2019. március 26.

Kiss András, a függők függője, avagy futás, drogok, rock and roll

Szarka József | 673 megtekintés

STRM.hu: Honnan jött az inspiráció, hogy Metal Sides néven rock/metal zenével foglalkozó fanzine-t készítsetek a nyolcvanas évek végén?

KA: Ezerkilencszáznyolcvanöt-hat? Valahogy így. A rock zene volt az, ami beszippantott engem. Nagyon más választása egy 14-15 éves fiúnak nem nagyon volt. A zene. Szenvedélyesen vetettük bele magunkat. Nem volt még olyan nagy választék, mint most. A rockzene inspirált. A fanzine úgy jött, hogy a debreceni Udo koncerten vettük meg a Metallica Hungarica-nak az aktuális számát. Pontosabban volt egy Helloween koncert előtte a Kisstadionban. Augusztusban. Másodikos gimnazista voltam. 87-ben volt. Tavaly volt 30 éve. És ezután volt az az Udo koncert és ott merült fel bennünk, hogy nekünk is kéne valami ilyesmit csinálnunk. Szerettük a zenét. Vásárolgattuk őket. Akkor már feljártunk Pestre, megvenni a német Metal Hammert. Meg a lemezboltokba. Új lemezeket másoltattuk kazettára. Szenvedélyesen szerettük a rockzenét és tetszett ez a Metallica Hungarica. Két fiatal írt arról, ami őket is foglalkoztatta. Áradt a Metallica Hungaricából ez a szenvedélyes szeretete a zenének. Alapvetően rajongók voltak. A két Laci. A Cselőtei meg a Lénárd. 15-16 éves gimnazistaként úgy gondoltuk, hogy akkor mi is ezt csináljuk. Meglepően sikeres lett. Az akkori világban, amikor nem volt közösségi média, nem volt semmi, ettől függetlenül egy csomó helyre eljutott. Pár száz példányban, de el tudott jutni. 4-5 példánya jelent meg ennek a fanzine-nek, és úgy kapcsolódtál bele Te is meg mások is. Levelezés útján. Aztán elindult ez a folyamat, hogy külföldi együtteseknek írogattunk, akiket felleltünk a Metal Hammerben, Metallica Hungaricában. Ők pedig küldték vissza a demokat. Mindenki kedves volt. A magyar zenekarok is. Eljárogattunk koncertekre. Aztán ez valahogy a gimi végén megszakadt. Kifogyott belőlünk ez a lendület és az a közösség, amelyik csinálta Kisújszálláson, a Móricz Zsigmond Gimnáziumban, érettségi után felbomlott. A 80-as években ez jutott. A rockzene szeretete. Ez volt. Érdekes módon engem a magyar rockzene valahogy nem tudott beszippantani. Ezen sokat gondolkoztam. Akkoriban elég jó társasági életet éltünk, de a Beatrice, a P. Mobil, a Piramis valahogy nem tudott megérinteni. Nem tudtam a dalszövegekkel azonosulni. Nem tudott megfogni. Inkább a brit heavy metal új hulláma, az Iron Maiden, a Judas Priest, majd a német vonal. Aztán jött a power metal. A Helloween. És aztán volt ebben egy ilyen fejlődés. Ahogy áramlottak ezek a zenék. Az amerikai Guns ’n’ Roses, 87-ban volt az Appetite For Destruction. Queensryche, utána progresszívabb részek. Mi is volt a kérdés?

James Hetfield

STRM.hu: Van abban egyfajta történelmi lépték, amit mai fejjel, az okostelefonok, közösségi média korában, nehéz elképzelni, hogy valaki írógéppel nekiáll újságot csinálni és fénymásolóval sokszorosítja azt…

KA: Az első szám nem is fénymásolva, hanem stencilezve készült. A gimnáziumnak volt egy stencilező gépe. Anya régi, legalább nyolcvan éves, német írógépén írtam. Ez a klasszikus írógép, amiket néha látni lehet filmekben. Hibajavítóval javítgatni. Bevinni. Stencileztetni. Akkor fénymásolás Kisújszálláson egy helyen volt csak, a könyvtárban. 6 Ft volt egy lap, ami akkor nagy összeg volt. (Összehasonlításként a képen látható 20 oldalas, második Metal Sides fanzine ára 15 Ft volt – a szerk.) Illusztráció: Második Metal Sides borítója. Valahogy mögénk áll a gimnázium, a tanárok.

STRM.hu: És hányan csináltátok?

KA: Hárman vagy négyen. Már nem emlékszem pontosan. Többen írogattunk bele. Abban a közösségben, a fiúk közül mindenki rockzenét hallgatott. Nem volt nagy választék. Nem is ismertünk mást. A Duran Duran volt a legszéle valaminek. Az még ilyen elfogadott történet volt, de mindenki inkább keményebb zenéket hallgatott. Mondjuk a Slayerig. Thrash metal, ami nekem már sok volt, de kellett azokról a lemezekről is írni. Volt egy srác, aki ezekről írt. Meg a black metal. Emlékszem a Tormentorra, ami most alakult újra. Nekem ezek tök érdekes dolgok, hogy látom Facebookon, hogy lesz Tormentor koncert, ami befogadhatatlan volt számomra akkor és most egy ilyen legenda lett belőlük.

Hárman, négyen csináltuk ezt és ilyen nagy szenvedéllyel tudtuk belevetni magunkat. Bakelit lemezborítókról kézzel leírtuk a dalszövegeket spirálfüzetekbe. Szombaton a lemezbolt zárásakor elhozhatta egy barátunk Szegedről, mi elmentünk érte, de addigra ő átmásolta lemezről kazettára nekünk, mi pedig elkértük a lemezborítót és leírtuk a szövegeket.

STRM.hu: Milyen érdekes, hogy egymástól teljesen függetlenül, ugyanezt csináltuk mi is Gödöllőn.

KA: Aztán jöttek ezek a lemezboltok. Akkoriban ezekhez a zenékhez sem lehetett hozzájutni. Maximum megyeszékhelyeken. Sőt, Szolnokon sem. Szeged. Budapest. Nekünk ezek voltak a források. Aztán egy kicsit könnyebb lett a kilencvenes évek elején. Akkor már több lemezbolt nyílt. Akkor már sokan csinálták ezt a kalózkodást. Jöttek a műsoros kazetták, amelyekben már benne volt a szöveg. Nem volt annyi pénze se az embernek, hogy a lemezeket megvegyünk, hogy mindenből megvegyük a műsoros kazettákat. A Metal Hammert megvettük. Láttuk, hogy minden hónapban megjelent X lemez. Jó minőségű zenék voltak. Azok a zenék, amiket mi hallgattunk, mondjuk évente minden együttes kiadott egy lemezt, nem nagyon voltak töltelék albumok. Minden jó volt. Nagy csalódások soha nem értek minket. Pénzhiány. Mi is alkalmazkodtunk az akkori rendszerhez. A hiánygazdálkodást próbáltuk munkaerővel, energia befektetéssel kompenzálni. Alapvetően a szenvedély tudta továbbvinni a dolgot.

STRM.hu: Mitől lettetek szenvedélyesek? Mitől lettetek rajongók? Megvannak azok a dalok, albumok, amelyek hatására azt érezted, hogy menni kell, csinálni kell.

KA: Igen, persze. Most, hogy én is könnyebben hozzáférek a zenékhez a Spotify-on, gyakran visszanézek. A Helloween, az Accept, az Iron Maiden, a Judas Priest, a Kiss. Valami olyat hoztak, amit nem is lehet így racionálisan elmondani. Ez beszippantott minket. Tényleg többes számban tudom mondani, mert emlékszem, amikor megjelent az Iron Maiden Seventh Son Of A Seventh Son című albuma 88-ban, ami ma már egy klasszikus, az egy ilyen őrület volt. 30-40 ember, hogy „Már megvan!”, „Másold át!”, és mindenki ebben lobogott. Nagy ereje volt ennek az egésznek. Pedig az egy ilyen koncept album volt. Emlékszem, ahogy fordítgattuk a szövegét, mert a Metal Sides-ban volt egy ilyen rovat, hogy egy számot lefordítottunk. Vagy a Stormwitch. Ami így visszanézve egy kicsit ilyen kutyaütő német zenekar, de Magyarországon teltházas bulik voltak. Running Wild.  Mai füllel már nem tud beszippantani…

STRM.hu: És van olyan, ami megőrizte a varázsát?

KA: Például az Iron Maiden, az igen. Harminc év távlatából is igen. Talán a Judas Priest. Valahogy mostanában jobban értékelem, mint anno. Az új lemezük például nagyon jó. A Firepower. Tudom ajánlani. Nagyon sablonos, meg metal, de működik. Még a Helloweennél is egy két album, szerintem. Azóta is hallgatok rockzenét, de nem feltétlenül visz el úgy, mint tizenévesen. Az ember más szemmel nézi, elemzi, hogy mi történt harminc évvel ezelőtt. Szociológiailag. Volt ez a fekete bárány nemzedék, a csövesek. Ami nyugaton a hippi mozgalom volt, nálunk voltak a csöves, aluljárók. Speciális szocialista történet volt, ahol ez a szubkultúra ki tudott termelődni és itt jelentős volt a drogozásnak egy kezdeti formája a szipuzás, alkoholizálás, satöbbi, satöbbi. Mi nem ittunk koncertek előtt, alatt se. Nem is volt jellemző, hogy a gimnáziumban használtunk volna alkoholt vagy bármit. Tényleg csak a zene. Meg fociztunk. Ez a kettő volt. A fociban is nagyon képben voltunk, de az egy másik történet. Vitt minket a zene. Aztán persze elmentünk ebbe, meg abba az irányba. Ahogy tágultak a horizontok, ahogy idősödtünk. Van, aki elment progresszív irányban. Van, aki teljesen glam, Mötle Crüe vonalon mozgott. Van, aki megmaradt ezekben. Aztán a főiskolán, meg később a kilencvenes évek elején a nyugati kultúra nagyon beáramlott. Olyan zenekarok jelentek meg, amelyek nyugaton már tökre mentek, működtek, de mondjuk nálunk nem. Főleg ez az angol vonal. The Smiths, Joy Division, a nyolcvanas évek Angliájának életérzése, Morrissey, ez így nagyon meg tudott fogni.

STRM.hu: Azóta is? Része a zene az életednek?

KA: Annyira nem. Hallgatok zenét, meg az egész családban hallgat zenét. Érdekes ezt nézni, hogy a már majdnem felnőtt korú fiam, tizenhét éves lesz, ugyanezzel a szenvedéllyel hallgatja a zenét. Csak hát neki jóval könnyebb a Spotify-jal. Sok zenét én mutattam meg neki. Érdekes, hogy a klasszikus rockzenét egyáltalán nem szereti. Sőt még a nyolcvanas évek hangzását sem. Inkább a modernebb zenék, de nem a dj, house, hanem ő is inkább a rockosabb, alternatív, indie zenéket. Nagyon nyitott. Annyi különbség van, hogy én végighallgattam minden számot. Nem volt az, hogy nem tetszik és egy gombnyomás és akkor ugrik… A kazettát nehézkes volt pörgetni, a lemezt féltettük, hogy összekarcoljuk. Meghallgattuk végig. Adtunk időt a zenének, hogy hasson. Ahogy most hallgatom vissza, az összes számot ismerem. A gyermekeim korosztálya már csak számokat ismer. Teljes albumok nincsenek. Válogatások vannak, meg egy-két szám. Talán egy kicsit felszínesebb az ő zenéhez való viszonyuk. De nagyon sok zenét hallgatunk. Én is nagyon sok zenét hallgatok, folyamatosan, újdonságokat is, próbálom tartani a lépést, mert a barátaim, ismerőseim is hallgatnak zenét, meg olvasok, blogokat, újságokat, de annyira már nem szenvedélyesen. Talán nincsenek olyan új zenék. Vagy én öregedtem meg. Jobban szeretek nosztalgiázni.

STRM.hu: Menjünk kronológiai sorrendben. Akik ismernek, azok tudják, hogy milyen nagy hatással voltál rám. A zenében is. Aztán, amikor évekkel, évtizedekkel később találkoztunk, akkor derült ki számomra, hogy te drogosok, alkoholisták rehabilitációjával foglalkozol. Ami az én életem része is. Hogy jutottál ide?

KA: Úgy érzem, hogy van az életemben – lehet, hogy nagy szó – egyfajta gondviselés, hogy mindig oda kerültem, ahol én azt gondolom, hogy nekem a helyem van. Nem gondolom, hogy ezek véletlenszerűen alakultak. 89-ben érettségiztem. A történelmet nagyon szerettem. Magyar. Történelem. Reál tárgyakból elég gyenge voltam. Tanárképző főiskolára jelentkeztem. Elsőre nem jutottam be. Amikor másodjára nézegettem, hogy hova kellene felvételizni, akkor indult ez a szociális munkás szak. Azt se tudtam egyébként, hogy ez mi. Az volt a vonzó, hogy csak történelemből kellett felvételizni. Abban biztos voltam, hogy az jó lesz. Azt tudni kell, hogy alapvetően nem értelmiségi családból jövök. A szüleim nagyon sokat dolgoztak, tettek azért, hogy biztosították számomra, meg a húgom számára is, hogy tudjunk tanulni, diplomát tudjunk szerezni. Nem kellett mellette dolgoznunk. Nem volt egy olyan egyértelmű elvárás, hogy nekünk mindenképp diploma kell. Akkoriban ez nem feltétlenül jelent meg. Egy átlagos vidéki faluban vagy vidéki kisvárosban az a társadalmi mobilitásnak egy klasszikusa volt, hogy egy paraszti családból származó fiatal leérettségizik, és után elmegy dolgozni. Akár az államigazgatásba, a közigazgatásba, a téeszbe. Nem volt nyomás, de én mindenképp szerettem volna tanulni még. Sikerült a felvételi és szociális munkás szakra kerültem Szekszárdra, ami az országban akkor, ott kezdődött. Nekem ebben is szerencsém volt, frissen alakult tanszék, kezdő tanárok. A rendszerváltás környékén vagyunk, sőt benne vagyunk. 90-ben kezdődött ez az egész. Igazándiból mindenki kereste a helyét ebben az országban. Így visszatekintve, mindenki igyekezett, főleg a tanárok A pozíciókat megszerezni. Szekszárdon is, egy kisvárosban, egy helyi közösségben. Mindenki szekszárdi volt. Az összes tanár, akik akkor jártak az ELTE-re. Gyakorlatilag azt oktattak, amit az előző két hétben tanulták. És kialakult egy nagyon családias tanszék. Volt 40-50 hallgató, tanárok. Akkor rendszeresek voltak, hogy összejártunk, beszélgettünk. Akkor talán még megvolt ennek a főiskolára, egyetemre járásnak egy ilyen értelmiségi légköre. Valóban filmek, könyvek, irodalom, zene. A zene akkor is nagyon jelentősen jelen volt. Akkor még egy úgymond elit képzés volt. Nagyon kevesen, százezres nagyságrendben voltak főiskolások, egyetemisták. (Összehasonlításképpen a KSH adatai szerint 2004/2005-ben 421.520 fő tanult felsőoktatási intézményben – a szerk.) Nem feltétlenül jutott be mindenki, sőt nagyon kevesen. A jelentkezőknek a töredéke jutott be egyetemre, főiskolára. Ma már ez, hála Istennek, máshogy van, de akkoriban ez volt. És akkor ez a szociális munkás szak jutott így, ebben kezdtem el tanulni. Aztán persze megszereztem a diplomát. Igazándiból nem volt elképzelésem, hogy mi lesz. Visszamentem Kenderesre, ahol a szüleim éltek. És akkor ott dolgoztam. Gyámügyi főmunkatárs voltam. Próbáltam a főiskolai bulizós éveket meghosszabbítani. Aztán elkerültem Pécsre. Állást kerestem. Rehabilitációs intézet. Kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, mondván, hogy ez valami nagyon veszélyes dolog lesz. Azért kimentem egy ilyen próbanapra és nagyon megtetszett. Ez 1997. június 1-én volt. Azt gondolom, hogy egy nagyon jó helyre kerültem. Nem is dolgoztam a szenvedélybetegek más ellátórendszerében. Persze ismerem az ambulanciákat, egyéb más intézményeket, de én mindig rehabon dolgoztam. És azt gondolom, hogy ez ilyen gondviselés, mert ez az a terület, ahol én ki tudok bontakozni. Szeretem, szeretem csinálni, csinálom. Ezzel meg tudom valósítani önmagamat.

Az érintettség, beszéltél a saját érintettségedről… Magyarországon minden családban jelen van az alkohol, a drog… Nem csak az alkoholról, a kábítószerről szól a szenvedélybetegség, hanem ennek nagyon sok más válfaja van. Van a munkaaddikciótól, a gyógyszerekig. Széles ez a spektrum. Azt gondolom, hogy kevés az a család, ahol nincs jelen valami ebből. Kicsit az én családomban is jelen volt, jelen van. A tágabb családban jelen van. Talán ez az érzékenység, ez az empátia amivel, azt gondolom, hogy tudok így a függők felé fordulni, az innen jön. Én magamat nem tartom szenvedélybetegnek, de sokszor mondják itt a terápiások, hogy a függők függője vagyok. Ez mondjuk egy érdekes kijelentés, de én nem gondolom magamat szenvedélybetegnek, de ettől függetlenül sokszor érzem azt, ami bennük zajlik. És azt gondolom, hogy ez által tudok hatékony lenni. Hatékonyabb, mint akiben ez a készség, képesség nincs meg.

STRM.hu: Mitől lesz valaki függő? Mi a határ?

KA: Én az elmúlt 20 évnek a tapasztalataiból azt látom, hogy ez egy örök vitatéma marad, hogy ki a függő és ki nem. Ezt objektíven meghúzni nem lehet. Próbálkozik a szakma meghatározni egy kritérium rendszert. Ez a DSM 4, 5, 6, amit használnak Magyarországon is. Ki tekinthető függőnek, meg mikor? Mikor már? Mikor még nem? A függőség kialakulása és a függőségből való felépülés kapcsán is vannak általánosságok, de mindig vannak területek, amelyek nagyon egyéniek, egyénre szabottak. Én mindig azt tudom mondani, hogy a magam részéről én függőnek gondolom azt az egyént, akinek a napi életvitelében ez már megjelenik. Mindig egy példával szoktam ezt érzékeltetni. Ami számomra egy kardinális dolog. Ez az ittas vezetés. Ha én tudom, hogy autóba fogok ülni, de azért azt a sört vagy két felest megiszom, de tudom, hogy vezetnem kell. Itt már a függőség megjelenik. Már lehet azt mondani, hogy igenis, valaki függő személyiség. Függ az adott esetben az alkoholtól, a szertől. Mert nem tud rá nemet mondani.

STRM.hu: Nem csak felelőtlen?

KA: Azt gondolom, hogy ma már ez nagyon sokszor át van rágva. Az emberek tudatában benne van, hogy nem szabad inni, ittasan ülni a volán mögé. Nem az egy fröccsel van a gond, hanem, ha – ne adj Isten – kiugrik eléd egy gyerek, és nem is te vagy a hibás, de ha megszondáztatnak, te leszel a hibás. Nálunk zéró tolerancia van. Ezt tudomásul kell venni. Ezzel lehet egyetérteni, meg nem egyet érteni, de itt ez van. Nem is biztos, hogy rossz egyébként ez Magyarországon. Itt ebből ért a polgár. Maradjunk ennyiben. Megvan ennek a felelőtlen oldala is. Egy tizenhét éves gyerek felelőtlen. Akkor is azt gondolom, hogy amikor a szert használom, a viselkedésemet, a napi rutinomat úgy alakítom, hogy már nem felétlenül én irányítom a dolgokat, hanem megjelenik, hogy az adott tevékenységhez, szerhez hozzá tudjak jutni. És ez tényleg egy nagyon szűk határ. Ha megjelenik valakiben a gondolat, hogy de jó lenne már hazamenni és kibontani azt a sört, ami ott van a hűtőben, de normálisan ellátja a 8-10 óra munkáját és egy sörnél meg is áll. Nagyon sokan azt mondják már erre is, hogy valamilyen szintű függőség, de én azt gondolom, hogy ezzel még el lehet lavírozni, s el lehet vele lenni. Mikor már 4-5 sörökről beszélünk, akkor ott már érdemes elgondolkozni. Mert az előbb-utóbb az életvitelemet, a napi rutinomat is befolyásolni fogja. És nem pozitív irányba. Én ott látom a függőséget, amikor a napi életvitelbe ezek már problémát okoznak. Amikor már nem tudok bemenni dolgozni. Amikor a gyerekek helyett inkább maradok még egy kicsit sörözni. Most nyilván az alkoholról beszélek, mert a drog az egy másmilyen történet, mert az sokkal látványosabb, sokkal erősebben megjelenik. Magyarországon a legnagyobb probléma az alkohol. Méltatlanul kevés szó is esik az alkohol okozta problémákról. Amikor egy családapánál jön, hogy akkor én még maradok sörözni, nem megyek haza mesét olvasni, inkább beülök a haverokkal. Elkezdek hazudozni. Eltűnnek pénzek. Akkor megint hazugságba keveredek. Rossz érzéseim vannak.  Azokat megint úgy kezelem, hogy használok rá. És akkor elindul egy ilyen folyamat, amiből egyre nehezebb és nehezebb lesz kiszállni.

STRM.hu: Mit tud tenni a család, ha ilyet tapasztal?

KA: Ebben is mindig vita van. Én azt gondolom, hogy a függőség sem úgy alakul ki, hogy az egyik percről a másikra. Ez is egy folyamat. Kinek rövidebb, kinek hosszabb, de akkor is egy folyamat. Nem az van, hogy megiszok egy felest és onnantól alkoholista vagyok, hanem ez egy évekig tartó folyamat lehet akár. Vannak olyan helyzetek, amikor egy család, egy barát még tud hatékonyan segíteni. A korai szakaszában ennek a történetnek. Amikor egy feleség észreveszi. Amikor egy feleség azt mondja, hogy én nem asszisztálok ehhez. Én alapvetően nagyon sok családdal találkoztam, beszéltem, ahol mindenki tudta, gyakorlatilag a második hónaptól, hogy itt valami gond van. De nem, akkor még elnéztük. Meg nem akartunk konfliktust. Nem akartuk azt, hogy ebből baj legyen. Megfogadta, hogy többet nem iszik. Egy család azért család, hogy nem veti ki magából a családtagot egyből. A kezdeti stádiumban nagyon sokat segíthetnek a barátok, segíthet a család. Nem is feltétlenül kell akkor még szakemberhez, intézményhez fordulni. Józan paraszti ésszel meg lehet találni ennek az okait. Miért is vagy ilyen helyzetben? Miért is gondolod, hogy ez tud működni? Egy baráttól meg lehet kérdezni. Azt gondolod, hogy erre ez a jó megoldás? Sok esetben azt mondjuk, hogy a szenvedélybetegség egy öröklődő történet. Sokszor visszük azt tovább, amit hozunk a családból. Genetikailag. Ez ellen sok mindent nem lehet tenni. De sokszor azt is visszük tovább a családból, amit kulturálisan hozunk. Ez ellen már lehet tenni. Sok mindent lehet tenni. Akár szembe lehet menni ezekkel a tanult viselkedésformákkal. Ezekben a helyzetekben nagyon sokat tud tenni egy párkapcsolat, egy jó barát. Vannak olyan helyzetek, amikor már nem tud tenni semmit. Amikor már függőségről beszélünk, egy szép, fejlett, egészséges, fizikailag is működő függőségről, amikor már mentálisan is maga alá gyűrte az egyént a szenvedély, a szenvedélybetegség, a függősége, már semmit nem tud tenni a család. Sem a család, sem a barátok, sem az a kör, ami eddig őt tartotta. Alapvetően csak asszisztál, asszisztáció van. És sajnos, inkább csak károkozás zajlik segítés címszóval. Nekünk ez nagyon sok időnkbe és energiánkba telik, hogy megértessük a szülővel, hozzátartozóval, hogy igazándiból ilyenkor el kell engedni sajnos a betegnek a kezét, mert ilyenkor ez a segítség. A mi szemléletünk, az én általam képviselt szemlélet szerint csak így tud valaki felépülni, hogy elmagányosodik, megvannak ezek a mélypont élmények, megérintő őt a szenvedés. Ami még nagyon fontos ilyenkor a családban, és ezt nagyon nehéz egy családnak megélni. Aki ebben a szakmában van és ennyi mindent látott, meg szenvedést végignézett, tapasztalt, az tud már ezekről érzelmek nélkül is beszélni. Egy család, aki ebben benne van, ahol részegen megy haza az apuka, mindennapos a veszekedés, a verekedés. Én itt hallgatom ezeket a történeteket. Még ki is ráz a hideg most is… Egy ilyen önéletrajzi csoporton mondja a mi kliensünk, hogy kilenc éves voltam és vártam, hogy jöjjön haza az apám és tudtam, hallottam, hogy benyitott az előszobába és számoltam a lépteit, és tudtam, hogy ha tizenkettőt lép, akkor részeg. És akkor jön a veszekedés, jön a verekedés, satöbbi, satöbbi. Így leélni egy gyerekkort, meg egy kiskamaszkort, ezek a borzalmas dolgok, amik igazándiból annyira befolyásolják az életünket, és annyira mélyen gyökeret vernek az emberek lelkében, hogy ezekkel nagyon nehéz mit kezdeni.

Visszatérve a családra. Ilyenkor tényleg el kell engedni. Segíteni kell annyiban, hogy kerüljön be egy intézménybe, szakemberhez. Racionálisan, hideg fejjel, amennyire lehet, el kell engedni az érzelmeket. A másik nagyon fontos dolog, hogy attól, hogy valaki függő lett, attól még ő nem lesz rossz ember. Nem felmenteni szeretném a függőket, de alapvetően ilyenkor ők egy kicsit máshogy tudnak már működni. Valaki, aki nem ebben a cipőben jár, ő ezt nem érti meg. Teljesen normális gondolkozással ő azt gondolja, hogy Pisti, aki ellopja a nagymama ékszereit, kifosztja, elviszi az utolsó gyűrűt, meg mindent, és eladja, vagy elviszi a zaciba, és utána a pénzt egy éjszaka elissza a haverjaival, ez egy gonosz, rossz ember. Igen, ez a cselekedet mindenképp elítélendő, és nem kell megdicsérni ezért senkit, de a Pistát, aki ezt megteszi, őt a függősége irányítja. Őt egy dolog érdekli, a szer, amit neki meg kell szereznie. Egy kicsit úgy eltűnik, eltűnnek azok a morális gátak, azok a fékek, amelyek egyébként a Pistában működtek, amikor nem volt aktív.

Amióta amatőr sportolókkal beszélgetek, mindig előkerül a dopping kérdése. Hogy miért van ez? Hogyan van az, hogy a sportoló, aki feláll egy olimpiai bajnoki emelvényre, tök mindegy hányadik, de mondjuk, legyen első, és tudja, hogy ő ezért elég komoly mennyiséget megevett, megivott, befecskendezett, satöbbi, satöbbi. Tehát ezt ő nem tiszta módszerekkel érte el. Aki rálát a sportra, az tudja, hogy ez ma már így működik. Pont ezért, mert őnála is eltűnnek ezek a morális fékek, morális gátak. És megmagyarázom. Gyártok hozzá egy ideológiát. Miután bevettem – mondjuk tizenöt évesen – az első teljesítményfokozót, hogy a serdőlő versenyen azért ott legyek már. És meggyártjuk hozzá az ideológiát az edzővel. Kialakul egy ilyen kultúra a sportolók világában, hogy ez azért annyira nem gond. Én azt gondolom, hogy az élsportolók nagy többsége az én szememben egy kicsit, sőt nem is kicsit, függőnek tekinthető, mert ugyanúgy nem működik nála ez a morális fék. A teljesítmény kényszer, hogy ott legyen az első helyen vagy minél jobb helyezést érjen el. Az, amit a sport tud adni, az öröm, amit neki is adott annak idején, a felszabadultság, az adrenalin, amit akár fizikálisan, akár mentálisan tud kapni egy-egy mozgástól, egy sporttevékenységtől, az a múlté. Csak a teljesítmény létezik. Fölül tudja írni a teljesítmény elérése iránti vágy azokat a rendszereket, amelyekben egyébként hitt, amikor elkezdett sportolni. Megdöbbentő egyébként, ilyen amatőr sportolót megismerve, hogy mennyire nyitottak az emberek erre. Képesek vagyunk egy futóversenyen elcsalni 500 métert. Amatőr verseny, ahol semmi nincs. Nem nyersz vele pénzt. Nem lesz szebb az érem, de az ötszáz métert elcsalom, ha el tudom. Meggyártom hozzá az ideológiát. Általában azt, hogy mindenki más is ezt csinálja.

STRM.hu: Vissza lehet adni ezeket a morális értéket?

KA: Alapvetően, társadalmi szinten megvan, csak egyes embereknél eltűnik. A rehabon is azt látom, hogy sokkal szerencsésebb az, akiknél ez megvan. Nem feltétlenül van meg stabilan, mert ha nagyon stabil lenne, akkor nem vinné el az alanyokat.

STRM.hu: Megfogalmazzátok azokat a morális szabályokat, amivel emlékeztetni tudjátok őket.

KA: Igen. Az itt nagyon fontos, hogy akiben ezek a dolgok megvannak, annak a felépülés első időszakában megjelenik a lelkiismeret-furdalás. Megjelenik akkor is, amikor másnaposan felébred. Te, jó Ég, mit csináltam? Az aranyak! Meg a satöbbi… Egy kellemetlen érzés, amire egy jó, aktív függő semmi mást nem csinál, csak iszik, hogy azt elnyomja magában, és ez az ördögi kör. Erre itt nincs lehetőség, És az a szerencsés, akinél ezek a morális rendszerek megvannak, ami azért az ember működtetni tud. Ez kisebb-nagyobb deficitekkel megvan. De ez teljesen más és más lehet. Aki olyan környezetből jön, ahol teljesen más kultúra van. Teljesen mást gondolunk jónak, mint amit a többség jónak gondol. Mondjuk, egy olyan családból, ahol mindenki börtönviselt, mindenki bűnözésből él, vagy többsége a családnak, a környezet szerhasználó, satöbbi, satöbbi. Ott azért nagyon nehéz egy ilyen kezelés alatt elmondani, hogy mi az a jó, meg mi az a rossz? Próbálok ilyen konyhanyelven, közérthetően fogalmazni. Nagyon nehéz megértetni azt valakivel, hogy itt van ez a szilvafa, és ha nincs ráírva, hogy ez a Te szilvád, akkor nem nyúlunk hozzá. Valakinél ez nem gond. Bemegy, leszedi a szilvát. Nemcsak annyit, amennyit eszik, hanem hazamegy és levest is főz belőle. És ezt nagyon nehéz megértetni, hogy ez igenis gond a Juliska néninek, aki azt a szilvafát harminc éve gondozza, meg ő is számított arra a 2 kilo szilvára, mert ő akart belőle lekvárt főzni. Amikor látod azt, hogy ő nem érti, hogy miért probléma ez, ott azért nagyon nehéz már fölépíteni egy ilyen morális rendszert.

STRM.hu: Én csak olyasmire gondolok, mint a tízparancsolat…

KA: Ez része. Abszolút része. Ez része kell, hogy legyen.

STRM.hu: És van más, ami még része lehet? Mondjuk, aki nem vallásos…

KA: Vannak olyan felépülések, amelyben a kezdeti időszakban csak a félelem van, hogy vissza fogok esni. Akkora volt a szenvedés élmény, meg a félelem, mondjuk a börtöntől. Volt börtönben és nem érezte jól magát. És ennyi. Egy rehabilitációban megtanulja azt, hogy mi az, ami helyes, és mi az, ami nem. Ezt nem feltétlenül tudja a magáénak érezni, de akkor is csinálja, mert tudja, hogy ez egy nagyon egyszerű módszer. Tudja, hogy ezért bünti jár. És ezért mégiscsak csinálja. Alapvetően szerencsés esetben az évek során, hónapok során erre az úgynevezett jó működésre pozitív megerősítéseket kap és egy idő múlva ez a személyiségének a részévé tud válni.

Stevie Ray Vaughan

STRM.hu: Felnevelitek? Újra nevelitek? Megkapja azt, amit nem kapott meg vagy elfelejtett?

KA: Igen, kvázi ez is történik. Erre azért rövid az idő. A mi programunk egy 10 hónapos program. Ez hosszúnak tűnik, de tegyük hozzá, hogy nálunk általában olyan emberek vannak, olyan emberek kerülnek be, akik 1-2 éven belül nagy valószínűség szerint meg is halnának. A szenvedélybetegségnek ez a kimenetele. Idő előtt hal bele az ember. Ahhoz képes tíz hónap bagatell. Mindenki ódzkodik ettől. Meg, hogy hosszú. Satöbbi, satöbbi. De igazándiból, amikor benne vagy, akkor rájössz, hogy ez a 10 hónap édeskevés. Itt azért 10-15 év, 20 év szerhasználat után valami kinyílik és akkor a 10 hónap pikk-pakk elszáll. Itt alapvetően annyi történik, hogy az Élet című filmre meg tudja váltani a mozijegyét. És amikor innen kimegy, be tud ülni az előadásra. És ennyi. Onnan még bármikor kimehet. Meg végig is nézheti ezt a filmet. Egy 10 hónapos, egy éves program ennyit tud.

STRM.hu: Miért e mellett a program mellett kötelezted el magadat? Miért ezt tartod jónak? Vannak-e alternatívák?

KA: Nagyon sok alternatíva van. Amikor én elkezdtem dolgozni ebben a szenvedélybetegek kezelésében, akkor nagyon outsider módon kerültem oda. Nem is volt akkor Magyarországon ennek olyan nagy irodalma. Húsz éve volt. 97. Akik csinálták ezt a szakmát, ők is ilyen outsider módon, a maguk szeretetéből, lelkesedéséből csinálták. És megjegyzem, nem volt sokkal rosszabb a hatékonyság, mint most, amikor már nagyon tudományos, és nagyon felkészülten csinálják. Ez is mutatja, hogy a lelkesedés nagyon sok mindent tud pótolni. Egy lakatosnál nem feltétlenül, de amikor emberekkel foglalkozol, akkor ott az, hogy érzi az a másik ember, hogy tudsz rá figyelni, az alapvető kereteidet be tudod vele tartani, be tudod vele tartatni, akkor az nagyon sokat tud segíteni. Hogy miért e mellett a program mellett? Ez a 12 lépéses program. Azt tudni kell, hogy ez az Amerikai Egyesült Államokból jön. Ennek a lényege az, hogy alapvetően, azt gondolja, hogy a függőség egy gyógyíthatatlan, családi betegség, progresszív folyamat. És alapvetően a leghatékonyabb módja a függőségből való felépülésnek az, hogy bizonyos önsegítő közösségekbe jársz, ahol felépülők vannak, a felépülésnek különböző stádiumaiban, és az egyik felépülő segít a másiknak. Aztán ennek kialakultak a rendszerei, gyakorlatilag az összes függőségre, a viselkedési és szerhasználati függőségekre külön-külön csoportok léteznek. Megjelentek, szegregálódtak. Van más módszer is, én dolgoztam abban is. Én ezt látom az egyik… Nem! A leghatékonyabb módszernek. Nem azért, mert én ezt látom, mert nekem is vannak ellenérzéseim ezzel kapcsolatban. Voltak ellenérzéseim. Mert azért ez egy nagyon nehéz történet. Annak végignézni, aki nincs ebben benne, nem gondolja magát szenvedélybetegnek, vagy nem is az. Megkapjuk mindig ezeket a vádakat, hogy ez egy szekta. Valóban, ezt lehet egy szektának tekinteni. A kereszténységet is egy szektának tekintették. Aztán egész jól ki tudott fejlődni. Jézus Krisztus is elég világfelforgató gondolatokkal indította el a maga karrierjét. De nem akarom ezt ezzel párhuzamba állítani. Igen, itt valóban nagyon sarkosnak, és nagyon ridegnek, a kívülálló szemszögéből ilyen furcsának tűnnek ezek a szabályok. A 12 lépés maga. Alapvetően itt az a helyzet, – és ezt mindig elmondom a hozzátartozóknak – hogy ez egy radikális élethelyzet. Ha valaki folytatja azt az életet, az aktív függőségét, abba bele fog halni. Ez a nagy helyzet van. Nem gondolom, hogy ezt nagyon szépíteni kell. Ez van. El lehet húzgálni még kétszer a pszichiátriára, be lehet még menni ide-oda, de akkor is bele fog halni. És ebbe ráadásul nem csak ő fog belehalni, hanem lehet, hogy a család is tönkre fog menni, meg egyéb más járulékos következményei lesznek. Radikális élethelyzetekben levő embereknek radikális megoldásokra van szükségük. És ez a rehabilitáció egy radikális beavatkozás az ember életébe.

STRM.HU: Érdekes, amit mondasz, mert a családom révén érintve vagyok a problémában. Kerestem a megoldást. Elolvastam a könyvet, és logikusnak tűnik a dolog.

KA: Logikus, de radikális beavatkozás. Ha belegondolsz, itt 2018-ban valaki lejön ide, egy pici faluba, ahol van 50 ember, teljes béke, nyugalom, nincs telefon, nincs tévé, nincs semmi, nem tarthatja a kapcsolatot a külvilággal.

STRM.hu: A legjobb dolog a világon. Amikor jöttem hozzád a bekötő úton a festői tájon keresztül, olyan érzésem volt, mintha hazajöttem volna.

KA: Így van. Sokaknak viszont ez életidegen. Közösségben kell működni. Nem azt csinálom, amit akarok. Nem akkor gyújtok rá. Nem annyi kávét iszok. Fél hétkor fel kell kelni. 10-kor le kell feküdni. Az egyéni szabadságjogok meglehetősen meg vannak nyirbálva. Ez van. Máshogy ez nem fog tudni működni. A 12 lépéses program alapvetően a rehablitációra van adaptálva. Azok találtak ki, akik élik a maguk életét, csak szerhasználati problémáik voltak. Menjenek be egy gyűlésre, beszéljenek magukról, társaikkal, találjanak egy szponzort maguk mellé. Az a kérdés, van-e arra lehetősége, hogy kijózanodjon, és tartósan józan maradjon. A rehabra azok jönnek, akik erre már nem képesek. Akiknek nem működik az ambulante. Nem elég az, hogy elmegy gyűlésre. Nem tudja megtartani, vagy akkor ott ő még nem hiszi az egészet el. A rehabnak a lényege az úgynevezett izoláció, és a földrajzi környezetváltozás. Teljesen kiszakadni. Ez egy ilyen szimbolikus kiszakadás is abból a környezetből, ahol én élek. És radikális változásra van szükség. Mind a környezetemben… Újra kell gondolnom. Teljes reset üzemmód. A család is újra tudja gondolni, hogy mi is volt, hogy is volt. A családdal is próbálunk párhuzamosan dolgozni.

STRM.hu: Azok számára, akik még nem jártak itt, fontos elmondani, hogy ez egy önkéntes dolog. Csak az kerül ide, aki azt gondolja, hogy itt a helye…

KA: Sőt, még neki is felvételiznie kell.

STRM.hu: Néhány praktikus dolgot beszéljünk át azok kedvéért, aki még küzdenek egy ilyen helyzetben, keresik a megoldást. Elkezdtem olvasni az idevágó cikkeket, könyveket, de ha nem ismerlek, akkor sokkal tovább tartott volna, hogy eljussunk ide. Fogalmam sem volt, hogy milyen komoly védőháló van.

KA: Az én személyes életemben is alakul ez a dolog. A mi szakmánkban van egy ilyen dolog, hogy egy székben ülve nagyon könnyen kimondjuk, hogy fogja a gyereket és dobja ki az utcára és kész. Amióta én is apa vagyok, és belegondolok a szavak mögé, magamról is azt gondolom, hogy nem tudnám megcsinálni. Ebben biztos vagyok. Még akkor is, ha tudom a szakmámból adódóan, hogy ez megoldás. Nem is szoktam mondani a szülőknek ezt már. Régebben mondtam, hogy miért gond ez? Te is apa vagy, te is tudod. Amikor nem vagy benne ebben az élethelyzetben, akkor nem érted, hogy miért ilyen nehéz. Mert klasszikus élethelyzet, hogy jön a szülő, és sok jót nem mond a gyerekről. Mindent ellopott, földönfutók vagyunk, ide is már alig tudtunk lejönni, és bla, bla, bla. Ilyenkor kérdezzük, hogy akkor miért nem rakta ki? Kirakhatta volna már 10 éve. Ha 5 éve kirakja, lehet, hogy már rég kijózanodott volna. És eleve diszfunkcionális családokból érkezik a függő sok esetben. Nem ezekből a jó családokból, ahol minden egy kicsit kerekebb, mint ahogy gondoljuk, vagy, ahogy a valóság. Ahol megvan a szeretet. Megvannak ezek a következetes módszerek a nevelésre. Megvan az elfogadás. Ahogy megfogalmazza a tudomány, ahogy megfogalmazzuk, hogy hogy is néz ki egy normális család. A függők nem feltétlenül ezekből a családokból érkeznek. Sőt, általában nem. Mindig megvannak ezek a bizonyos keresztfüggőségek. Legtöbbször a kodependencia, a társfüggőség, amikor ragaszkodok egy elve demens, vagy nagyon rossz kapcsolathoz, még akkor is, ha tudom, hogy nem jó nekem. Nagyon beszédes statisztika… bár nem mindig hiszek a statisztikákban, de a saját tapasztalatomból, adatainkból is tudjuk, hogy alkoholista apa mellett felnövő lány gyerek nagy százalékban alkoholista férjet választ. Döbbenet, mert elvileg úgy gondoljuk, hogy ő úgy nő föl, hogy ütik, vágják, látja, hogy az anyjával mit csinál, ővele mit csinál, satöbbi, satöbbi. Mégis, ez a minta. És ez a döbbenetes, hogy ezeket mennyire nehéz, ezeket a mintákat, ezeket a rögzültségeket, racionálisan átlépni. Ha kicsit ebbe belegondolunk, akkor mindannyiunk életében megvannak ezek a minták, amiket nagyon nehezen tudunk átlépni. Főleg amikor szülők leszünk. Nekem is nagyon sokszor visszaköszön, hogy ugyanazok a gesztusok, ugyanazok a mondatok jönnek ki belőlem, amit én hallottam és nekem is szarul esett a szüleimtől. Ez van. Én igyekszem megmaradni a szavak szintjén, de ez nem feltétlenül van így a klienseink esetében. Tehát, szülőként már nem tudom azt mondani egy másik szülőnek, hogy tegye ki a gyerekét az utcára. Szakemberként azt javaslom. Lassan annyi idősek lesznek a gyerekeim, mint akik itt vannak nálunk kezelésben. A szülő nagyjából velem egy korosztály, úgyhogy tudunk erről beszélni. Sok közös dolgunk van a mostani szülőkkel. Tudom, hogy nagyon nehéz. Azt is tudom, hogy nem fogják tudni megtenni, de akkor köss egy egyességet! Legyen egy ilyen üzlet akár, hogy amíg itt vagy addig támogatunk. Ha nem, akkor viszont tényleg nem. Megkapod az esélyt. Innentől ez a te dolgot. Amíg itt vagy, amíg azt csinálod, amit mondunk, mondanak, addig melletted állunk. Akkor jön a nehéz kérdés, ha félbeszakad, megszakad ez a terápia, és a gyerek haza akar menni. És akkor be tudja-e zárni az ajtót az a szülő, ilyenkor sokszor csak ez kell, mert akkor visszajön ide. Mindenképp ezt tudom javasolni annak, aki úgy gondolja, hogy ő ilyen problémával küzd, picit irányíthatatlanná vált az élete.

Nagyon fontos, hogy a magyar társadalomban benne van ez a szégyen, ez a szégyenérzet. Ez valahogy nálunk így van kódolva. Nem tudom, hogy jó vagy rossz, de így gondoljuk ezt a dolgot, hogy szégyeljük a problémákat. Tőlünk kicsit nyugatabbra, vagy főleg az Egyesült Államokban ez nem probléma, jobban tudnak erről beszélni, hamarabb fordulnak szakemberhez. Fontos lenne, hogy győzze le ezt a szégyent, menjen el az Anonim Alkoholisták gyűlésére. Ezeket az interneten megtalálja. AA. NA. Anonim Alkoholisták. Anonim Narkománok. Szerencsére már minden kerületben, nagyvárosokban mindenhol vannak gyűlések, Budapesten napi több. Minden megyeszékhelyen, sőt 10-20ezres városokban most már szerintem heti több gyűlésre el lehet jutni. Ez mindenképp egy indulásnak nagyon jó. Nagyon sok erőt és bátorítást fog kapni a sorstársaitól. Mert mindenkinek ugyanaz a problémája. Minden ember életében nagyon fontos, hogy ha talál egy másik embert, akinek ugyanaz a kavics került be a cipőjébe. Ez a sorsazonosság, ez csodákat tud teremteni.

Másrészről az intézményrendszer mára Magyarországon már jól ki tudott épülni. Megvannak a jól működő drogambulanciák, alkoholellátók. Persze van mit dolgozni… Amiben én nagy hiányt látok, és erre nagyon rá kell erősíteni, egy jó felvilágosítás családoknak, pedagógusoknak, óvodákban, akik alapvetően sokkal előbb rálátnak a problémára. Erre mi egyébként egy pályázat segítségével általános iskolákba, gimnáziumokba tudunk a pedagógusokkal egy kicsit jobban beszélgetni ezekről a dolgokról. Alapvetően a problémákat itt lehetne először megtalálni. A pedagógusok nem hülyék. Látják, mi zajlik. Csak nálunk még mindig az van, hogy behúzzuk a nyakunkat, mert ez egy családi ügy. Nagyon ilyen, nem szólunk, látjuk, hogy mi van, de kerülgetjük, vagy ha már nagyon nagy a baj, akkor a tünetet kezeljük, a rosszul viselkedő fiút kivágjuk. És akkor ez a megoldás. Egy kicsit – szakszóval élve – érzékenyíteni kéne a társadalmat erre a problémára, hogy ez sajnos egy betegség. Nem fölmentve a szenvedélybeteget, nem egy csodálatraméltó dolgot csinál, meg benne van egy nagy önrész, hogy ő felnőtt emberként akár ide jutott. Sok esetben viszont azt látom, hogy aki 10-12 esztendősen elkezdi, nem nagyon van más választása. Egy 10-12 éves gyerek nem fog választani. Ha akkor kezd el anyagozni, vagy használni, akkor sok alternatíva nincs. Ő azért nem fogja azt megérteni, hogy elmehetsz a Harvardra, ha jól tanulsz. Miközben a haverok már ott lent nyomják. Megyek én is, mert azért közéjük akarok tartozni. Szép az a Harvard, de az még nagyon messze van. Érzékenyítésre volna szükség a magyar társadalomban, hogy ezt egy picit többen fel tudják vállalni.

STRM.hu: Vannak ennek nagykövetei? Olyan emberek, akik példák lehetnek?

KA: Amerika ebből is előrébb jár. Lehet kritizálni az amerikai társadalmat. Mi ezt európaiak, főleg közép-európaiak előszeretettel meg is tesszük. Legtöbbünk még nem volt Amerikában. Én például nem voltam. De általában azok kritizálják az amerikai társadalmat, akik nem voltak ott. Az viszont tény, hogy ott annak hírértéke van, hogy például Eminem most jelentette be, hogy 10 éves a józansága. És ezt meg is tartotta, kiposztolta azt az érmét, amit 10 évre kapnak. A Red Hot Chili Peppersről is tudunk sok ilyen történetet. Ott Amerikában alapvetően van egy ilyen trend. Kicsit mainstream-mé vált a józanság. És ott vannak ilyen közéleti emberek… Most zenészekről beszéltünk, de ugyanígy politikus, színész, aki jár például gyűlésekre. A Depeche Mode-nak az énekese, aki ezt vállalja. Ők rengeteget tesznek ezért. A felépülésben nagyon fontos, hogy visszaadni azt, amit kaptam. Egy Eminem, egy Dave Gahan milliókhoz jutnak el. Ez egy ilyen világ, mindenkinek kell egy példakép. Sokkal hatásosabb egy Eminem, aki egyébként is ott van a köztudatban, mintha én kiállok, és beszélek erről. Én nem tudok megszólítani annyi embert. Meg nem is vagyok annyira hatásos, mint egy Eminem. Magyarországon is erre nagy szükség volna. Vannak felépülő függők, akik szerintem közismert emberek, ők ezt nem vállalják föl. Ennyi. Ők ezt az anonimitást szeretnék megőrizni, megtartani. Volt a komlói intézetben, nálunk is volt, akik mind a mai napig józanok, közismertebb emberek, akár zenész, akár a filmes szférából, innen-onnan, de valahogy így ezt nem akarják bevállalni. Ez az ő dolguk, de nagy szükség volna erre. Nagyon sokmindenkihez el tudna ez jutni. Vagy egy családtaghoz. Sokkal jobb lenne, ha ezekben a nagyon olvasott magazinokban néha egy-egy ilyen életút bekerülne, hogy én ez voltam, ezt csináltam, ide keveredtem, itt voltam. Elmondaná és akkor ezt a háziasszonyok, meg mindenki olvassa, így indulnak el a történetek. A mi megkereséseink… Vannak ilyenek. Minket is az interneten találnak meg alapvetően, vagy szóbeszéd útján. Itt volt az ismerősöm ismerőse. Ezért nagyon fontos az Eminem, a Dave Gahan., meg a többi… Mert ha ő is megtette, akkor én miért nem tehetném meg. Ha ő bevállalja, akkor én miért ne? A mai társadalom így működik. Mindig kell egy kis bátorítás. És főleg egy ilyen, tényleg nem könnyű helyzetben, erre szükség van. Hiába tartunk mi találkozókat. Vannak az önsegítő közösségek találkozói, nyilvános találkozói, Európa Találkozó, világtalálkozó, van minden, de amikor Dave Gahan Budapesten koncertezik, mindig elmegy egy gyűlésre. És milyen érdekes, hogy egy olyan gyűlésen ott vannak, mit tudom én mennyien. Ez van. Nagy húzóerő lenne, ha Magyarországon lennének hasonló felvállalások. De egyelőre még nincsenek.

STRM.hu: Nyilván ezért is csináljuk ezt az interjút, hogy legyenek…

KA: Talán soha nem lesz a magyar társadalom annyira nyitott, mondjuk ebben a történetben, mint az amerikai, de előrelépések mindenképp lesznek. Előbb utóbb át fog szakadni. Valaki előbb-utóbb fel fogja vállalni. Az első úttörőnek nehéz. Voltak már itt ilyenek.

STRM.hu: Nekem mondjuk Karafiáth Orsolya ilyen.

KA: Így van! Így van! De őt csak egy réteg ismeri. Egy Kiss Tibi. Egy Lőrincz Sanyi. Ők fölvállalják. Ebben vannak, felvállalják, járnak, satöbbi, satöbbi, de Karafiáth Orsolyáról kétezer ember tudja, hogy ki ő? Egy Lőrincz Sanyiról, a Lörkéről az AMD-ből körülbelül szintén ennyien. Azért vannak közismertebb emberek, akik küzdöttek iylen problémával vagy akár jártak is néha gyűlésekre, vagy járnak… vagy akár aktívak. És küzdenek. De nem akarják vállalni.

STRM.hu: Szóbakerült a példakép dolog. Neked vannak példaképeid?

KA: Nincsenek… Olvasok ehhez elég sokat. Vezetőként. Intézményvezetőként. Van például a Topolánszky Ákos, aki a magyar drogterápiának ilyen nagy, karizmatikus figurája. Ilyen alapítója. Ő mondta azt mindig, hogy a rehabilitációs otthonok alapítói mindig ilyen hősök voltak. Én nem tartom magamat hősnek. Én a kezdetek kezdete óta itt vagyok ebben az otthonban, de ez azért más volt, mint ők, akik a nyolcvanas években egy ilyen politikai ellenszélben. Ugye, nem is voltak Magyarországon drogosok?

STRM.hu: Nyilván nem voltak…

KA: Persze voltak, csak statisztikailag nem léteztek. Vagy Komlón Mihaldinecz Csabáék, akik saját pénzükből, főállás mellett csinálták. Azért ezek nagyon komoly dolgok. Erdős Eszter. Marek Kotanski Lengyelországban. Szóval megvannak ezek a hősök, akikre nem mondom, hogy példaképek, de akikből azért nagyon sok erőt lehet meríteni. Persze, a mi gyerekeinknek, a most 17-18 éveseknek teljesen abszurd az, amit mi műveltünk, írogattuk le a számokat, dalszövegeket. Ehhez képest még abszurdabb, hogy valaki elmegy főállásba, dolgozik nyolc órát, majd kimegy egy barakkba és ott elvan. Ott sütögeti a palacsintát, főzi a gulyáslevest a saját félretett pénzéből 10-12 ilyen függőnek. És nem kap érte egy fillért sem. És küszködik azért, hogy ne ázzon be ez a barakk, próbál a szeretetével, meg az emberségével ezekre az emberekre hatni. Marek Kotanski, aki Lengyelországban az egész életét erre tette föl. Hogy ez kinek miről szól, az megint egy érdekes dolog. Ez ennek a szakmának egy ilyen érdekes kérdése, hogy ki miért csinálja ezt. Melyik időszakban miért csinálja? Mindig valahogy másról szól. Megjelenik a hála, a felelősség, a félelem. Annyira összetett az egész. Példaképek nincsenek, de nagyon sok erőt tudnak adni ezek a történetek. Most azért alapvetően kényelmes helyzetben vagyunk. Van finanszírozásunk, pályázatokon tudunk indulni, nyerünk, normális ellátást tudunk biztosítani a terápiásoknak. Alapvetően egyre befogadóbb, egyre jobb ez a környezet. Ehhez tényleg kellett az, hogy az úttörők nagyon sivár és nagyon nehéz körülmények között ki tudták ezt nekünk harcolni.

STRM.hu: Mi visz előre? Mi az, ami jó érzéssel tölt el?

KA: Alapvetően nem tudom azt mondani, hogy állandóan nagy lelkesedéssel jöttem ide ki. Voltak olyan időszakok, amikor már nem nagyon volt kedvem ehhez az egészhez. Ez a kiégés. Ez megjelent. Annyira nem tudott lázba hozni már. Dolgozunk szupervizorral, igyekszünk azért beszélni erről egymással. És eljut az ember egy szintű önismeretre, tudja ezeket a dolgokat. Aztán megtaláltam a megnyugvást ebben. Most azt élvezem a leginkább, hogy strukturálisan, szervezetileg egy picit nagyobban gondolkozva csinálhatjuk. De mindig mondom a kollégáknak, hogy a legfontosabb a Kovács Jóska, aki ide szerdán bejön, segítséget kér. Ha ő nincs, akkor mi sem leszünk. Álmodozhatunk mi a napelemes, hiper-szuper intézményről, ahol minden a föld fölött fog lebegni, de ha mi a Kovács Jóskát elfelejtjük ebben az egészben, akkor nagy bajban leszünk. Voltak ilyen elszállásaim. Amikor azt gondoltam, hogy már szintet kellene lépni. Azt azért megtanultam, hogy lehet szintet lépni, de mindig nagyon figyelemmel kell lenni a Kovács Jóskára, aki szerdán bejön és segítséget kér. Mert ő reménykedik abban, hogy itt talán fog vele történni valami. Ha őt elfelejtjük, akkor az egész nem éri meg. Mindig azt szoktam mondani, hogy ha hétfő reggel, amikor ide kijövök, nem lesz meg a gyomromban az a kicsi, egészséges feszültség, akkor nem fogok kijönni, mert akkor nem érdemes, mert akkor már nem érdekel ez az egész. Ha nagyon őszinte vagyok, ezekre a hétköznapi, nagyon triviális ügyekre már nem látok rá. Úgy alakítottuk az egészet, hogy van egy nagyon jól működő stáb, a kollegáim, akik nagyon hatékonyan tudnak dolgozni. Én inkább intézem ezeket a fejlesztéseket, hivatalokkal való kapcsolattartást Ide-oda rohangálás, meg az állandó készenlét. Mindig be van kapcsolva a telefon, hozzám futnak be a megkeresések. Ezeket én intézem. Ezek mindig segítenek, hogy az ember vissza tudjon térni a földre. Alapvetően engem ez visz. Minden hónapban viszek egy fél napot, amikor a kollégáim szupervizornál vannak. Az mindig feltölt. Beülni egy csoportra. Olyan, mint a gyereknevelés. Fel is tölt. El is visz. Inkább tölt, mint visz.

STRM.hu: És mi az igazi feltöltődés? Ha azt érzed, hogy itt túl sok rosszat kaptál? Túl sok mérget?

KA: Alapvetően én már ezen túl vagyok. Negatív érzésekkel nem tudok innen elmenni.

STRM.hu: Nem telepszik rád?

KA: Nem. Én ezt valahogy nem érzem munkának.

STRM.hu: Érintőlegesen beszéltünk már a futásról. Ultramaratonokat futsz. Ráadásul terepen. Honnan jött ez a gondolat?

KA: Hiúságból (Nevet.) Én alapvetően nem sportoltam soha. Focizgatás, ilyesmi volt. Eljutottam egy ilyen 1 mázsás állapotba, ami engem zavart. Nem zavarta a környezetemet. Nem hallottam soha a családból, hogy milyen vagyok… Engem zavart. És elkezdtem gondolkozni, hogy mit tegyek ellene. Legyen a futás! A legegyszerűbb történet erre. És elkezdtem kocogni. Ez a 39. születésnapom körülre datálódik, akkor léptem bele ebbe az 1 mázsás időszakba. Elhatároztam, hogy minimum hat hónapig csinálom, ha nagy szenvedés lesz, akkor is. Internetre föl. Elolvastam egy–két ilyen cikket, hogy hogy’ kell ezt csinálni. És elkezdtem. Séta, kocogás, séta, kocogás, és ez így nagyon eredményes volt az elején. Tényleg pörögtek le az emberről a dekák, kilók. Elkezdett működni ez az egész. Felgyorsult az anyagcsere. Tök sokat adott. Nagyon jó volt ez a 40-50 perc egyedül. Kővágószőlősön lakom, egy mecseki kis faluban. És ott nem az van, mint egy nagyvárosban, hogy ki kell menni a futópályára, aszfaltra. Ott vannak ilyen kis erdei utak, nincsen forgalom, aránylag sokat lehet úgy menni, hogy nem találkozol senkivel. És ez így sokat adott. Egyrészt a külsőm is változott. Kaptam ezáltal egy csomó pozitív visszajelzést. Mennyire jól nézek ki. (Nevet.) És utána elkezdtem blogokat olvasgatni ezzel kapcsolatban. És bekerültem egy ilyen közösségbe, megismerkedtem néhány emberrel. Emlékszem, hogy volt egy ilyen sétánk a családdal fent a Mecsekben. Tavaszi délután, megáradó patak, gyönyörű, virágba borult rét. Tényleg egy ilyen idilli hely. No, akkor én elkezdek futni. Az elején nagyon nehéz volt. Tényleg nagyon nehéz volt felmenni egy ilyen meredek kaptatón. Aztán jött ez a közösség. Ők már így előrébb voltak ebben a történetben. Akkor együtt futottunk. Egy csomó mindent elárultak. Beszéltek lehetetlen távokról. 30, meg 40 kilométerek. Addig én ilyen 8-10 kilométereken voltam és az így nekem elég is volt. És akkor beszippantott ez az egész futás.

Hogy miért futok? Ma már így az életem részévé vált, de nem a központi részévé. Elsősorban családapa vagyok, másodsorban ennek az intézménynek a vezetője. A családomért, az intézményért, a dolgozókért, a bentlakókért nagy felelősség van rajtam. Harmadsorban van az, hogy egy ilyen szenvedélyes amatőr kocogó, futó vagyok, aki ezt terepen csinálja. Ha az első két dologban ez problémát okozna, akkor ezt el tudnám engedni. Nehezen, de el tudnám engedni.

Hogy miért csinálom? Az egyik az, hogy tényleg így fizikálisan nagyon jó. Rájön az ember, hogy ezzel a mozgással mi minden ki tud előtte nyílni. Másrészt az, hogy tényleg nem elbagatellizálva ezeket a dolgokat, a testünk annyi minden dologra képes, ami gyakorlatilag elfelejtettük. Ezek ilyen hihetetlen felismerések az én számomra. Mert én azt gondolom, hogy egy ilyen közepes képességű voltam így a testnevelés órákon. Végigvánszorogtam a távokat. Fociban sem voltam különösebben ügyes. Futni sem szerettem. 3-4 hét edzés után lefutok 100 kilométert. Terepen.

STRM.hu: Jézus! Mária!

KA: Én is azt gondoltam, hogy Jézus! Mária!, de erre bárki képes.

STRM.hu: Mi a legnagyobb táv, amit lefutottál?

KA: 132 kilométer 20 óra alatt.

STRM.hu: És mi a legjobb idő, amire büszke vagy?

KA: Ez is egy érdekes dolog. Volt ennek a futásnak egy olyan időszaka, amikor beszippantott ez a kicsit ilyen teljesítmény orientált történet. Odafigyelős edzések. Hogyan tudsz gyorsulni? Táplálkozás. Frissítés. Ma már ez egy kicsit ilyen tudomány is. Rengeteget lehet erről olvasni, satöbbi, satöbbi. Utána rájöttem, hogy ezzel megölöm az egészet, amiért én ezt az egészet elkezdtem. Most is sok ismerősöm van, aki fut, és azt látom, hogy alapvetően karakterfüggő is valahol. Lehet, hogy arról is szól, hogy nem vagyok túl jó eredményekre képes, és akkor inkább elengedem. De nem hiszem, hogy ez van mögötte. Egyszerűen nem olyan ember vagyok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök, amikor beérkezek egy jó eredménnyel. És büszke vagyok, de ez a hosszútávfutás ez valahogy így önmagában is annyira nagy örömet tud adni. 20 óra egyben, éjszakába nyúlva. Hihetetlen kaland. Kicsit ilyen önsanyargatás. A mélypontok, az ezekből való kilábalás, a küzdelem, a flow élmény, amikor ez megjön. Ez egy nagy kaland. És én elengedtem a teljesítmény orientációt, mert tudnám, tudom úgy is csinálni, csak akkor ilyen nyomás alatt tartom magam, és akkor nincs meg ez a felszabadultság. Akkor nézem az órámat. Hogy lesz majd? Mint lesz? Elfutom? Rosszul csinálom?  Basztatom magamat a futás közben. Az leszív. Szóval nem jó. Inkább próbálom azt, hogy már nem sok versenyre megyek el évente. Mondjuk úgy négyre, ötre.

STRM.hu: Balaton?

KA: Nem, nem, nem. Aszfaltosokra nem. Csak terep. Akkor úgy állok neki, hogy ami bennem van, az ki fog jönni, de nem leszek kétségbe esve, hogyha rosszabb idővel érek be, mint tavaly. Mert azért mindig az a célom, hogy egy kicsit javítsak, de azért azt hozzá kell tenni, hogy a terepfutó versenyeken nagyon sok múlik a terepen. Ha térdig ér a sár, akkor nehéz. Meg az időjárás. Ha meleg van, ha esik az eső, akkor tök más, mint egy ideális időben. Ez egy időjárás függő sport. Az aszfaltfutás az kevésbé. A hosszú táv meg főleg.

Alapvetően a futás nekem nagyon sok önismeretet adott. Még inkább rendszerbe tudtam tenni az életemet. Akkor is elmegyek, ha nincs kedvem. Mondjuk, megjön az a kedv. Sok esetben az élet is így működik, csinálni kell kedv nélkül is, és aztán majd megjön. Mint a Zorbában. Nincs zene? Táncolni kell Uram! A zene majd csak megjön valahonnan. Vagy belül halljuk. Ebben nekem nagyon sokat segített a futás. Szert tettem néhány nagyon jó barátra a futás által.  Akikkel elmegyünk futni. Van, hogy nem is beszélünk, két szót se, csak úgy futunk 3-4 órát. Elvagyunk. Van, amikor nagyon jókat beszélgetünk.

Illetve megláttam ennek az árnyoldalát is. Ebből is egy csomó dolgot tanultam. A teljesítmény. Hogy tud az én fejembe is beférkőzni már az, hogy itt le lehetne csapni egy 500 métert. Mert ismerek egy olyan kört. A terepfutó versenyeken azokat nem látja senki. Elindulunk az erdőben, szétszakadunk, főleg 50-60 kilométeren. Az erdő tele van. Ilyen ösvény, olyan ösvény. Bármikor lehetne. És tudom is, hogy élnek ezzel néhányan. Láttam is. De ez egy ilyen történet. Az ember fejébe be tudja fészkelni ez nagyon könnyen. Nekem ez volt egy nagy felfedezés ebben a futásban, hogy amikor eljutsz egy kicsit a fizikai határaidhoz, hogy akkor miket dobál a fejed. De jó lenne, ha itt jönne egy kutya és megharapna. Vagy jönne egy busz, végre valaki hazavinne. Inkább leugrok innen. Ilyen teljesen abszurd dolgok. És ezeket valahogy leküzdi az ember, ahogy lépeget előre, akár így a távokban, milyen hülyeségnek tűnnek. A másik az, hogy ha elszállsz. Hogy mondjuk megfutottad az első 50 kilométert. És innentől a 30 csak egy fél siker? Felesleges? Baromira hamar megkapod a pofont, hogy felkészületlenül mégy, nem tiszteled ezt az egész dolgot. Nagy az arcod. Az életben is így működik. Ezért mondom, hogy még mindig a Kovács Józsi a legfontosabb, aki ide bejön szerdán. A futás is egy nagyon őszinte történet. Amit beleraksz, azt vissza fogod kapni. Előbb vagy utóbb. Én alapvetően ezért szeretem. Van egy ilyen preventív, egészségmegőrző szerepe. Stressz levezető szerepe is van. Ez nálam nagyon benne van ebben a történetben. Egy kicsit így kimennek ezek a gondolatok. Én általában mindig reggel futok, kora reggel. Át tudom gondolni a napomat. Hogy működjön a történet. Tiszta fejjel tudom ezeket így rendezni.  Úgyhogy így én nagyon nagy örömet találok ebben az egészben. Meg szenvedést is. Azt gondolom, hogy a szenvedés visz előre. Valamilyen szinten. A mértékét kell ennek megtalálni. Sikerekből még senki nem tanult, mindig a kudarcok, meg a szenvedés, ami előre tud vinni.

STRM.hu: Mennyi időt áldozol a futásra? Napi, heti szinten?

KA: Napi másfél óra.

STRM.hu: Komolyan? Én mindig azt érzem, hogy azt ellopom a többiektől.

KA: Nem, mert amikor ők felébrednek, én hazaérek. Hála istennek, én keveset alszom. 4 óra, fél ötkor fölkelek, és 5 órakor el tudok menni futni. Fél hét, hét körül otthon vagyok. Hétvégén pedig, mivel a család 10-ig alszik, én elindulok 6-kor, 9-re, 10-re hazaérek. Alapvetően ezt így rendbe tudjuk rakni. Másrészt pedig a család ebből a tekintetből abszolút együttműködik. Eljönnek velem versenyekre. Akkor elmegyünk egy ilyen családi kirándulásra. Én versenyt futok. Ők kirándulnak.  Ott vannak a célban. Az tök jó dolog. Még lehet, hogy büszkék is erre, hogy az apuka ilyen nagy távokat így abszolvál. Van bennem egy ilyen szülői példamutatás is. Lehet ez ilyen szülői ars poetica is. Nem elég csak beszélni, hanem csinálni is kell a dolgokat. Ha én nem megyek ki a kertbe kapálni, akkor ne kérjem meg a gyereket, hogy ő menjen ki kapálni. Ugyanígy, ha én arra akarom rávenni, hogy sportoljon, mert egészség, satöbbi, akkor ezt nekem is mutatnom kell.

És a futást meg a zenét össze lehet kötni. Ritkán ugyan, de amikor hallgatok zenét futás közben, jobbat tudok futni. Ad egyfajta ritmust. És akkor megy. Az erdő egyébként megadja a maga varázsát,de szoktam zenére futni.

Hozzászólások

Hozzászólás