogadottságában, sőt inkább romlott. Nehéz így érvényesülni, évek kellettek volna hogy újra felépítsünk egy rajongói bázist.

Sokszor azon múlik egy csapat sikere, hogy elkapsz egy hullámot a saját generációddal, akkor egyszerűbb angol nyelven érvényesülni, és sikerül rajongóbázist építeni, lásd például a Subscribe, vagy mostanában Apey-ék példáját. De például látszott, hogy a Tankcsapda közönsége is szeretné érteni azt, hogy miről énekel a csapat. Ekkor értettem meg, hogy az emberek nagyrésze inkább a magyar szövegeket igényli, azt, hogy tudják énekelni a dalokat magyarul. Angolul még sajnos nincs meg ennek a közönsége itthon, erre nem lehet építeni. Budapesten talán, de a vidéki bázist nem lehet alapozni erre. Látszik, hogy mindenki aki túlélte a zeneileg válságos időszakot, az az erős dalszövegeknek köszönheti, hogy talpon tudott maradni.

Mi volt a célotok a The Bedlam reunionnal amikor belefogtatok?

Megcsinálni egy országos turnét és szerettünk volna új lemezt felvenni. Kiderült azonban a turné végére, hogy évek munkája amíg ebből lesz olyan közönség aki eljön a koncertekre. A másik dolog ami miatt vége lett a The Bedlamnak az az, hogy Fodi Japánba költözött. Mivel a felesége japán, úgy gondolta több lehetősége van hogyha kiköltözik ő is, ami akkor a pihentetett Nomad, és a The Bedlam végét is jelentette. Mindez 2010 márciusában történt. Az énekesem elment, így mindkét zenekarnak vége lett, és sokáig nem történt semmi zenei téren az életemben.

Hogy indult mégis az hogy ismét zenekarozni kezdtél?

Levit (Nagy Levente, basszusgitár) ugye a The Bedlam turnéról ismertem, akkor ő játszott a zenekarban, és amikor Petyával jött az ötlet, hogy mi lenne ha csinálnánk egy csapatot, rögtön őt hívtuk fel. Így hármasban próbáltunk, összeraktunk pár dalt, illetve nagyon sok téma összegyűlt, majd elkezdtünk énekest keresni. Ekkor még fogalmunk sem volt milyen néven akarunk tovább menni, felvettünk 4-5 dalt és próbáltunk énekest találni, aki majd ezt a zenét, ahogy akkor mondtuk „négyzetre emeli”.

Sok izgalmas énekessel találkoztunk, volt például aki olyan irányba vitte volna a zenekart mint a Dillinger Escape Plan, és ugyan iszonyatosan jó lett, de ennek a stílusnak nem lett volna itthon piaca. Egy dalt választottunk ki, és minden énekes a saját irányába vitte a zenét, ami baromi érdekes is volt. Bödecs Andris volt az egyik jelentkező, és fantasztikus teljesítményt nyújtott, de végül nem úgy alakult, hogy velünk maradt. Hiába tetszett a közös munka, ha a különböző stílus miatt, nem találtuk meg akkor a közös nevezőt. Trócsányi Geri is eljött és baromi jó szöveget hozott, de olyan lett a végeredmény mint egy Hollywoodoo dal.

(b-j Jánosi “Cicó” Szabolcs (gitár), Juhász Marcell (ének), Nagy Levente (basszusgitár), Újvári Péter (dob), Fotó – Mark A. Rosta)

Hogy találtátok meg végül Marcit, akit korábban az ország a „Csillag Születik” című műsorból ismert?

Már nagyban zajlott az énekeskeresés, amikor jött a hír, hogy Cserkó és a Tankcsapda útjai szétváltak. Cserkó felhívott, akiről tudtam hogy hatalmas The Bedlam rajongó, és mondta, hogy csináljunk valamit együtt. Egyébként annak idején egy The Bedlam koncerten lementem sörözni a pulthoz, és addig Cserkó nyakába akasztottam a gitáromat hogy játsszon rajta. Később barátok lettünk, akinek segítségre volt szüksége hogy túllépjen valahogy azon, ami a Tankcsapdával való szakítását jelentette. Felhívtam Lacit (Lukács Laci, Tankcsapda), hogy megkérdezzem, neki nem gond-e az hogy Cserkóval együtt zenélnék, és a lehető legintelligensebb választ adta:„ Egy barátnak az a dolga hogy segítsen, és te most elsősorban barát vagy

Cserkó így tagja lett a zenekarnak,de sajnos elég rövid ideig, mindössze 6 hónapig maradt a csapatban. Megkapta a zöld kártyáját, amiről azt hitte évekig is eltart amíg engedélyezik, de így nem várt tovább és kiköltözött az USA-ba. Amikor azonban csatlakozott még együtt kerestük az énekest, és ez a keresés több vonalon futott. Van egy nagyon jó haverom aki akkoriban az RTL Klubnál hangmérnök volt  különböző tehetségkutatóknál,mint például az akkoriban nagy sikerrel futó „Csillag Születik”. Mondtam neki hogy „te ismered a The Bedlam-ot, meg hogy milyen karakterre lenne szükségünk az énekesi fronton. Meghallgattál 2-3 ezer jelentkezőt, nincs valaki köztük akit ajánlani tudnál?” Ekkor egyértelműen rávágta :„egy srác van, aki a te embered: Juhász Marci” Mondtam adjam meg a számát, de nem tudta megadni, csak Marci manageréét. Ő persze egyből lerázott azzal hogy Marcival élő szerződésük van, majd egy meetingen megbeszélik mi legyen a folytatás az énekesi karrierjében. Akkor már a lehűtési időszak volt, de szerződés kötötte. A másik vonalon meg Cserkó látta a műsorban, és mondta, hogy ebben a srácban van valami, mindenképpen beszélnünk kellene vele.

Ebben az időszakban volt pont a Sziget fesztivál, a nyár közepén. Petyával sétáltunk a fesztiválon és Marci ott ment el előttünk. Ekkor odamentem hozzá azzal, hogy „Állj! Marci te vagy énekesünk”, amire ő csak annyit mondott „Oké” és odaadta a számát. Cserkó felhívta, és megbeszélte vele, hogy beszálljon a csapatba énekesként. Marciban volt valami: ugyanaz a dal amit korábban mások is énekeltek, több emberhez szólt az ő hangján. Amikor együtt elkezdtünk dolgozni vele már a teljes album megvolt, de mivel teljesen más stílusból jött, az énektémákat úgy kellett kitalálni hogy passzoljon a hangjához. A Hotel Polimer lemez ennek a munkának volt a gyümölcse. Zenei irányban a The Bedlamban gondolkoztunk, hiszen ez jön belőlem természetesen, és Marci karaktere adta hozzá a hiányzó pluszt, ami hiányzott a zenéből, amitől végül teljessé vált a hangzást.

Ekkor már Nomad név alatt dolgoztatok?

Még nem, és amikor gyakorlatilag kész lett az album, merült fel az a kérdés hogy mi legyen a név? Ha jól emlékszem vagy 28 nevet írtunk össze és kerestük a zenéhez legjobban passzolót, de nem volt olyan ami mindenkinek tetszett volna. Valamikor ekkor mondtam, hogy itt a Nomad név is, és ez tetszett mindenkinek. Mivel mindenki ezt a nevet szerette volna, mondtam nekik, hogy előbb Fodival kell megbeszélnem, mert korábban vele csináltam ezt az együttest. Küldtem neki egy levelet, és tök segítőkész volt, írta hogy „persze, nem vagyok ott, csináld, használd nyugodtan”. Nagyon hálás vagyok neki, nulláról induló zenekarnak sokat jelentett egy bejáratott név, mintha nem nulláról indulnánk. De persze ettől függetlenül újra nulláról kellett kezdeni mindent, és újrajárni a létrát. (nevet)  Vannak kivételek, de általában nem ez a jellemző. Akik komolyan gondolják azoknak végig kell járniuk ezeket a lépcsőfokokat, hogy a közönség is megismerje őket.

(Fotó – Mark A. Rosta)

Ahogy már mondtam, felvettük az anyagot és megjelent a Hotel Polimer ugyancsak a Hammer Records gondozásában. A Hammer kiadója nagy segítség volt a zenekaroknak hogy kiadta az anyagot CD-n, még akkor is ha  sok mindent neked kellett még beletenned, beleértve a promótálást, viszont hatalmas plusz, hogy nem neked kellett kifizetni a költséges gyártást. Kristóf (Hartmann Kristóf, Hammer Records) sokat segített azzal hogy mindenki lehetőséget kapott, és aki ügyes volt innen könnyen tovább tudott lépni. Az album felvételével egyidőben Josephet (Szarka Joseph, Hear Hungary Music) is megkerestem azzal hogy csináltunk egy albumot, és érdemes lenne meghallgatnia, és ha arra érdemesnek találja kiadni. Megköszönte, és azt mondta, hogy jelenleg sok kiadványuk van, és nem terveznek újakat kiadni

Később, amikor kész lett az album, és megjelent, felhívott, hogy találkozzunk. Emlékszem eljött a próbatermünkbe és vett cd-t és pólót is és annyit mondott : „kár, hogy nem hallgattam rád mert nagyon jó lett az anyag”. Kérdezte mik a tervek a jövőre, és mondtam hogy most kijött az album, turnéra megyünk. Azzal búcsúzott hogy majd a következő lemeznél üljünk le beszélni. Eltelt egy hét, és felhívott azzal, hogy „figyelj ne várjunk a következő lemezig, annyira jók a dalok, üljünk le most beszélni”. Leültünk egy megbeszélésre, és onnan indult a közös munka.

Mi történt ezután? Hogy kerültetek át az új kiadóhoz?

Ugyan mi vettük fel a lemezt saját költségen, de a Hammernél voltunk és jogilag a kiadó tulajdona a felvett anyag. De a Hammernél nagyon segítőkészek voltak, és Josepehet is ismerték régről, hiszen korábban együtt dolgoztak. Az eredmény az lett, hogy gyorsan megszületett a megállapodás, mi a Hear Hungary Music-hoz kerültünk, sőt még a régi készletet is átvette az új kiadónk.

(b-j Jánosi “Cicó” Szabolcs (gitár), Nagy Levente (basszusgitár), Juhász Marcell (ének), Újvári Péter (dob), Fotó – Mark A. Rosta)

Mesélj kicsit a lemez kiadása utáni időszakról, és a Márványmennyasszony album születéséről. Ekkor már te írtál minden dalszöveget az albumra, ami egy viszonylag új dolog volt számodra.

Miután megjelent a Hotel Polimer mi már el is kezdtük írni a következő albumot, illetve sokat koncerteztünk a lemez anyagával. Annyiban volt más a Márványmennyasszony felvétele, hogy annak idején még az első Nomad albumnál volt jópár dal amit Fodival megcsináltunk, és az akkor nem jelent meg az első albumon, viszont felkerültek a Hotel Polimerre. Ezek voltak a “Mammonország”, illetve az “Ajtó a Mennybe” amit Fodi feléneket, és az énektéma, illetve a szöveg is megvolt. Amikor írtuk a Hotel Polimert, szerettük volna, hogy a dalok szövege minél aktuálisabb legyen, és az adott pillanatra reflektáljon amiben mi is élünk. Ekkor megírtam egy szöveget “Kimondhatatlan” címmel. Amikor elkészültem, megmutattam a többieknek, és annyira tetszett mindenkinek, hogy azt mondták, a többi szöveget is én írjam, mert nagyon passzol a zenéhez. Utána a többi dalra is nekem kellett írni, de én akkor még nem akartam szöveget írni. Nem voltam rutinos szövegíró, de nálam minden hasonlóan működik: ráfeküdtem erre is, és ahogy a dalírásnál, ha foglalkozom vele akkor jön. Nem voltak jegyzetek, versek, valahogy minden jött magától. Fura is volt, hogy amilyen hangulatot egy témában megjelenítek azt most ki kell szavakkal is fejezni.

Kicsit tartottam is az egésztől, hiszen a szavak súlyos dolgok. Kimondani a gondolatokat is, és azokat szöveggel alá kell támasztani. Fodival könnyű volt mert mindig jó témákat és szövegeket írt, amivel meg voltam elégedve. A gitározással eljutottam egy szinte az évek során, és a  amikor a szövegírás hirtelen elindult nagy különbség volt a kettő között, de az elvárás is az volt hogy olyan legyen a szöveg mint  a zene. Régen úgy dolgoztunk Fodival hogy ha volt egy ötletem, azt elmondtam neki, és ő abból írt valami zseniális dalszöveget. Ilyen volt például a “Hova Mehetnék?”. Emlékszem azt mondtam amikor megírtam a dalt, hogy olyan mintha az emberek annyira önzőek lennének hogy az istenek úgy állnak bosszút rajtuk, hogy bosszantsák őket, hogy rengeteg koldust szabadítottak a városra. Valahol olyan érzés mintha ők nem is koldusok lennének hanem angyalok, Fodi pedig megírta a szöveget hogy „önző a város”.

(b-j Nagy Levente (basszusgitár), Jánosi “Cicó” Szabolcs (gitár), Juhász Marcell (ének), Mihalik Ábel (dob), Fotó – Mark A. Rosta)

De ezt így szövegbe foglalni és rímekbe megírni nagyon nehéz dolog, nincs olyan sok helyed a dalban. Elkezdtem írni az első szövegeket, írtam 5 A4-es oldalt, amiből egy A4-es oldal háromnegyede egy szövegnyi hossz. A lényeget kell a dalba tenni, egy teljes sztorira nincs hely, viszont ha nem bontod ki a témát, nem értik az emberek. Lényegretörően kell fogalmazni, de magyarázkodni sem tudsz. Valahol innen indult a Márványmenynasszony születése.

Sokat sétáltam, elkezdtem írni a szöveget, és akkor jutott eszembe ez a koncepció. Valahogy a témák egymásba fonódtak, és mindegyik kapcsolódott valamilyen formában a Márványmennyasszony legendájához.

Az “Utolsó Katona” című dalt írtam meg először, de akkor még nem derült ki, hogy a Márványmennyasszonyról szól majd minden. Amikor megmutattam Josephnek mondta, hogy ennek a sztorinak a másik oldalát is meg kellene mutatni, és írjam meg a másik fél szemszögéből is a történetet. Már meg volt a határidő, mikor kell leadni, keverni, de közben megszületett a dalszöveg is. A “Márványmennyasszony” dal és szöveg is megszületett, és így még jobban elmondja a történetet is, mint az eredeti dal egymagában. Ennek a fényében állt össze, mintha e két ember életéről szólna az egész történet.

A szerelme mellett kitartó szobor olyan értékeket képvisel, ami 100 év elteltével is még mindig aktuális és mindannyiunk számára fontos. A hit, a szeretet, a hűség mellett a remény az, ami nagyon fontos az ember életében. Ami erőt tud adni, de olykor – amikor nincs semmi más amiben kapaszkodhatsz – akkor egy nagyon kegyetlen dolog tud lenni.

A remény olyan dolog, hogy nem tudod meglesz-e, meg fog-e történni amit vársz, mert ha már megvan akkor az már nem remény. Pont azért tetszik annyira mert van egy bizonytalanság benne, ami benned egy olyan energiát képez, hogy akarjál valamit. Ezért nagyon tetszett a téma, és valahol az Új Remény ennek a továbbgondolása: várni valamit és bízni valamiben. Számomra így kapcsolódottt össze, és vált a Márványmennyasszony egy tematikus albummá. Voltak olyanok akiknek nem tetszett annyira ez a koncepció, illetve a szöveg, de mindig van akinek nem jön be: van aki lazábbat akar, nem ilyen komoly, komor hangulatú zenét, de akkor ez jött belőlem. Nagyon kerek lett az album, büszke vagyok rá.

Ekkor következett az Új Remény album, illetve a szereplés „A Dal” című műsorban.

Mindig olyan dalokat írok ami arról az adott pillanatról szól amiben éppen vagyok. Úgy érzem az Új Remény albummal is sikerült megörökíteni azt a hangulatot, azokat az érzéseket, amik akkor fontosak voltak számomra. Vannak nagyon sikeres dalai a lemeznek – slágerek amiket szeret a közönség –  és vannak olyan számok rajta amik számomra nagyon fontosak. A “Remény Hídjai” című dalunk egészen különleges helyet foglal el az Új Remény dalai között, ugyanis ennek köszönhetően a csapat bekerült „A Dal” című műsora. Magára a dalra nagyon büszke vagyok, de a fellépéssel kapcsolatban vegyes érzéséseim vannak. Aki ismer, pontosan tudja hogy, a mainstream médiát nem követem, otthon se tv-m se rádióm nincs. Ismertem a műsort persze, de szerepelni benne, komoly kihívásként nehezedett ránk. Természetesen hatalmas lehetőség volt, hogy megmutassuk a zenénket egy új környezetben, ilyen profi stábbal és technikával, sokat is tanultunk belőle, de a teljesen más közeg mint amit már megszokhattunk, vagy mint egy koncert.

Mi a fő különbség egy ilyen fellépés, és egy saját koncert között?

Egy saját koncertnek a menetrendje más: van egy rövid beállás, majd jön a fellépés ahol egy 70-80 perces műsor során teljes képet tudsz adni a zenekarról. Egy ilyen forgatási napon oda kell menni reggel 8-ra, de csak este fél 8-kor van az élő adás.  Aznap van egy három perces beállásod amikor fénypróba, eljátsszátok a dalt, utána pedig jön egy idegörlő 6-7 órás szünet. Ott kell lenned, várni arra mikor jön a te csapatod és ez az idő arra pont elég hogy idegeskedj, és fókuszálatlan legyél, agyalj olyan dolgokon amin nem kéne. Majd hirtelen elérkezik a fél nyolcas műsor kezdete, és akkor van 3 perced amikor hirtelen égned kell a legmagasabb hőfokon, és megmutatni mindent. Az a baj, hogy ez a váltás olyan hirtelen jön abból a több órás várakozásból, mintha a szaunából egyszer csak jéghideg vízbe ugranál. Ez olyan stabil lelkiállapotot és fókuszáltságot igényel – főleg egy énekestől – amikor teljesen rendben kell lenni lelkileg, hogy ilyen nyomás alatt is meg tudj felelni a közönségnek aki a tv előtt ül, és hogy ne érezzen semmit abból, hogy te 6 órája vársz. Ők azt a három percet látják a napodból, vagy sikerül vagy nem. Úgy érzem, nekünk akkor az a három perc, pont nem sikerült úgy mint ahogy szerettük volna. Mégis rengeteget tanultunk, és úgy érzem megérte.

Érezted amúgy a „Remény Hídjai” dalban a potenciált?

A dalnak zenekaron belül is szüksége volt egy kis időre hogy beérjen, és mondjuk élőben úgy tudjuk megszólaltatni, ahogy szeretnénk. Van, hogy a stúdióban nagyon működik valami, de koncerten annyira nem, és kell egy kis idő, hogy kihozzuk a dalból amit csak lehet. Alapvetően a “Remény Hídjai” szerintem nem volt annyira műsorbarát. Teljesen más a felvétel a stúdióban, steril körülmények között, és máshogy szól élőben. Idővel beérett nálunk dal, ma már biztosan hatásosabban tudnánk élőben előadni egy műsorban is.

(b-j Tóth Tamás (dob), Juhász Marcell (ének), Jánosi “Cicó” Szabolcs (gitár), Nagy Levente (basszusgitár), Kovács Ádám (gitár), Fotó Dávid Zsolt)

Idén pedig megjelent a zenekar ötödik, Kilépő című lemeze. Mi jut eszedbe az albumról?

Bármennyire is szeretem az Új Remény albumot, az időszak amiben született egy nehezebb korszaka volt a csapatnak, és azt örökítette meg a lemez. Kedves nekem, és szeretem, de nem ezt érzem a legerősebb Nomad albumnak. Ettől függetlenül a legnagyobb sikert az Új Remény aratta a zenekar történetében, többek között Fonogram Zenei Díj-ra is jelölték. Egy zenekar életében, amikor minden rendben van, akkor tudnak olyan szerzemények születni, amik a legjobban megmutatják egy csapat erejét. Most ráléptünk erre az útra a Kilépő-vel, amire azt mondanám, hogy a Hotel Polimer-el együtt a legjobb Nomad lemez. Mire felvettük az albumot már minden rendeződött, Ábel is sokat segített a felvételek során, és úgy érzem erre a lemezre összeállt a dolog. A lemezmegjelenést követően, mivel Ábel elfoglaltságai miatt nem tudta vállalni tovább az állandó tagságot, csatlakozott hozzánk Tomi ( Tóth Tamás, dobos) és Ádám (Kovács Ádám, gitáros), velük erősödött csapat. Azzal, hogy beszálltak hozzánk, a Nomad egy olyan erős zenekar lett, amilyen előtte talán még soha nem volt. A következő lemeznek is majd úgy fogunk nekimenni, hogy a Kilépő lendületét visszük tovább, megújult formában.Nagyon sajnálom, hogy ilyen szerencsétlenül alakult, és a karantén hetében jelent meg a lemez, illetve turnézni sem tudtunk sokáig. Ennek ellenére az volt a furcsa, hogy amikor újra koncertezni kezdtünk, az új dalszövegeket úgy énekelte mindenki mint a régi dalokat, ami nagy megtiszteltetés a rajongóktól. A közönség általában a régi dalokat szokta várni, és kell egy kis idő amíg megszeretik az újakat, de valahogy a Kilépőn található szerzemények nagyon betaláltak. Már nagyon várom a következő album dalait. Most érzem azt, hogy nincsenek határaink, és bármit el tudunk érni, szabadon alkotni, amit csak szeretnénk. Az az érzésem, most valami nagy dolog előtt állunk, egyben van a csapat, mindenki lelkes, ég bennünk a tettvágy. Most én is nagyon várom a hatodik Nomad album felvételét. Kicsit olyan érzés, hogy bármi megtörténhet, akár egy olyan nagy szerzemény is benne van, ami korábban nem tudott megszületni. Boldog vagyok, és nagyon várom a folytatást.

Ha visszatekintesz az eddigi munkásságodra, mire vagy a legbüszkébb? Van valami amit máshogy csinálnál?

Olvastam – vagy hallottam valahol – hogy volt régen egy mondás az Aranycsapatban: “Előrefelé támadunk“. Nem vagyok az a típusú ember aki szeret visszafelé tekinteni, hanem csakis előre nézek. De mégis megtenném most, a kivétel kedvéért. Talán azon szerencsések egyike vagyok, akinek már minden megadatott: a kultuszzenekartól, a Petőfi Rádió Top 40 lista első helyezéséig. Vannak olyan szerzeményeim akár 1990-ből, melyek címeit még 2020-ban is ismerik páran. A legbüszkébb mindenképpen a megjelent anyagokra vagyok, amelyek az ember korszakait örökítik meg. Hogy mit csinálnék másként? Semmit és mindent… (nevet) Ezt úgy kell érteni, hogy én mindig az akkori legjobb tudásom szerint csináltam mindent beletéve mindent amim volt. Máshogy azért csinálnám csak, mert mindig tanul az ember és fejlődik, és mai fejjel sokkal jobban megtudna csinálni bizonyos dolgokat. Viszont azokat a gyengébb pillanatokat is kell tudni értékelni, és a hibákat is amit elvétettünk, hiszen azok segítenek nekünk a legtöbbet ha felismerjük őket, és utána máshogy fogjuk csinálni, mint azelőtt.

Mit mondana a mai Cicó, a 18 éves Cicónak?

Ne aggódj semmi miatt, bármi fog is veled történni, minden a javadra válik majd.

Mi az amit szeretnél megvalósítani az elkövetkező években?

Ha a zenére gondolok, nekem az jut az eszembe, hogy mit tudnék még adni? Olyat amit eddig még nem sikerült. Úgy érzem többet kaptam vissza, mint amennyit lehetőségem volt adni. Sok ötletem, és tervem van zeneileg, melyek legnagyobb részét a Nomad-ban meg is tudjuk valósítani. A következő lemezt nagyon várom, érzek valami változást az erőben. (nevet) De van pár olyan ötletem is, amiről most nem érdemes még beszélni. Ezek olyan dalötletek amelyek eltérnek, vagy nem férnek bele a Nomadba. Lehet, majd idővel ezeknek is sikerül teret engedni egyszer.

Egy kérdés maradt az interjú végére: mindenki Cicó néven ismer. Honnan jött ez a név?

Oh ez egy nagyon régi történet: még óvodás koromban apámmal, aki mindig nagy példaképem volt, mentünk hazafelé, és jött biciklin egy kollégája. Amikor elment mellettünk odakiabált apámnal hogy “hé, Cickány“. Rögtön éreztem hogy ez mennyire menő már, apámat Cickánynak hívják, így mikor legközelebb bementem az oviba, mondtam mindenkinek, hogy mostantól így hívjanak. Sokáig „Cickány” voltam, majd évekkel később, amikor Miskolcon játszottunk, az Atomic énekes-gitárosa, Tomi hívott először Cicónak, és utána már rám ragadt a név.

Hozzászólások

Hozzászólás