Beyoncé mindent kipróbál. Ezúttal a countryt szemelte ki magának, egy stílust, ami gyerekkora óta közel áll hozzá, de sosem merült bele. Most is csak részben tette, de mindegy, mert ami ezen a lemezen folyik, az tömény gyönyör.
Ha valaki kivívta magának a Queen Bey becenevet, és nem saját magát hívatja így, akkor lehet sejteni, hogy letett már annyit az asztalra, amennyit egy átlagos előadó nem nagyon szokott, és igen erős asztalnak kell lennie, hogy azt a bizonyos letett mennyiséget elbírja. Beyoncé akár szólóban, akár a Destiny’s Childdal karöltve dalolászott, mindig valahogy úgy tette a dolgát, hogy kilométerekről, ködben és ellenfényben is látszott, hogy nem fog kimaradni a poptörténelem vastag könyvéből.
Igazából már egészen kiskorában lehetett tudni, hogy egészen nagy dolgokra hivatott. Hét éves volt, amikor táncórákra járt, az oktatója pedig dúdolni kezdett egy dallamot, mire a kis Beyoncé befejezte azt, különös tekintettel odafigyelve arra, hogy kiénekelje a magas hangokat is, ami meglehetősen szokatlanul tiszta és erős volt egy hétévestől. A tanára felhívta a szülők figyelmét, hogy marha gyorsan el kellene vinni a gyereket egy énektanárhoz, vagy legalábbis foglalkozni vele, mert van tehetsége hozzá.
Még ebben az évben megnyert egy iskolai tehetségkutatót azzal, hogy elénekelte John Lennon Imagine-jét. Kilenc évesen már egy másik iskola kórusában énekelt, és nem kellett sok idő, amíg egy újabb kórusban szólólehetőséget is kapott. Ha ez egy kicsit gyorsnak tűnne, akkor tessék megkapaszkodni, mert innen csak gyorsabb lesz a tempó.
A kis Beyoncé ugyanis még csak 8 éves volt, amikor elruccant egy meghallgatásra, ahol egy lánybanda tagjait igyekeztek megtalálni. Itt találkozott azzal a LaTavia Robertsonnal, majd később Kelly Rowlanddel, akivel még lehet, hogy nem is tudták, mennyire összefonódik a sorsuk a későbbiekben. A banda neve Girl’s Tyme volt. Gyorsan kiderült, hogy a kis Knowles lány és Kelly kiemelkedik a többiek közül, és az is, hogy egyértelműen Beyoncé a csapat vezére.
Azért, hogy egy nagy kiadónál lemezszerződéshez juthassanak, elindultak a Star Search nevezetű, gigasikeres tehetségkutatóban. Nem nyertek. Ekkor lépett elő Beyoncé faterja, Mathew, aki vállalta, hogy menedzseli a csapatot, majd elkezdtek éjjel-nappal gyakorolni, főként a mama, Tina fodrászszalonjában, ahol a vendégek meg is szakértették a produkcióikat, és néha pénzt is adtak nekik a remek műsorért.
A sok gyakorlás annyira bejött, hogy nemsokára már olyan előadók előtt léptek fel, mint Dru Hill. Csak a névvel nem voltak igazán kibékülve. Sok változtatás után találták ki, hogy legyen a banda neve Destiny, így hívták őket, amikor megkapták első lemezszerződésüket, mely azonban alig pár hónappal a lemez megszületése előtt meg is szűnt. Mathew kezdett teljesen beleőrülni a karrierhajhászásba, feladta állandó munkáját azért, hogy kizárólag a lányokkal foglalkozhasson, emiatt rövid ideig házassága is válságba került, de most már persze mindannyiunk számára világos, hogy pontosan látta, hová futhat ki a dolog.
1996-ban már Destiny’s Child névre váltottak, hogy aztán egy évvel később kijöhessen a No, No, No, és Beyoncé karrierje igazán beinduljon. Már az első lemez is egymillió példányban fogyott el, de az igazán nagy sikereket csak a második albummal, a The Writing’s on the Wall-lal érték el, ami 2000-ben ötödik helyig futott a Bilboard 200 listán, az első kislemez, a Bills, Bills, Bills pedig első helyet csípett el a Billboard Hot 100-on.
A Destiny’s Childban viszont semmi sem volt teljesen biztos. Tagcserék és botrányok tarkították az útjukat, miközben a banda óriásira nőtt, megérkezett Michelle Williams is, közben pedig elcsordogált a második lemezből 11 millió példány. Beyoncé számára akkor lett még izgalmasabb a buli, amikor kijött a Survivor album, melyben már komolyabb szerepet vállalt szerzőként és producerként is. Hatmillió példányt adtak el a lemezből, behúztak vele két Grammyt, és bárhonnan is néztük, a csapat megállíthatatlannak tűnt. De a legnagyobb sikerek csúcsán mégis elkezdtek saját projektekkel foglalkozni.
Beyoncé színészkedni kezdett, beugrott Mike Myers mellé az Austin Powers: Aranyszerszámba, és fel is vette hozzá az első szólódalát, a Work It Outot. Cuba Gooding Jr. oldalán játszott a Kísértés két szólamban című moziban is, ami nem sült el különösebben jól, de a filmzenéhez felvett Summertime azért egész nagy sikereket ért el. Mindenki tudta, hogy ide bizony egy szólólemez kell, főleg azért is, mert Kelly Rowland ekkorra már kihozott egy egész sikereset, amit valahogyan überelni kellett. Sikerült.
Sok halasztás után 2003-ban jött a Dangerously In Love, ami megmutatta, hogy Beyoncénak nincs szüksége a többiekre, hogy igazán nagy dolgokat érjen el. A Crazy In Love óriási sláger lett, amihez Jay-Z is hozzátette a magáét, akivel titokban randizgattak, majd 2008-ban feleségül is ment hozzá. Az első szólólemez öt Grammyt hozott, amit meg kellett volna koronázni gyorsan egy jó második albummal, melyhez voltak is már dalai, de inkább visszafordult a Destiny’s Child felé, hogy elkészüljön a csapat utolsó lemeze, a Destiny Fulfilled. A lányok sztorija 2005-ben ért véget, de azóta már tudjuk, hogy néha-néha összeborulnak egy rövid fellépésre, ha nagyon úgy hozza a helyzet.
Beyoncé viszont nem áll le. Második lemeze, a B’Day 2006-ban robbantott nagyot, és színészként is bizonyíthatott a Dreamgirls-ben, amire szüksége is volt, hiszen még abban az évben sikerült belefutnia a Rózsaszín párduc rebootjába is, ahol Steve Martin sem tudta menteni a helyzetet. A következő lemez viszont feledtetett mindent, az I Am… Sasha Fierce egy változatosabb, mélyebb, de ugyanannyira slágeres Beyoncét mutatott, és ami külön öröm, ezzel a turnéval Magyarországra is eljutott, és kifejezetten jó koncertet nyomott azoknak, akik ki tudták várni a durva késést.
4 című lemeze sem lett épp sikertelen, vele érte el, hogy ő legyen az első olyan női előadó, akinek három lemeze is átlépte a Spotifyon az egymilliárdos hallgatószámot, lenyomott egy emlékezetes Super Bowl halftime show-t, társrendezőként dokumentumfilmet készített magáról az HBO-nak, 2013-ban azonban történt valami.
Kijött cím nélküli lemeze, ami némileg sötétebbre sikerült, mint a korábbiak. A dühös, kevésbé rádiós slágerekre fókuszáló albumot is imádták a rajongói, bár tény, hogy némi zavar támadt az erőben a Bow Down/I Been On című daltól, ami sokak fejében kiverte a biztosítékot, hiszen mintha egy másik énekesnőtől került volna a lemezre. De ez is Beyoncé volt, és tulajdonképpen innentől lehetett számítani arra, hogy jöhetnek tőle még nagy meglepetések is.
A Lemonade album követte a cím nélküli album hangulatait, de sikerült megint újat mutatnia azzal, hogy egy egyórás HBO-film formájában is kikerült, ami annyira bejött, hogy karrierje legtöbb elismerését szerezte vele. Ekkorra már Beyoncé egyszerre volt feminista példakép, szexszimbólum, a világ leggyönyörűbb nője a People magazin szerint, több magazin szerint minden idők legszexibb énekesnője, divatikon, magyarul ott csücsült a világ tetején, és megtehetett bármit.
Az élet némileg közbeszólt, ugyanis kiderült, hogy férje megcsalta, a botrányból azonban sikerült valahogyan nyertesen kijönnie, házassága is megmenekült, annyira, hogy közös turnéra is indultak, majd összejött a Jay-Z-vel közös lemez, az Everything is Love is. Egy filmzenei kitérő és egy hosszabb szünet után azonban ráfordult arra az irányra, amelyben most a legjobban érzi magát.
Egy trilógiát tervezett, melynek első része, a Renaissance house-hatásokat és persze funkos, R&B-s elemeket is bevetett a siker érdekében, és ez is jól állt neki. Lehetett tudni, hogy a második felvonás valami teljesen más lesz, mint bármi, amit eddig csinált, és amikor kiderült, hogy ez a valami mindenképpen countrys lesz, még a legvadabb rajongók is elbizonytalanodtak.
Pedig nem kellett volna. Beyoncé tudta, mit csinál. Legfrissebb lemeze, a Cowboy Carter ugyanis 100%-ig Beyoncé album. Nem country lemez, de akadnak rajta country hatások. Sokkal inkább egy olyan soulos trip, ami folkos elemekkel operál, de nem távolodik el a traptől és a hiphoptól sem, így valahogy úgy sikerül neki végig egységesnek maradnia, hogy a lehető legtöbb stíluselemből pakolták össze a dalait.
Már a lemezt indító, egyértelműen a ’60-as évekbe visszakacsintó, soulos American Requiem is olyan, mint egy rövid, de intenzív túra Beyoncé legjobb pillanataiba, de csak utána jönnek a meglepetések. Mint például a Blackbird, ami nemcsak méltó a Beatles klasszikusához, de egy olyan feldolgozás, ami annyira tiszteli az alapanyagát, hogy nem meri kiforgatni önmagából, nincs is szükség rá, csak picit hozzátesz a feldolgozást készítő stílusából, és ettől még önmaga marad, de mégis újjá válik.
Dolly Parton sem véletlenül van odáig a Jolene feldolgozásáért, ami újraértelmezi a klasszikust, átírja a szövegét és erősen odaszólogat férje hűtlenségének, ami valahogy megint csak nem tűnik szentségtörésnek, inkább valami olyasminek, ami belefér egy igazán jó feldolgozásba.
Beyoncé képes nagyon visszafogni magát, nem akarja minden másodpercben leénekelni a világ összes énekesnőjét, ezzel sokkal közelebb enged magához, és erre igazán nagy szükség volt. A 16 Carriages épp ezért üt nagyot, de az azt követő Protector is, melyek olyan gyönyörűen húzódnak közel az emberhez, mintha csak a legjobb haverod akarna sztorizni a felnövésről és a felelősségérzetről a tábortűznél.
Az első kislemezdal, a Texas Hold ’Em talán az egyetlen dal, amire valóban rá lehet fogni, hogy vegytiszta country hatásokat mutat, és azért is érdekes választás ez, mert bőven nem ez a track a lemez legjobb dala. Kedves, együtt fütyülős sláger ugyan, amit vigyorogva lehet hallgatni a kocsiban, amint az ember beleszáguld a nyári napfénybe, de sokkal emlékezetesebb nála például a Miley Cyrusszal közös II Most Wanted, vagy a robbanékony, táncos Ya Ya, esetleg a meglepő módon trapesre sikerült Dolly Partonnal közös Tyrant.
A koncepcióba még befért egy agresszívebb, hiphopos dal, a Spaghettii is, egy könnyű rádiós, akusztikus popsláger, a Bodyguard is, és Post Malone is a dallamosabb énjét hozta be a buliba a Levii’s Jeansben. Mire eljutunk a lemez utolsó előtti darabjáig, a countrytól irdatlan messze álló Sweet / Honey / Buckiin’-ig, már szinte senki sem gondol a Cowboy Carterre countrylemezként. Ez csak egy ügyes szöveg, egy átfogó gondolat, ami végül inkább arra vonatkozik, hogy Beyoncé ezúttal Amerika egy olyan részére visz el minden kedves érdeklődőt lóháton, ahol eddig még nem járt.
De jó vele tartani ide is. A Cowboy Carter ugyanis talán az egyik legjobb lemeze. Változatos, meglepő, bátor, de talán egy picit hosszabb a kelleténél. 27 track, bő 78 perc, mégsem tűnik igazából ennyinek. Merész vállalás volt, de könnyedén, izzadságmentesen megugrotta. Fent maradt a léc. Már csak az a kérdés, hogy mi lesz a harmadik felvonás. Nagyobb téteket lehet tenni egy rockosabb lemezre. Persze még bármi történhet. Beyoncé úgyis a meglepetések embere.
Hauschel Tamás / kultpilóta
