December 5.-én megjelent a Tamás Jurisits Group legújabb kislemeze „Playground” címmel. Az EP-n 5 dal található, amik közül a legrövidebb is közel 5 és fél perces, így pedig több, mint 30 percig szórakoztatja a hallgatóságot a Hear Hungary Music által frissen kiadott lemez. A megjelenlés kapcsán az alkotó, Jurisits Tamás foglalta össze gondolatait az új EP-ről:
PLAYGROUND EP
A Connect The Dots lemez óta elég sok minden történt velem, értem ezt mind a zenei behatásokra, mind magánéleti/személyes változásokra. Visszatekintve, a régi felvételeket is egy olyan anyagnak tartom, amire büszke lehetek, de akkoriban sokkal merevebben álltam mindenhez, így azért eléggé körüllengte a szerzői/felvételi folyamatokat az ezzel járó szorongás. Persze a közben eltelt 2-3 év alatt nyilván nem állt a személyiségem a feje tetejére, ez nálam egy hosszútávú küzdelem, amin folyamatosan dolgozok, de nagyon sok minden fellazult bennem és elkezdtem egy nagyon erős hálát érezni a környezetem felé, mert reálisan nézve nem nagyon tudok jobbat elképzelni, mint amim van. Nem akarom túl sokat a magánéletemet firtatni, de mivel az mindig együtt mozog a zenei életemmel, külön választani sem nagyon tudom, így, ha az alkotói szándékot szeretném megfogalmazni, akkor egy pár személyes élményt is meg kell osztanom.
2,5 éve elköltöztem Budapestről Rotterdamba és elkezdtem a jazz konzervatóriumban tanulni. Nem azzal a céllal kezdtem el az egyetemet, hogy egyszer majd tradicionális jazz gitáros legyek, hanem, hogy a jazz zenén keresztül kinyissak új ajtókat.
Egy elég szabad szellemű iskoláról van szó, de az első 2 év itt is a hagyományos jazzről szól, ami egyébként csodálatos, de, ha túl sok ideig csak azzal foglalkozok, akkor át tudok állni “feladat elvégzése” üzemmódba, és olyankor alacsonyabban ég az a láng, amiért gyerekkoromban elkezdtem gitározni. Ez már alapjában egy nehézség volt tavaly, amire rájött még a csodálatos holland időjárás, meg, hogy ezer dolgot kellett egyszerre csinálni és úgy éreztem ,csak össze-vissza futkosok és nem jutok sehova, meg, hogy ezt nem volt kivel megbeszélnem. Aztán ugye, akkor kezdődik az ördögi kör, még feszültebb vagy, amitől még zárkózottabb leszel, amitől még feszültebb és így tovább. Eléggé a kiégés peremére kerültem, és felmerült bennem, hogy félbehagyjam az egészet, és helyette inkább elmenjek terápiára.
Ez szükséges volt ahhoz, hogy belássam, máshogy kell állnom a mindennapokhoz, mert a perfekcionizmusomból fakadó folyamatos feszengések elviselhetetlenné teszik az egyébként gyönyörű életemet.
Szóval hátraléptem párat és elkezdtem nyitni emberek felé. Na, úgy érzem, ez a pont volt az első nagy fellélegzés a felnőtt életem során, és az első olyan periódus, hogy embereket közel engedtem magamhoz. Ahogy már említettem ez egy hosszútávú küzdelem, szóval nyilván nem maradt így, de elég meghatározó volt ahhoz,hogy kinyisson bennem új ajtókat. Szóval fellazultam, amitől a világ sokkal inkább a játszóteremé vált, mint a csatamezőmé. A Playground cím nagyjából ezt takarja.
A grafikát is eköré a koncepció köré akartam felépíteni, és mivel a Connect The Dots grafikusa, Zsurbej Jázmin, eléggé érteni szokta amire gondolok, felkerestem ezügyben. Ennek az egész sztorinak Rotterdam volt a színhelye, így azt gondoltam, a grafikán ezt a várost lehetne ábrázolni a képzeletem szüleményeivel felturbózva. Jázmin zseniális munkát végzett és számomra abszolút tükrözi az életérzést.
Megírtam már jópár dalt, így azt hiszem azt kijelenthetem, hogy a szerzemények általában akarva-akaratlanul is terápiás célúak a saját magam részére. Mikor ebben a fentebb említett érzelmi szarkupacban ácsorogtam, akkor arra gondoltam, most majd írok valami nagyon dühös, nagyon “kiadom magamból a szart” anyagot, de mindig az a vége, hogy dalszerzéskor visszajutok a gyermeki énemhez és ahelyett, hogy elkezdenék a problémával foglalkozni, csak elengedem, mert találok valami sokkal érdekesebbet, amire sokkal érdemesebb koncentrálni. Ez azért szép, mert függetlenül attól, hogy havi 1 vagy havi 150 ezer hallgatóm lesz valaha a Spotifyon, mindig is a legnagyobb érték marad számomra a dalszerzési folyamat.
Ennek, illetve a már említett egész kálváriának köszönhetően most olyan magasan ég nálam a láng a zene és a gitározás felé, mint ezelőtt még soha.
Nade, rátérve a dalokra.
Az előző albumon nagyon tetszett, hogy a végére bevontunk pár fúvóst is, és egyébként is valami grandiózusabb hangszerelés szólt a fejemben, úgyhogy a zenészek számát kitoltam a maximumra, ami még menedzselhető logisztikai szempontból. Így lett egy teljes fúvós szekció: harsona,szaxofon,trombita , illetve különböző ütőshangszereket is hozzáadtam.
Úgy gondolom mindkét szekció újabb színt visz bele, ami egyrészt nekem is érdekesebb, másrészt szélesebb közönséghez el tud érni, mint a kvartett hangzás.
Elsőként a Soul Service dallal készültem el, aminek egyébként az “Országos Nyugdíjteremtési Szolgálat” címet akartam adni, csak a külföldi barátaim közül ezt senki nem tudta kimondani, így ejtettem az ötletet. Unokatestvérem mindig azt mondja, olyan zenéket írok, amiről a bankrablás jut eszébe, így gyorsan lepörgött bennem egy film forgatókönyve, amiben egy bűnbanda bankokat rabol, hogy aztán a pénzt szétossza nyugdíjasok között.
Elég erősen Snarky Puppy hatások érhetőek benne utol, illetve kipróbáltam benne elég sok dolgot, amivel az elmúlt években ismerkedtem meg, pl. a páratlan ütemmutatók, ellenmozgások a harmóniában, vagy éppen fix pontok a harmóniában, amitől minden mást mozgathatsz, mert összefüggőnek érzed. Az új elemeket próbáltam meg úgy alkalmazni, hogy a zene ne veszítsen a természetességéből.
Kipróbáltam magam úgy is, hogy nem támaszkodok semmilyen harmóniára a gitárszólómban, hanem szabadon közlekedhetek. Nyilván ez még gyerekcipőben jár, de jó érzés volt belevetnem magam.
Egy alapvetően elég magas energiaszintről induló nótáról van szó, így az is kihívás volt,hogyan vihetem még feljebb, más zenei eszközök igénybevételével.
Pont egy olyan időszakban íródott, amikor elég sok elfojtott energiám volt, amire megoldás volt ez az energiától szétrobbanni akaró dal.
Büszke vagyok rá.
Mivel ez 2 dal egyben, rögtön rá is térnék a Loosen Up-ra: a Soul Service végére nagyon oda hallottam azt a metrikus modulációt, és nem akartam csak úgy lezárni. Így jött az ötlet, hogy induljon egyből egy új dal az új tempóban, amit végülis pont az ellenkező vibe-ra építettem fel: hátradőlős “chill” dal az előző, kirobbanóval ellentétben.
Nagy hatással voltak rám az elmúlt években sokat hallgatott Phillip Lassiter lemezek, akiről annyit kell tudni, hogy egy sokszoros Grammy-díjas trombitás és hangszerelő, így a trombitára hegyeztem ki ezt a dalt.
Egyébként a most hallható verzió, már a sokadik próbálkozás volt, mert a korábbiakat mind középszarnak éreztem, így szerintem ez volt a legszenvedősebb dal az alkotói folyamatban.
Másrészt ez a hip-hoppos , mögéjátszós time-feel nem a legkönnyebb dolog nekem, így tartanom kellett pár ráhangolódó sessiönt, mire értelmesen tudtam továbbvinni az ötleteket.
A zenészek közül itt Lukács Marcit emelném ki a billentyű szólójáért, aki egyébként szerintem világszínvonalú zenész, a stúdióban minden szóló take-jétől odáig voltunk.
A következő dal az Anja volt. Szintén sok szempontból új vizekre eveztem vele: ezelőtt még soha nem írtam balladát, formailag is egyszerűbb szólókörökhöz voltam szokva, gyorsabb tempókhoz, stb. Van viszont egy igen nagy melankólikus részem, aminek eddig kevésbé adtam hangot a zenémben, és úgy gondoltam ezzel a dallal ezt megtehetem.
Szintén a nagy feszültség közepette volt egy pár pillanatom a gitárommal, amitől teljesen megnyugodtam és úgy éreztem, minden rendben van, gondomat viselik.
Ez a dal jelent nekem a legtöbbet az EP-ről, és egyszerre szól a belső gyereknek bennünk, illetve annak, aki gondoskodik róla. Legyen akár mindkettő egy személyen belül, vagy kívül, és mondjuk adjuk neki azt a fantázianevet, hogy Anja.
A zenekaromat is meg kell itt említenem, akik szerintem gyönyörű kíséretet biztosítottak benne, és ki szeretném emelni Koncsecskó Petit ,a finom, érzékeny dobolásáért.
Egyik kedvenc szaxofonosomat, Stencli Tamást hívtam meg rá fújni, aki szerintem egy szintén gyönyörű történetet mesél el benne.
Na ez a dal őszintén szólva jobb lett, mint amire számítottam.
Aztán jött a Matter of Context. Mindenképp dokumentálni akartam a címben, az egyik legnagyobb felismerésemet: az egyetlen dolog ami számít, hogy a legjobb legyek magamhoz képest. Teljesen felesleges bárkihez hasonlítgatnom magam, mert akkor csak a kontextuson múlik majd az önértékelésem. Ez pedig igen szarul hangzik.
Tavaly házasodott a nővérem, és az a megtiszteltetés ért, hogy én vezettem a ceremóniát, én adhattam össze őket. Úgy gondoltam nem kenyerem sem a beszéd, sem a ripacskodás, ezért nagyon izgultam és baromi sokat gyakoroltam rá. A végén persze rohadt nagy siker volt, mindenki kiemelte, hogy milyen szórakoztató volt, és akkor rájöttem, hogy megy ez nekem.
Mikor meg visszatértem Rotterdamba jött a realizáció: olyan emberekkel vagyok körbevéve a mindennapjaimban, akik kiemelkedően tehetségesek, ezért ha hozzájuk hasonlítgatom magam, akkor érthető, hogy nem a legjobb az önképem. Mármint félreértés ne essék, tudom, hogy én se vagyok egy “semmirekellő”, de azért, ha valaki 18 évesen mellém áll, úgy gitározik, mint én fogok 30 évesen, 4 nyelvet beszél és süt róla az intelligencia, akkor azért előfordul, hogy az ember megsemmisül.
Nade ezen túl, zenei szempontból itt szintén kipróbáltam új dolgokat. A legelső ötlet, amiből kiindultam az A téma akkordjai voltak, és ez a dal is szintén egy teljesen más irányú szerzeménynek indult, mint ahava a végén jutott.
Akkordilag az open húros témakörrel foglalkoztam épp, és tetszett az ötlet, hogy van a harmóniában 2 állandó hang, a többi meg egymással ellentétes irányba halad. Aztán az ⅝ később jött rá. Először ugyanazt a ritmikai patternt játszottam minden ütemben, később jött az ötlet, hogy mi lenne, ha a második ütem első hangját egy tizenhatoddal hátrébb tolnám. Jazzesebb alkatoknak talán ez izgalmasabb feladvány, mert az elején nem olyan egyértelmű, hol van az 1, főleg, hogy az intróban semmilyen referenciát nem hallunk a tempóra. Na mindegy, így egy elég komplikált alapritmika jött ki, ezért az az ötletem támadt, hogy olyan dallamot írjak rá, ami a lyukakba játszik, így körüllengi a kíséretet és egy fajta tánc jön létre a kíséret és a fődallam között. Ez az ötlet egyébként a Snarky Puppy Bad Kids To The Back dalából jött.
Most hogy így belegondolok, a ritmikával ebben a dalban játszottam a legtöbbet. A negyedes lábdobbal próbáltam picit táncolhatóbbá tenni, szintúgy azokkal a részekkel, ahol a dob 4/4-et játszik az ⅝ felett. Eleget szakbarbárkodtam, rátérek inkább az utolsó dalra.
Az előző albumon számomra elég meghatározó volt a Too Much Broccoli című dal, és mivel 2 éve már nem adtam ki semmit, találónak tűnt a Return of The Broccoli cím. Végül ez lett az EP kezdőnótája, mert ez sikerült a legközérthetőbbre, és egy hosszú felépítéssel indul, ami szerintem a koncerten is meg fogja alapozni a jó hangulatot.
Tetszett a gyors, magas energiája az előző broccolinak, és azt gondoltam jó lenne kötődni ahhoz a dalhoz, így a témában visszahoztam bizonyos motívumokat a Too Much Broccoliból.
Alapvetően a demó egy funkysabb, tizenhatodolósabb verzióra sikeredett, de aztán a srácok bedobták, hogy maradjon inkább az a gospeles vibe benne végig, amit már az intróban bevezettünk. Szóval így lett a végleges verzió.
Eddig erre érkezett a legtöbb pozitív reakció, úgyhogy a jóslatom, hogy ez lesz a nagyobb közönségnek való dal, beigazolódott.
A felvételekről egyébként annyit érdemes megemlíteni, hogy ugyanaz a crew volt, mint 2 éve, tehát a Sonic Garden stúdióban vettük fel Pálfi Balázzsal. Ugyanúgy nagyon jól kijövünk vele emberileg, mint régen, és ez előresegíti a folyamatokat.
Most a mix/master részét Lukács Marci csinálta, ami utólag egy nagyon jó döntésnek bizonyult, mert nagyon elégedett vagyok a hangzással és Marci elég gyorsan el is készült vele.
Miután mind Péter Tomi, mind Koncsecskó Peti, mind Lukács Marci közben igen keresett zenészek lettek, én még 1500km-rel odébb költöztem, egy kész csoda, hogy össze tudtuk hozni, hogy ebben a pár napban együtt legyünk, de úgy érzem, annál inkább értékeljük mindannyian az együtt töltött időt és egymás társaságát.
Azt hiszem, hogy az ebből fakadó lazaság és baráti viszony a zenében is megvalósul valamilyen formában, és beszélgettünk is róla, hogy mindannyian sokkal jobban érezzük magunkat ez egész projektben.
Egy szó, mint száz, én nagyon büszke vagyok a végeredményre, és remélem, hogy megtalál majd minden olyan embert, akinek szüksége van rá.