Van az úgy, hogy az első lemezeddel egyből sikerül maradandót alkotnod. SZA (ejtsd: Sziza) legalábbis ilyen előadó. De hogy a Ctrl után öt évvel képes volt emelni a tétet egy erősen csapongó stílusú lemezzel, az nem volt benne a pakliban.
Képzeljük el, milyen lehet zenészként egy teljes stílus egyik legmeghatározóbb képviselőjének lenni úgy, hogy igazából a legtöbb zenésztársunk a rajongónk. Most képzeljük el azt is, hogy mindez megtörténik, mielőtt még egyáltalán Grammy-jelölést kaptunk volna, és listavezető lemezünk születne. Mert SZA ezt mind elmondhatja magáról.
Nem sok olyan előadó létezik per pillanat, mint SZA. Aki egy picit is odafigyelt arra, hogy kik azok az egyébként többnyire neo-soulban és/vagy R&B-ben mozgolódó előadók, akiknek valahogyan sikerült elérniük, hogy ne csak azok boruljanak le a lábaik előtt, akik ebben a stílusban falnak fel mindent, akkor az első helyen teljesen biztos, hogy SZA neve kerül elő, aki két eddigi lemezével gyakorlatilag majdhogynem mindent vitt. Solána Imani Rowe ugyanis valami olyat tud, amit más nem. Egy olyan vékony határmezsgyén egyensúlyozik, amelyen elméletileg majdhogynem lehetetlen. A zenéje egyszerre éteri, álmodozós, mégis beindít valamit az emberben, egyszerre megnyugtató és izgalmas, amit művel.
Nagyon régóta építgeti a karrierjét, mégsem dob ki sűrűn lemezeket. Nem siet sehová. 33 éves, és kevéssel is sikerült maradandót alkotnia. A legsűrűbben ezt a két jelzőt használják vele kapcsolatban: egyedi és őszinte. Pedig 2011-ben, amikor feltűnt, még egyedinek nem volt különösebben mondható az, amit csinál. 12 évvel ezelőtt már néhány dallal a zsebében árult ruhákat egy Kendrick Lamar koncert merch pultjánál, amelyet az akkori barátja szponzorált. Ekkor találkozott a Top Dawg Entertainment embereivel, akiknek megmutatta a dalait, és azonnal elájultak, bár azt bevallották, hogy nem igazán volt annyira egyedülálló az anyag, mégis olyan minőségű dalokat pakolt le az asztalra, amitől máris szinte magát írta alá a lemezszerződés.
Aztán történt egy kis baj. A kiadó ugyanis próbálta rövidebb pórázon tartani a lányt, és gyorsabban kisajtolni új zenéket SZA-ból, aki nem igazán tudott mit kezdeni a határidőkkel. Neki nagyobb művészi szabadságra van szüksége, a kiadónak pedig több pénzre. Nem jó kombináció. Mégis sikerült valahogy egyezségre jutni, és teret engedni SZA-nak, aki azóta is a létező legfurcsább, de legszerethetőbb módon készít dalokat a saját tempója szerint.
Nem képes profi stúdióban írni, ahhoz neki meghitt környezet kell, olyan helyek, amiket szeret és amiket jól ismer. A saját otthona, vagy ismerősök, barátok házai. Ilyen hely például a saját tetőtere, az egyik producere gardróbja, egy másik producere nagymamájának erdei házikója, de írt már dalt egy pokróc alá bújva a hangmérnöke pincéjében is. Amikor Rick Rubin stúdiójában, a Shangri-Lában kellett volna dolgoznia, megpróbálta, de saját állítása szerint nem hozott össze semmi igazán jót. Azt mesélte, ott sztárként kell viselkednie, az pedig neki nem megy. Ő ugyanis egy egyszerű lány, és nem nagyon tud másképp viselkedni.
Pont ezért van bajban a díjátadókkal is. Retteg attól, hogy színpadra kelljen lépnie a Grammyn, mondjuk elkerülni nem tudta a díjazást, a Doja Cattel közös Kiss Me More-ért megkapta a szobrocskát, de még ebbe a pár percbe is annyi emberi pillanat fért bele, ami több díjátadóba összesen nem tud: mankóval sétált el a díjért az ülőhelyéről, amire azért volt szüksége, mert lesérült a díjátadó előtt, mivel – és most tessék figyelni – kiesett az ágyából, majd az a Lady Gaga segített neki mosolyogva a hosszú ruhájával, aki elől elvitte a díjat. Majd kicsit késve megérkezett a színpadra Doja Cat is, aki saját bevallása szerint élete leggyorsabb pisilésén esett túl. Ezek miatt a kócosabb, kiszámíthatatlanabb, mégis emberi pillanatok miatt lehet őt igazán szeretni.
Emberi. Nem is akar más lenni. Épp ezért működik az új lemeze, az SOS is. Olyan, mint mindannyian, és látszólag nem igazán érdekli, mit gondolunk róla. De ez a lazaság csak a látszat. Kb. 100 dalt írt erre a lemezre, és egyesek szerint még akkor is újraszabta az album tracklistjét, amikor az SOS már rég megjelent. Így is elég volt ez a 23 dal ahhoz, hogy az USA-ban dupla platinává érjen az album, és hogy boldog-boldogtalan részt vegyen az elkészülésében, akkor is, ha csak a háttérbe húzódva teszi. Lizzo például vokálozik az F2F-ben, amiről azt is simán elhinné az ember, hogy egy Avril Lavigne-dal. Travis Scott is csak háttérvokálozik a Low-ban, az Open Armsban viszont már komolyabb szerepet is vállalt.
Az SOS-ben annyi stílus és hangulat kavarog, hogy az papíron nem is állhatna össze egy teljes egésszé. A modernebb és klasszikusabb R&B-s megoldások mellé meglepő módon bekúszik az élőzenés pop, az önostorozó, depresszívebb dalszövegek mellé a keménykedés, de mindvégig rettentően őszinte marad, és nem fogja vissza magát egy pillanatra sem. 23 dalnyi csapongás, mégsem tűnik igazán csapongásnak.
Az egészet körülöleli és egységessé teszi maga SZA hangvétele, ő maga is azt mondta, hogy ha egyszerűen csak önmagát adja, és nem akar valaki más lenni, vagy megjátszani magát, akkor a lemez mindenképpen egységes lesz. Igaza volt. Bár tényleg döbbenetes, hogy hány stílus fért fel az albumra, hangulat igazából nem sok. De van valami, ami még ennél is jobban összefogja a dalokat. Az, hogy valami félelmetesen könnyed és izzadtságmentes mindegyikük. Nem is érezni, hogy 23 dal pörög végig majdnem 68 perc alatt, az SOS „hallgattatja magát”, és könnyedén csúszik előre.
Pedig a kezdő címadó daltól az Ol’ Dirty Bastard rapjével megtámogatott, Björk-hangmintát is használó Forgivelessig lepörög egy elég eseménydús út, ami tele van slágerekkel. Itt van persze az I Hate U is, ami óriásit ment TikTokon, és ez segítette hozzá a dalt ahhoz, hogy egyáltalán felkerüljön a lemezre. SZA ugyanis ezt a dalt anno csak egy gyakorlatnak szánta, amiben kipróbálta, milyen, ha egyetlen dalba belesűríti minden baját és bánatát, mintha csak kidobná őket egy kukába. Ez a kuka annyira sikeres lett, hogy végül a rajongók nyomására bekerült a 23 dal közé, és kislemezzé vált, pedig tervben sem volt, hogy kiemeljék a lemezről.
A Smoking On My Ex Pack ennyire azért nem járt jól. Rajongókedvenccé vált úgy, hogy SZA nem volt biztos abban, hogy a rapelése elég minőségi ahhoz, hogy a dal megjelenhessen eredeti formájában, majdnem kétszer olyan hosszan, ezért nemes egyszerűséggel félbe vágta. Nem volt jó döntés. A kritikusok és a közönség is imádta a rapet, így bőven megjelenhetett volna a hosszabb változatában is. SZA-ra egyébként is jellemző ez a bizonytalanság, annak ellenére, hogy a dalaiban ez nem feltétlenül hallatszik. Folyamatosan őrlődik, és ezt az őrlődést ki is kell írnia magából. De azt is, ha egy dühöngő boszorkánnyá válik, és erre a Smoking On My Ex Pack a legjobb példa.
De ez a ritkább verzió. SZA inkább befelé fordul, a kapcsolatait boncolgatja, és elővesz akár régi vitákat is a volt vőlegényével, mint a Nobody Gets Me-ben, ami a szakításukról szól, és amit SZA úgy jellemzett, mintha a pokolra szállt volna. De a főfogás mégis a hatalmas slágerré vált bosszúdal, a Kill Bill, amiben SZA a volt pasija meggyilkolásának ötletével játszadozik, olyan hidegvérrel, hogy az emberben egy pillanatra megáll az ütő. De nem bírja elviselni, hogy mással van. Ez lehetne egy régi Mónika-show téma is, de nem, ez itt valami sokkal jobb. A Kill Bill a kissé necces témája ellenére rádiós slágerré vált, és persze ezt is felkapta a TikTok.
Annak ellenére, hogy SZA rendesen szétcincálja a szerelmi életét és múltbeli hibáit, mégis végig egyfajta elszigeteltség-érzést sugall. Ezt mutatja a borító is, amely Diana egykori híres fotóját kreálja újra, és nem véletlenül. A régi fotó ugyanis az elszigeteltség érzését váltotta ki szinte mindenkiből, ami megfogta SZA figyelmét is, és szerette volna, ha hasonló hangulatot áraszt az SOS borítója is.
Egyáltalán nem véletlen, hogy az album felkerült a legtöbb „2022 év lemezei” listára. Ez bizony tényleg 2022 egyik legjobb lemeze. Amennyire könnyű zeneileg, annyira nehéz tartalmilag, de érdemes SZA-val tartani egy erős önismereti túrán, néha az agresszivitásunkat is szabadjára engedve, mert az SOS egy roppant felszabadító élmény. Az viszont jó lenne, ha nem kellene megint 5 évet várni egy új lemezre, de talán abból a 100 dalból, ami erre az albumra készült, akad még pár jó, amiből kijön egy újabb év lemeze. Vagy kettő.
Hauschel Tamás / Kultpilóta
