2017. szeptember 28.

„Soha nem spórolhatsz olyasmin, ami a varázslatot hivatott előidézni” – exkluzív David Gilmour interjú

1446 megtekintés

2016. július 7-én és 8-án David Gilmour két rendkívül látványos koncertet adott a legendás pompeii amfiteátrumban, a Vezúv árnyékában; 45 évvel azt követően, hogy először játszott itt Adrian Maben klasszikus koncertfilmjében, a Pink Floyd: Live At Pompeiiben. A tavalyi fellépések nem maradtak dokumentálatlanul: szeptember 29-én CD-n, DVD-n, Blu-Ray-en, bakeliten és digitálisan is megjelenik a David Gilmour – Live At Pompeii kiadvány. Ebből az örömteli alkalomból közlünk le egy exkluzív – és igen alapos – interjút az idén 71 esztendős zenésszel.

Ennek a projektednek a sztorija Dél-Amerikában kezdődött?

Igazából Európában kezdődött 2015 nyarán, Dél-Amerikában decemberben játszottunk, aztán jött az észak-amerikai turné, és végül visszatértünk Európába egy újabb nyári turnéra 2016-ban.

Úgy vettem észre, volt némi részrehajlás benned a szokatlan koncerthelyszínek és érdekes városok iránt. Ez a túl szokványos koncerttermek iránti tartózkodásból adódik?

Nem túl gyakran indulok turnéra, ha viszont igen, akkor szeretek különleges élményt nyújtani az embereknek, szóval felemelő az efféle ódon és szépséges helyeken játszani, melyeknek mind különleges atmoszférája van. Pulában, Horvátországban kezdtünk egy lélegzetelállítóan szép amfiteátrumban, ahol soha nem jártam még azelőtt, és aztán igyekeztünk megtartani ezt a koncepciót egész Európában. Tudod, ezeken a gyönyörű helyeken a különleges légkörhöz eleve szervesen hozzátesz maga az építmény. Reményeim szerint a közönség – ha hazamegy egy ilyen koncert után – örökre emlékezni fog az élményre.

Ahogy elképzelem, egy, az efféle amfiteátrumokba szervezett koncert nyilván felvet bizonyos logisztikai és technikai problémákat is.

Hatalmas problémákat, igen, óriásiakat. Szerencsére persze ezek jelentős része nemigen jut el hozzám. Ott van a mi fantasztikus produkciós igazgatónk, Roger Searle, és a csodás Marc Brickman, aki a világítástechnikáért felel. Ők már hónapokkal korábban a helyszínre utaznak, végigmennek az összes városon, megvitatják, hogy mit és hogyan szeretnénk, és mindennel kapcsolatban jó előre megállapodnak. Roger Searle zseniális és abszolút eltántoríthatatlan. Mindent képes megoldani, és bármire kéred, arra soha nem mond nemet. Ilyen emberekre van szükségünk.

Visszatérve Dél-Amerikára, tapasztaltad-e, hogy az ottani közönség kissé más vérmérsékletű?

Nos, a régi időkben mindig is szerettünk volna Dél-Amerikában játszani, de valahogy sosem jutottunk el odáig. Rengeteg sztori keringett eltűnedező pénzekről, meg arról, hogy egy bizonyos fellépő turnéjának következő állomását le kellett mondania, mert a felszerelés valahogy nem érkezett meg időben az adott helyszínre. És a hosszú évek alatt, amíg a Pink Floyd aktívan turnézott, soha senki sem tudott minket meggyőzni róla, hogy érdemes mindezeknek kitenni magunkat, szóval soha nem is tettük. De ma már más idők járnak, és a dolgok mostanra sokkal profibbak lettek. Lényegesen olajozottabban működik ma már minden. Ez volt a legelső alkalom, hogy valaha is játszottam Dél-Amerikában, és persze volt bennem némi izgatott várakozás. A koncerthelyszínek óriási méretűek arrafelé, nekem pedig valójában fogalmam sem volt, vajon hányan lesznek kíváncsiak rám. Volt hogy végül 50 ezer embernek játszottunk egyik este, ami engem, mint szóló előadót, igencsak meglepett – ahogy az ottani közönség fantasztikus lelkesedése, türelme és vendégszeretete is. Sokkal elosztottabb a férfi és női közönség aránya is, ami igazi felüdülés. Az évek során rengetegen mondták már nekem, hogy milyen szuper a dél-amerikai közönség, és én meg legyintettem: „persze, pont amennyire bárhol másutt”. De igazuk volt, tényleg egészen kivételes élmény volt.

Beszéljünk akkor Pompeii-ről. Nagyon adja magát a kérdés, de miért döntöttél úgy, hogy visszatérsz oda?

Éppen nézegettünk körbe, és javaslatokat tettünk új fellépési helyszínekre, mert 2015 nyarán felléptünk pár csodálatos helyen, melyek között szerepelt pár római kori amfiteátrum is. Nem akartam teljesen beleragadni ebbe az amfiteátrum kérdésbe, de valaki felhozta, hogy „Hé, miért nem próbáljuk meg újra Pompeii-t?”. Persze kételkedtünk benne, hogy engedélyezik-e egyáltalán, de azt gondoltuk, adunk neki egy esélyt. Szóval elküldtük a jól bevált csapatunkat, hogy próbáljanak egyezkedni a város vezetőségével, mire kiderült, hogy a helyi polgármester és a lakosok mind odavannak az ötletért, és nagyon is hajlanak rá, hogy sürgessük meg a dolgot. Mindannyian részt vettek a fantasztikus kivitelezésben.

Sokat beszéltetek Polly-val (Gilmour felesége, szövegírója, és legfőbb tanácsadója) arról, hogy belevágjatok-e? Hiszen ez a helyszín azért egy igen erős utalás, nemde?

Ez a visszautalás kérdés a dologgal kapcsolatban egy kicsit később merült csak fel. Azt hiszem, eleinte nemigen aggódtunk emiatt: ez csak egy volt azok közül a helyszínek közül, ahol annak idején szerepeltünk. Egy ponton úgy gondoltuk: 1971-ben jól sült el még közönség nélkül is, szóval most jó móka lenne, ha ott készítenénk el a DVD-t. Pár koncertet már rögzítettünk világszerte, és jó néhányat filmre is vettünk, de azt gondoltuk, ez valami extra speciális lehetne, és végül az is lett. Mindkét show remekül sikerült.

Mielőtt visszatértél oda, megnézted újra a régi, eredeti filmanyagot?

Nem. Elég cikinek érzem. Tisztában vagyok vele, hogy sokaknak tetszik, de nekem nem annyira.

Mik az emlékeid arról a bizonyos előadásról?

Maga a felvétel készítése az amfiteátrumban, Pompeii-ben, akkor rég, önmagában jó élmény volt. De az ott történtek dokumentálásán túl egy jóval érdekesebb végeredményre kellett törekednünk. Adrian Maben (a film rendezője) egy művészfilmet akart, kiemelten a művészetre és a zenére helyezve a hangsúlyt. Szóval az alapötlet kissé megváltozott, ő is és mi is úgy éreztük, hogy így viszont több plusz felvételre lesz szükség. Szóval elmentünk egy stúdióba Párizsba, felvenni pár plusz beállítást, meg extra részt, és utána ő jött el az Abbey Roadra, ahol lefilmezett minket, ahogy épp befejezzük a Dark Side of the Moon felvételeit. Szerencsére sikerült megragadnia a pillanatot.

El sem tudom képzelni egy ilyen grandiózus koncert létrejöttének a komplex mivoltát, pláne egy efféle történelmi helyszínen. Gondolom, manapság még nehezebbnek bizonyul ez, ahogy a show is egyre nagyszabásúbb. Milyen bonyolult volt tető alá hozni ezt a projektet?

Láttam fotókat, ahogy a személyzet éppen több száz méteren keresztül, egy erre a célra épített fém sínen keresztül tolja át a zenekari felszerelést tartalmazó road boxokat, hogy a koncerthelyszínre jusson. A produkciós igazgatónk mesélte, hogy miféle áthághatatlannak látszó akadályokkal szembesültek, de ez a munkája, és kitűnő benne. Bármit is testáljunk rá, mindig helyt áll.

Képzelem, hogy a legkülönfélébb műemlékvédelmi szervezetek, legyen szó helyi vagy globális szervezetről, ki kell legyenek valahogy engesztelve. Csak próbálok elképzelni egy vitát, ahol valaki felveti: nos, itt hatalmas hangerő és némi pirotechnika várható, mindez egy történelmi helyszínen. Jó ötlet ez?

Ezekkel kapcsolatban megegyezéseket kellett kötnünk, viszont a felszerelésünk kiemelten professzionális. Az olyan elemek, mint a tűzijáték és egyéb pirotechnikai eszközök, úgy lettek kitalálva, hogy izgalmasnak és kiszámíthatatlannak tűnjenek. Azt akarod, hogy veszélyesnek látszódjon, de valójában nagy körültekintéssel készítünk elő mindent, és az embereink pontosan tudják, mi a dolguk.  Ez egy kivételesen profi rendszer, szóval a helyszínen semmilyen kár nem keletkezett. Meg kell győznöd az embereket arról, hogy te egy efféle bagázshoz tartozol. Ezen már túlestünk a 70-es években. Az efféle veszélyesnek látszó cuccok akkor ráadásul tényleg veszélyesek is voltak. A health and safety (egészségi és biztonsági) szabályozás nagyjából nem létezett, és jó pár nagyon rázós pillanat adódott a nagyobb turnékon. De manapság ez már sima ügy.

Felmerült-e valaha bármi kétely, hogy érdemes volt-e belevágni?

Nem. Abban a pillanatban, hogy a Pompeii fellépés ötlete felmerült, azonnal rávágtam, hogy „hajrá, csináljuk”. Ugyanakkor hozzátettem, hogy szerintem soha nem engednek be minket oda. Nem gondoltam, hogy belemennek, de megpróbáltuk, és bejött, így hát megcsináltuk.

Tisztában voltál vele, hogy ez nyilvánvalóan újra kinyitja a Pink Floyd-ra az ajtót a média fejében? Ez olyasmi amit óvatosan kezelsz. Aggódtál amiatt, hogy a média újra elkezdi ebbe belelovallni magát?

Felesleges aggódni a média miatt – úgyis találnak valamit, amibe belelovallhatják magukat. És ez a „fogunk-e megint, vagy nem fogunk” sztori időről időre előjön újra, és soha nem is fog eltűnni, bármilyen meggyőzően is próbálok pontot tenni a végére.

Valamilyen értelemben talán az, hogy visszamentetek Pompeiibe, egy szép formája annak, hogy az örökség ezen részét egyúttal ki is pipáljátok?

Reménykedjünk benne!

Mesélj kicsit arról az első pár lépésről, ahogy most visszatértél a Pompeii amfiteátrumba!

Nos, amikor Polly-val besétáltunk, mindenféle régi emlék előtört azokból az időkből, amikor először ott voltunk, és az akkori Heath Robinson féle felszerelésről, amit használtunk. Volt egy 8 sávos Brenell magnónk, hátul elhelyezve, és több száz apró vezeték, meg egy kis keverőpult. Elképesztő, hogy miként tudtunk bármi jót is kihozni hangzás szempontjából ezekből, ahogy akkor sikerült, többszöri nekifutásra, abban a perzselő napsütésben. Szóval, most visszatérni ide, ez mindenféle emléket előhozott, szinte olyan volt, mintha szellemek keringtek volna azon a helyen.

És az eredeti film rendezője, Adrian Maben is ott volt, ahogyan Mary Beard is?

Igen. Merő véletlenségből Adrian Maben is ott járt pont egy kiállítással, ahol 1971-es fotókat mutatott be. Ez teljesen független volt a mi látogatásunktól. Már le volt kötve, hogy megtartja. Beszéltünk arról, hogy szereznünk kéne valakit, aki jó lenne, ha ott lenne a helyszín bemutatásakor. Valaki megemlítette Mary Beardet. Mint kiderült, amúgyis jön a koncertre. Vagyis a dolgok – csodával határos módon – összeálltak maguktól.

Mesélj, milyen volt Mary-vel az együtt töltött idő?

Hatalmas sztorikat mesél, és abszolút kézzelfoghatóvá teszi őket. Mind hallottuk a régi sztorikat a gladiátorokról és az oroszlánokról, de erre ő annyit mond: „Nos, tudod, a gladiátorok nagyon drága bútordarabok voltak ám, és ha kinyírtál egyet, mindjárt szerezhettél másikat. Nem olyan egyszerű ez. Hogy a francba szereztél volna ide oroszlánt? Sokkal valószínűbb hogy néhány kecske bóklászott itt körbe, és emberek szaladgáltak utánuk.” A közönség meg valószínűleg itt ült ezalatt, sörök, üdítők és retyó nélkül. Szóval sokkal prózaibb képet fest az egészről, mint amit mi elképzeltünk, és valahogy ettől sokkal igazibbnak és élőbbnek hat a dolog, mintha mondjuk megnéznénk a Spartacus-t vagy valami hasonlót.

Nem az a filozófiája része, hogy az efféle helyszíneket élvezni kéne?

De, azt hiszem, és Pompeii-t igen sokan látogatják is. Hozzáférhető, és tényleg életre kel előtted, hogy mi történt akkor rég, és min mentek keresztül azok az emberek.

Volt bizonyos fokú bájvigyor, meg kézrázások, valamint helyi méltóságokkal való találkozás is?

Konvojban érkeztünk meg a mai modern Pompeii központjába és a városházára. A polgármester díszpolgárrá avatott, mind nagyon kedvesek és fantasztikusan segítőkészek voltak. Találkoztam emberekkel, akik kissrácok voltak, amikor 71-ben ott jártunk a Pink Floyddal, és akik sikeresen belógtak az amfiteátrumba, hogy kilessenek minket. Azt mondták, ez a gyerekkoruk egy meghatározó élménye volt, és az, hogy visszatértem oda, nagyon izgalmas és kivételes esemény a számukra.

Ahogy említetted, ez sokaknak a közönségből izgalmas pillanat volt, de látni téged élőben egyébként is nagy esemény: ez érezhető volt befelé jövet is. Kézzelfoghatóan érezted ezt?

Érezhető volt, hogy ez nagyon különleges koncert lesz. Ugyan számos, kellőképp speciális bulin voltunk túl egyébként is, de ez sokkal idegőrlőbb és izgalmasabb volt azoknál is. Kisebb volt méreteiben, mert ugyan a körlépcsők kívül még vagy 10 000 embert elbírtak volna, de mivel mindent benőtt a fű vagy a föld, oda nem ülhettek emberek. Szóval limitált volt a befogadóképesség, hiszen csak a belső küzdőtér állt rendelkezésre. A szokásosnál is idegesebb voltam, de ahogy az első előadás végére értünk, láttam, hogy igen, ezt sikerre vittük. Nagyon jól sikerült, és a második este még ennél is jobban.

Én azt a pillanatot imádom a legjobban, amikor közvetlenül a koncert előtt a közönség beavatottként találgat, hogy vajon mi fog következni, tudhatjuk-e előre, mire számítsunk. Lehet, hogy a dalok ugyanazok lesznek, mint előző este, de a koncert másképp alakulhat; igaz, hogy rengetegszer láttad már az előadót előtte, de a koncert teljesen más lehet. Élvezed ezt a részét?

Igen, ez fantasztikus. Mármint a különbség este és este között. Lehet ugyanaz a helyszín, talán ugyanaz a dalsorrend is, de közben teljesen más lehet a koncert atmoszférája. Teljesen másképp szólhat. Ez egyike azon furcsa és varázslatos dolgoknak, amikor nem igazán tudod mire számíts. Egyes estéken egy adott zenész sokkal jobban felpörög például, mint a másik, és ez teljesen más eredményt szül. Az agyunk és az ujjaink csinálják a dolgukat. De teljesen más lesz, ami ebből kijön, minden egyes este.

Teljesen fix elképzelésed volt arról, miféle produkciót szeretnél? Ebből a helyszínből kihoztátok a legtöbbet.

Marc Brickmannel rengeteget beszélgettünk a részletekről. Ő volt az, aki mindent megszervezett és mindent bezsúfolt a helyszínre, ami még neki is kihívás volt. Többé-kevésbé ez ugyanaz a show, mint amit azelőtt mindenhol adtunk, azzal a különbséggel, hogy itt lehetőségünk volt mindent körben elhelyezni: tűzijátékot, fáklyákat és minden egyebet, ami hatásosabb atmoszférát teremt. Vannak drónjaink, melyek kb. egy mérföldről filmezik az eseményt, és láthatsz egy kis, köralakú valamit ott a távolban, fényekkel, ahogy füst gomolyog ki belőle, szóval lélegzetelállítóan szép dolgokat tudtunk így lefilmezni.

Az egész show alatt rengeteg a fény-árnyék játék, de azt hiszem, ki kell emelni, hogy jó pár bombasztikus pillanat is akad.

Igen, még mindig nem tudtam kinőni ezekből. Azt hiszem folyamatosan, hogy ez a bombasztikusság valami múltbéli dolog, de még mindig visszakúszik időről időre.

Azt is észrevettem, hogy a banda napszemüveget kezdett hordani. Ez szükséges, vagy valami másfajta üzenetet hordoz?

Ezek a Run Like Hellhez kellenek, ugyanis a stroboszkóp és az egyéb Marc által használt fényeffektek miatt az orrod hegyéig sem látsz. A vakító fény miatt az agyad furcsa dolgokat produkál, és nagyon-nagyon könnyű elfelejteni, hol tartasz éppen, és könnyen megakad a gondolatmeneted. A gitárom nyakát sem tudtam kivenni abban a pillanatban, és a Run Like Hellben van pár elég nagy ugrás a nyakon, meg egyéb apróságok, amit csinálnom kell. Ha nem látod, merre jár a kezed, az úgy elég trükkös. Párszor el is szúrtam. De nem aggódom túl sokat emiatt. A tökéletesség nem minden, és nem kell mindenáron. Valaki napszemüveget akart felvenni, és azt gondoltuk, igen, akkor már hordjon mindenki, és úgy fogunk kinézni mint Wallace és Gromit. Előtted van, amikor a Wallace és Gromitban kilő a rakéta a holdra, és az egerek mind felteszik a napszemüveget? Na, ez pont egy ilyen pillanat volt.

Nagy kérdés: hogyan alakítod ki a dalok végső sorrendjét? Ez egy elég összetett műsor, éppen ezért nem lehet könnyű.

Hát, nem az. De próbálgatod meg változtatgatod. Megteszel mindent, hogy a daloknak meglegyen a végső formája, és legyen első és második felvonás. Nyilvánvalóan próbálok egy tetőpontot elérni a végére. A turné során finomhangolsz, amíg aztán kialakul 2 vagy 3 különböző verzió, melyek mind működőképesek – többé-kevésbé -, ahogy a többi dal is.

Eleve tervben volt, hogy Pompeii-ben elővegyetek olyan dalokat is, melyeket egy ideje nem mutattatok be?

Elővettük például a Great Gig in The Sky-t, amit ezen a turnén még azelőtt nem játszottunk. Nem adtam elő hosszú évek óta, de most Angliában előkerült a próbákon. Louise Marshall és a többi vokalistánk összehoztak egy fantasztikus futamot, amit alig vártunk, hogy kipróbáljunk élőben, és nagy volt a kísértés, hogy lelőjük a poént idő előtt. Teljesen új bandám van most, és talán ha fél tucat közös fellépésen voltunk csak túl Pompeii-t megelőzően. Wroclawban, Lengyelországban nyitottunk, egy élő tv fellépéssel, élő hanggal és élőben közvetítve, egy teljesen új zenekarral, amely még soha nem lépett fel együtt előtte. Ez elég ijesztő volt. És persze ott van a One of These Days, amit nem játszottunk a turnén. Ez az egyetlen dal, amit 71-ben a Pink Floyddal is előadtunk ott.

Borzalmas közhely, de olyan érzés volt, mintha valamiféle utazásra hívnád a közönséget.

Arra törekszel, hogy az egész előadásnak meglegyen egy bizonyos íve, eleje és vége, és egy afféle hangulati hullámzás, ami elvezet a kezdőponttól a végéig. Egy katartikus kezdést szeretnél, majd egy újabb nagy pillanattal nyitni a második részt. Rengeteg idő eltelik, mire mindezt összeállítod, és dolgozni kell rajta, amíg azt nem érzed, hogy valóban működőképes. Addig kell finomítgatni, amíg biztos nem vagy ebben.

Adtál teret az improvizációnak is a színpadon?

Igen, van pár dal, melyekben van tér az improvizációra. Persze a legtöbb tér az enyém, de Chuck (Leavell), Greg (Phillinganes), João (Mello) szaxofonosok, illetve Chester (Kamen) az új arcok ezen a turnén, és mind kapnak némi improvizációs lehetőséget. Egy szempontból perfekcionista vagyok, de ezzel egyidejűleg azt sem szeretném, ha tökéletesen az albumverziót másolnánk. Élő zenét szeretnék. Némi önállóságot akarok adni a zenészeknek, akikkel együtt dolgozom, hogy egyes részeket szabadon megváltoztathassanak, ahogy azt a darab hangulata vagy a képességeik diktálják. És persze, ha a dolog zátonyra fut, utána megvitatjuk! De inkább arra hajlok, hogy élvezzük a játékot és az alkotást, mintsem, hogy szigorú keretek közé szorítsam őket.

Volt pár elképesztő szaxofon rész…

João Mello, aki egy fiatal srác Brazíliából, csodás szaxofonos. Igazán kiugró. Pont Brazíliában voltunk, amikor a 21. születésnapját ünnepelte, és a szülővárosában játszottunk. Elég speciális arra gondolni, hogy milyen sokféle korosztály zenél együtt nálunk, és hogy ennek a különleges valaminek mind részesei lehetünk.

Említetted ezt a színpad megosztást bizonyos régi szellemekkel. Ennek van valami külön jelentősége, vagy utalás azokra, akik nem lehetnek jelen?

Nos, tudod, vannak dalok, amiket Rick Wright írt, pl. a Great Gig in the Sky, és van egy dal, aminek a zenéjét én írtam, a szövegét Polly, és ami Rickről szól, az A Boat Lies Waiting, melyeket egyazon blokkba tettünk. A Wish You Were Here mindig is Syd Barrettre fog emlékeztetni, bármikor is játsszuk. És egy ilyen helyen, mint Pompeii, ezek a dolgok csak még jobban felerősödnek – az évekkel ezelőtt itt töltött idő, meg a speciális alkalom miatt is. Ezek a tényezők mind rád törnek előadás közben, és remélhetőleg emelik az esemény érzelmi töltetét a közönségünk számára is.

Tudtad zavartalanul élvezni az egészet, tudván, hogy közben filmre veszik?

Hogyne, abszolút. Életem legszebb élménye volt! Élveztem minden percét!

És milyen érzés volt visszanézni a nyersanyagot?

A nyersanyag szuper lett. Az eseményről készült film fantasztikus. Gavin Elder rendezte ezt is, aki a Gdansk-i DVD-t készítette még 2006-ban, Lengyelországban. Epekedve várom, hogy végre moziban lássam és halljam jómagam is. Tudod, a mozikban használt nagy mélynyomók hangja, meg ahogy a hang áthalad a termen, nem igazán érhető el a kisebb térben használt hangfalakkal, frekvenciaátvitel szempontjából. Így az egész nagyon speciális. Szóval szeptemberben jómagam is ott ülök majd, és először nézem majd meg úgy, ahogy azt illik.

Csodálatos plusz, hogy mozis megjelenés is lesz.

Reklám szempontból a lehető legjobb módszer a mozis megjelenés, de ahogy mondtam, a megszólalás, és maga az esemény is, ahogy sok ember összegyűlik, hogy élvezze a pillanatot. Alig várom.

És sok bónusz anyag is összegyűlt?

Készítettünk filmanyagot a turné dél-amerikai állomásain is, és vannak rövid részletek egyéb helyszínekről egyaránt. Főleg azért, hogy adjunk némi hangulati ízelítőt ezekből, illetve beillesztettünk pár dalt pluszban a fenti helyszínekről. Amikor az első show-t játszottuk Wroclawban – amivel kapcsolatban említettem, hogy milyen idegőrlő élmény volt ezzel az új zenekarral, amint épp életük első koncertjét adják élő tv közvetítésben -, egyúttal egy élő szimfonikus zenekarral is felléptünk, Zbigniew Preisner vezényletével, aki a legutóbbi két albumom szimfonikus betéteit hangszerelte. Van még néhány plusz dal ezekből is, melyek felkerülnek a DVD és Blu Ray kiadásokra. A Rattle That Lock albumon található The Girl in the Yellow Dress-hez például Zbigniew egy olyan hangszerelést is elkészített, ami végül nem került az albumra, ugyanis más volt az elképzelésem róla, de azon az estén, amikor Leszek Możdżer lengyel zongoraművész is szerepelt velünk, aki az On An Island albumon is játszik, előadtuk a teljes nagyzenekarral. Nagyon más volt, de a maga módján brilliánsan hangzott így.

És készült vinyl verzió is?

Nagy rajongója vagyok a kézzel fogható hanghordozóknak, a nagy formátumnak, ahol látod tisztán, mi van odaírva, és a sztoriknak, amiket annak idején a belső borítókra vagy a hátsó oldalakra tettek. Kevésbé vagyok rajongója viszont a hagyományos bakelit lemezre rögzített zenének. Át kellett élnem ugyanis azokat az időket, amikor mind megkarcolódott, meg a tű ide-oda ugrált. De boldog voltam, amikor a CD kijött! Az én általam játszott zenével jó, ha 3 dal felfér 1-1 lemezoldalra. Szóval állandóan forgathatod a lemezt, cserélgetheted, aztán meg lepakolod a padlóra, ahol a por és a macskák remekül hozzáférnek. Tehát nem vagyok nagy rajongója az ilyen módon rögzített zenének.

Polly is segített a fotókkal: láthatóan a dalszövegeken túl egy egyedi vizuális nyelvvel is hozzájárul az egészhez.

Polly minden szempontból, mélységi szinten részt vesz ebben velem együtt. Mindig van véleménye, melyet ha kell, akár erőszakkal is kifejt az általam alkotott dolgok minden aspektusát illetően. Fantasztikus, hogy egy ilyen szinten okos és kreatív tettestársam van. Pontosabban: tettestárs-nőm! Ő a legjobb. És persze sok fotót ő készít, Pompeiiben viszont többen is dolgoztak. Gavin Elder is készített párat, Anna Wloch, egy lengyel fotós szintén, aki a 2006-os turnén is jelen volt. Polly-n kívül még Sarah Lee, egy másik kiugróan tehetséges fotográfus is eljött. Nagyon gazdag anyag gyűlt így össze, melyeket használni tudtunk a belső borítókon és tokokon.

A múltban precedenst teremtettél azzal, ahogy a zene és a látvány mindig összekapcsolódik. Ennek egy egységes egészet kell alkotnia, ha nem tévedek.

Igen, mindennek egy teljes, összefogott művészeti élmény részét kell képeznie. Ez olyasvalami, amire igazán odafigyelünk, és amiért nagyon keményen megdolgozunk. Valami olyasmit szándékozom létrehozni, amivel az emberek akár otthon is képesek újraélni az élményt, vagy akár először átélni, ha már személyesen nem lehettek jelen. Soha nem spórolhatsz olyasmin, ami ezt a varázslatot hivatott előidézni.

A csomag tartalmaz majd a Royal Albert Hallban rögzített anyagot is? 

Igen, ezúttal kétszer léptünk fel a Royal Albert Hallban, 2015 végén, majd 2016 végén ismét, és lesz pár részlet ezekből a koncertekből is.

Az nem éppen egy amfiteátrum. Van némi hasonlóság?

Hogyne, mindkettő köralakú!

És valahol talán könyörtelen is?

Az Albert Hallnak különös atmoszférája van. Mindig is imádtam. Ha tisztelettel kezeled, meghálálja. Olyan, mintha a második otthonom volna. És kiválóan illeszkedik a koncepciómba, ami a gyönyörű és izgalmas helyek iránti vonzódásomat illeti.

Néhány sztárvendéged is volt a turné során, ugye?

Ez már amolyan szokássá vált, hogy a Comfortably Numb c. számhoz elhívjunk embereket énekelni. Ezúttal meggyőztem Benedict Cumberbatch-t, hogy jöjjön el és csinálja meg. Kedves dolog másoknak megadni a lehetőséget, hogy előadhassák a saját verziójukat belőle. Visszaugorva az időben, 2001-ben a Royal Festival Hallban Kate Bush, Bob Geldof és Robert Wyatt volt a választottam. És aztán persze 2006-ban – a Royal Albert Hallban – David Bowie énekelte el, ami fantasztikus volt. Azzal a feltétellel vállalta, hogy az Arnold Layne-t is eljátsszuk vele. Hatalmas pillanat volt.

Mi alapján választasz?

Felkértem például Nick Cave-et, de egyelőre még nem sikerült megfelelő időpontot egyeztetni. Jó dolog találni valamit, amit a szóban forgó zenész előadhat, és aztán elővenni valami mást is, ami jobban passzol hozzájuk személy szerint, ahol kicsit jobban egyesíteni tudjuk az erőinket, ahogy pl. David Bowie és az Arnold Layne esetében történt. De tudod, elég gyakori, hogy az adott személyek egyszerűen nem ugyanazon a kontinensen tartózkodnak adott időben, mint te. David Bowie sem volt ugyanazon a kontinensen, valójában kizárólag ebből az alkalomból repült át, ami nagyon kedves volt tőle.

David Crosby-val és Graham Nash-sel is dolgoztál?

Éppen egy saját kisebb turnén voltak, és eljöttek az Albert Hallba 2015-ben 2-3 dal erejéig. Persze szerepeltek az On an Island albumon, ahogy a Rattle That Lock-on is, az A Boat Lies Waiting című dalban. Fantasztikusak.

Mikor találkoztál velük először?

Grahammel először olyan 69-70 táján futhattam össze az Abbey Roadon. Akkor még a Holliesban volt. Így ismertem meg. Ott voltunk azon az estén, amikor valami óriási veszekedés tört ki a bandán belül, és akkor mondta, rendben, én leléptem. És aztán később Grahamen keresztül találkoztam Crosby-val, aki igazán egyedülálló karakter. A hangjukban ott rejlik valami varázslat, és megengedték, hogy eme pár különleges alkalommal ennek én is részese lehessek.

És a fiad, Gabriel is fellépett veled?

Gabriel kiváló zongorista, és a Rattle That Lock album In Any Tongue c. számában valójában ő játssza az összes zongorarészt. Valahogy sikerült meggyőznöm, hogy egyszer élőben is eljátssza velünk az Albert Hallban. És azóta is visszautasítja, ha kérem. Azt mondta, lenyomtam az Albert Hallt, mi mást tehetnék még ezen kívül?

Visszanézve erre a turnéra, amit láthatóan nagyon élveztél, és amiből sokat sikerült kihozni, és ami egy ilyen erős albumot népszerűsített: felmerül benned, hogy további koncerteket adj?

Semmi szín alatt sem tennék le erről, de nagyon kényelmetlenül érezném magam, ha úgy indulnék neki egy újabb turnénak, hogy nem prezentálok előtte új zenét. Nem tudom elképzelni magam egy újabb turnén anélkül, hogy előbb ki ne adnék egy új albumot, és ez nálam eltart egy darabig. Legutóbb 10 évembe telt. Anélkül, hogy ígéreteket tennék, igazán remélem, hogy ezúttal nem tart 10 évig, és hamar visszatérhetek. És azután igen, nekiindulok újra. Most viszont senki sem tarthat vissza Dél-Amerikától!

Hevernek zenei vázlatok különféle diktafonokra és magnóra rögzítve?

Ó, hogyne, és számos olyan dal is van majdnem kész állapotban, melyek ilyen vagy olyan okból nem kerültek fel erre az albumra. De sosem tudhatod, mindig van eldobandó anyag. Nem tudni előre, mit fogsz csinálni, amíg neki nem kezdesz, és aztán sokszor kiderül, hogy valami, amit kezdetben abszolút jónak találtál, mégsem teljesen passzol bele abba, amit jelen pillanatban készülsz létrehozni. Csak várni kell, és meglátod, hogy mi merül fel, ami végül rámutat, hogy az adott dal albumra való-e vagy sem.

És visszatérsz még Pompeii-be valaha?

Igen! Pompeii-be mindenképp. A legtöbb helyre visszajárok, ahol játszottam. Verona például csoda hely, 2015-ben és 2016-ban is felléptünk ott. Orange, Pula és a szuper amerikai helyszínek, tudod. Játszottunk pár estét a Hollywood Bowlban is, fantasztikus hely. Van ott valami varázslat. A legtöbb helyre boldogan visszamennék. És még több van persze, ahol nem jártam, és amit majd megnézünk. Mindig is szerettem volna az egyiptomi piramisoknál játszani, de oda még nem sikerült eljutnom.

Azon felül, hogy a Hollywood Bowlnak csodálatos belső tere van, ott valami különleges világítási produkciót is tető alá hoztatok.

Marc Brickman filmezett valamit ezt megelőzően, és volt pár új video anyagunk, amit ki akartunk vetíteni. Rendszerint köralakú vászonra vetítünk, de a Hollywood Bowlban van arra lehetőség, hogy a dóm teljes belső felületét használjuk ilyen célra. Varázslatos helyszín. Van még pár, például a Chicago-i Auditorium, ami egy gyönyörű, régi színházépület. Most játszottunk először ott a kora 70-es évek óta, amikor a Pink Floyddal utoljára ott jártunk. Aztán a Radio City Music Hall, New Yorkban, amit sok-sok évvel ezelőtt ugyancsak a Pink Floyddal látogattunk meg: ez is egyike a különleges atmoszférájú, igen kivételes helyeknek.  És persze ott a Madison Square Garden, ami nagy kedvenc. Marha jó az akusztikája és az atmoszférája is.

Gondolom, sok jó kapcsolat kialakult a helyszínekkel.

Igen, kicsit furcsa is ez. Példuál felvetettem, hogy megpróbálhatnánk a Chicago-i Auditoriumot, csak mert rémlik valami jó vagy 40 évvel ezelőttről. És aztán magadban morfondírozol, hogy jaj, Istenem, remélem, jól emlékszem, nem csak álmodtam az egészet. Szerencsére igazán csodás helyszín, izgalmas volt visszatérni oda.

Egyúttal jól is esik kicsit kikerülni a gigantikus stadionokat, az Enormodrome környezetet?

Igen, ugyanis kimondott célom, hogy olyan bensőséges koncertélményt nyújtsak, amire az emberek emlékezni fognak, és amit otthon is újraélhetnek, és ezt nehezebb elérni a stadionok esetében. Azt szeretném, ha az emberek azt mondanák: „Ó igen, aznap este, amikor ott voltam…”, és ami egy bizonyos százalékig a helyszín miatt is különleges lenne. Ami majd segít jobban felidézni magát a teljes élményt.

És a film? Mikor kerül a mozikba?

Szeptember 13-án jön ki, és világszerte több mint 2000 moziban kerül bemutatásra. Ott leszek ezen mozik egyikében, a közönség soraiban. Alig győzöm kivárni.

És eljátszod majd, amit annak idején Anthony Hopkins, aki belopódzott a Bárányok hallgatnak pár vetítésére, majd a film közepénél valakinek a vállára tette a kezét, akárcsak Hannibal Lecter?

Hahaha. Nem, nem tervezek semmi ilyesmit.

A fordítást készítette: Szász Dávid

Fotók: Anna Wloch, Sarah Lee, Polly Samson

DAVID GILMOUR BIOGRÁFIA

Hozzászólások

Hozzászólás

lunette de soleil ray ban ray ban pas cher lunette de soleil ray ban ray ban pas cher lunette de soleil ray ban ray ban pas cher occhiali da sole ray ban outlet occhiali da sole ray ban outlet occhiali da sole ray ban outlet occhiali da sole ray ban outlet occhiali da sole ray ban outlet occhiali da sole ray ban outlet louboutin pas cher louboutin pas cher louboutin pas cher louboutin pas cher louboutin pas cher louboutin pas cher louboutin outlet louboutin outlet louboutin outlet louboutin outlet louboutin outlet louboutin outlet air max pas cher air max pas cher air max pas cher air max pas cher air max pas cher air max pas cher air max outlet air max outlet air max outlet air max outlet air max outlet air max outlet sunglass hut Sunglass Hut Online Shop