Egy topon lévő zenekar, egy végletekig lelkes közönség és rengeteg örökzöld. Hörgésekkel. Mi baj történhetett volna a Barba Negrában?
Bárki, aki legalább egyszer is gondolt arra, hogy szívesen színpadra lépne, olyan közönséget képzelt el magának, amelyik gyakorlatilag minden pillanatában a tenyeréből eszik. Olyat, amely aktivizálásához nem kell vért izzadni, hanem egyszerűen önmagától válik azzá már akkor, amikor megáll a színpad előtt, és lehúzzák a fényeket. Baromi kevés ember szerencsés annyira itthon, hogy ezt megtapasztalhatta. Leander viszont egy baromi szerencsés ember.
Mert ami a Barba Negrában történt december 1-jén, az nyilván nem lepte meg az edzett Leander Kills rajongókat, de azt, aki esetlegesen most először nézte meg, mit tudnak élőben, lehet, hogy látott ezt-azt, amire nem feltétlenül volt felkészülve. Például egy végletekig lelkes közönség mellett egy zenekart, ami tényleg készült az alkalomra, és nem szimpla hakniként intézte el a megmérettetést.
Mivel a Barba Negra Red Stage színpada elég nagy, fel lehet ám pakolni rá egy jelentősebb mennyiségű fényparkot, és felfér némi pirotechnika is, ha valakinek kedve támadna hozzá, és mivel a zenekarnak éppenséggel volt hozzá kedve, fel is pakolt rá egy olyan fénytechnikát, ami bőven jó lett volna egy Aréna-koncerthez is. Semmi lélegzetelállítóan nagy dobás, a Las Vegas-i Sphere azért még nem kezdhet el rettegni, de azért szokatlanul jól nézett ki a koncert, amikor tényleg nagyon jól akart kinézni.
De nem mindig akart, és ennek oka van. Az Örökzöldek turnén ugyanis Leanderék elnyomják a nagy slágereket és a feldolgozásaikat is, ami lehet, hogy kissé furcsán hangzik, hiszen ez azt jelenti, hogy simán belefér egy Máté Péter-feldolgozás, hogy aztán rövid úton eljussunk egy kiadós hörgésig, és mégsem tűnik úgy, mintha két különböző zenekar lenne a színpadon, vagy egy, amelyik iszonyúan csapong.
A Leander Killsben ugyanis pont az a jó, hogy minden dalában benne van egyfajta melankólia, ami egységes hangulatot teremt, akkor is, ha rádióbarát akar lenni, és akkor is, ha nagyon nem. A sokszor népzenei motívumokból építkező dalok jól megférnek a nagy klasszikusokkal, a metál nem feltétlenül ellensége egy 3+2-feldolgozásnak, hiszen a gyökereik lehet, hogy nem ugyanonnan erednek, de ugyanoda tartanak.
A rajongók persze tudják ezt, Leander pedig megütötte ezzel a hangvétellel a jackpotot, ugyanis valami mágikus módon képes megszólítani mindenkit 15 és 70 év között, és valami még ennél is mágikusabb módon képes rávenni zenekarával ezeket az egyébként korban egymástól igencsak távol helyezkedő embereket, hogy koncertjegyet vegyenek, és minden, de minden dalt végig énekeljenek, mintha az életük múlna rajta. Így történhet meg az, hogy egymás mellett énekel a barátnőjével érkezett tinilány és a hatvanas férfi, hogy aztán nem sokkal később metálvillát mutogasson előttem egy nagyjából hétévesnek tűnő kislány. És mindenki boldog.
Amikor Leander és zenekara elősétálnak, majd belekezdenek a Viharom tavaszomba, mindössze az első három szót kell elénekelnie, majd folytatja helyette a közönség konkrétan a színpad első sorától egészen a kijáratig. Mindenki. Kérés nélkül. Ami nem is feltétlenül baj, hiszen Leander állítása szerint brutális náthával küzd, de nem akarja megúszni a melót, és nem is bíz rá mindent a közönségre, pedig lehet, hogy nem bánnák. Mert mindenkinek megy minden. Hogy egy dal bő 10 éves vagy épp most jött ki, teljesen mindegy.
Úgyhogy jöhet bármi, mehet a Csak te, vagy olyan örökzöld dalok, mint a Hull az elsárgult levél, nincs olyan dal, amivel tévedhetnének. A Leander Kills igazából lehet, hogy nem is tudatosan, de két teljesen jól elhatárolható részre bontotta a koncertet, és pont ez az, ami szépen vitte előre a bulit. Az alap Leander-daloknál tényleg csúcsra járatták a fényeket és a pirotechnikát, de az olyan feldolgozásoknál, mint például a Fényév távolság a látvány visszafogottabbá vált, és sokkal inkább érezte úgy az ember, hogy egy kisebb klubban van, ahol szinte érzi a még valahonnan a múltból ottmaradt, levegőben szálló füstöt is.
Ez főként akkor lett hangsúlyos, amikor Leanderék belecsaptak a klasszikus feldolgozások blokkjába, mert igen, javarészt egyetlen blokkban sűrűsödtek ezek a dalok, egymás után a már előbb emlegetett Fényév távolság, a Kicsiny falum, a Hull az elsárgult levél, jön egy kötelező István, a király-dal, a Szállj fel szabad madár Baricz Gergővel és Borbély Richárddal, aztán eljön a Még nem veszíthetek ideje, ami nem csak simán befut, hanem egy kis segítséggel egyenesen berobog, megérkezik ugyanis Valentin apja, Jankai Béla, aki nem mellesleg Zámbó Jimmy billentyűseként volt ismert, és fogalmazzunk úgy, hogy egyáltalán nem felejtett el zongorázni.
Vicces egyébként, hogy ez a dal mennyire kívánt már egy ilyen feldolgozást, ami kicsit sötétebbé teszi, hiszen ilyenkor jössz rá, hogy mennyit számít egy-egy dal esetében a hangszerelés, és jó eséllyel még egy olyan dal is közelebb kerülhet a szívedhez, amitől egyébként még a szemgolyód is viszketni kezd. A Még nem veszítheteknek jól állnak a gitárok, jól áll a végén a hörgés, a fene se gondolta volna, de tökéletesen működik élőben is.
De a Leander Killsnek azért mégis a zúzda áll a legjobban, főleg az olyan dalok, mint a koncerten abszolút robbanékony Boldogság virág, az Én vagyok a veszély vagy a Szerelmetlen dal. Miután ez a trió egy intenzív edzésként egymás után lement, a koncert úgy ért véget az Örökzölddel, hogy igazából még tudtál volna mondani 5-6 olyan klipes dalt, ami beférhetett volna a setlistbe, de nem mindenki Bruce Springsteen, hogy négy órákat játsszon.
Lehet, hogy a Barba Negra nem arról híres, hogy bármi jól szólna a falai között, mert valóban nem, de az biztos, hogy magyar koncert ritkán néz ki ennyire jól a Red Stage-en, és az is, hogy a Leander Kills tényleg eléggé összekapta magát, és nagyon egyben van az Örökzöldek turnén. Ha náthásan erre képesek, akkor ez pont az a nátha, amit el kellene kapnia jópár zenésznek.
Az Örökzöldek Turné idén még Székesfehérváron és Győrben fog állomásozni, majd 2024 első felében folytatódik a turné további vidéki helyszíneken. Jegyek a már bejelentett állomásokra a https://www.leandermusic.hu oldalon kaphatók.
Hauschel Tamás / kultpilóta
Fotók: Zsiga Pál
