Nagyon kevés olyan zenekar létezik, amely sok-sok megpróbáltatás és tragédia után képes volt folyamatosan visszatérni, és nem csak szimplán alkotni, de óriási embertömegeket megmozgatni. Az AC/DC 50 éve ilyen. Pedig nem indult könnyen a sztorijuk.
A ’70-es évek Ausztráliában nem épp a nemzetközileg sikeres zenekarok évtizede volt. Vagy legalábbis nem annak tűnt. Hiszen talán senki sem gondolta, hogy egy ’73-ban alapított tesózenekar, egy bizonyos AC/DC mekkorára nő majd. A Young testvérek, Angus és Malcolm által összehozott banda csak egynek tűnt a sok közül, még az alapítók számára is. Ők ugyanis ekkor még több zenekarban játszottak, Angus a saját Tantrum nevezetű bandájában, Malcolmmal együtt pedig megfordultak a Marcus Hook Roll Bandben is, amely nem koncertezett, egy lemezt viszont összehozott, amelyen még a nagy sikerek előtt hallhatóak a Young tesók, mondjuk az tény, hogy kiléptek a csapatból, mielőtt az album megjelent volna.
Az AC/DC talán más nevet kapott volna, ha Malcolm és Angus testvére, Margaret nem dolgozott volna egy varrógéppel. Ő szúrta ki rajta a feliratot, ami annyira megtetszett mindenkinek, hogy úgy döntöttek, megtartják, hiszen tökéletesen leírja azt a nyers energiát, ami szerintük a zenéjüket jellemzi. Persze ekkor még túl sok saját daluk nem volt. 1973 decemberében még főleg feldolgozásokkal léptek fel először, Angus pedig ekkoriban kereste a stílusát, és sokszor fura kosztümökben lépett fel, néha Zorróként, néha Supermanként, de ha ahhoz volt kedve, akkor gorillaként.
’74 áprilisában azonban Margaretnek támadt egy csodálatos ötlete, próbálja ki Angus a kisfiús iskolai ruhát. Mondjuk úgy, hogy jó ötlet volt. Persze ekkor még nagyon másképp nézett ki egy AC/DC koncert. Eleve a zenekar felállása is más volt, Dave Evans énekelt, akit élőben néha felváltott menedzserük, Denis Loughlin. Az első felállás basszusgitárosa Larry Van Kriedt volt, a doboknál Colin Burgess ült.
Miközben koncertjeik egyre sikeresebbek lettek, az is kiderült, hogy alakítani kell a felálláson, így Malcolm ritmusgitáros lett, és ebből a pozícióból nem is lépett ki egészen haláláig. A banda azonban több ponton is hátrányban volt, menedzserük és énekesük sem vitte őket igazán előre, egy furcsán sikerült koncert után a Hard Rock klubban azonban előbbi le is lépett, otthagyva a zenekart pénz nélkül Adelaide-ben. A klub tulajdonosát, Michael Browning producert kérték fel, hogy ugorjon be a lelépett menedzser helyére, Browning pedig el is vállalta a melót, már csak annyi volt a problémája, hogy szerinte ki kellene rúgni Evanst, és keresni egy sokkal jobb énekest.
Ezzel a Young tesók is egyetértettek, így Evanst lapátra tették, és az imidzsüket is kukába dobták, így az AC/DC innentől kezdve nem volt hajlandó közösséget vállalni a glam rockkal. 1974 szeptemberében lépett be a képbe egy bizonyos Ronald Belford Scott, becenevén Bon, illetve ez sem teljesen igaz, hiszen Scott már sofőrként dolgozott együtt a bandával. Amikor Evans kikerült a képből, és épp énekes nélkül játszottak feldolgozásokat 1974 szeptemberében, Scott egykori zenekari társa, Vince Lovegrove unszolására felment a színpadra énekelni. A többit már tudjuk.
Kiderült, hogy az AC/DC is azt szerette volna, ha Bon Scott lenne az énekese, ezért a színpadi egymásra találás után október elején már együtt is koncerteztek, hogy aztán már novemberben stúdióba is vonuljanak, hogy felvegyék első lemezüket a High Voltage-et. Scott tökéletesen illett a csapatba. Csakúgy, mint a Young testvérek, ő is skót származású volt, akinek családja Ausztráliába emigrált, ugyanazokat a zenéket szerették, és ellentétben Evansszel, tökéletes frontemberként viselkedett.
Egy kissé megszaladt a tagcsere-vonat a zenekarral, de néhány beugró után 1975 elején megérkezett Phil Rudd, aki kisebb kihagyásokkal, de azóta is a banda tagja. Az 1975 februárjában kijött High Voltage egyből az ausztrál top 20-ban landolt, de év végén máris megérkezett a második album, a T.N.T., ami december elsején robbantotta fel az egyelőre még csak ausztrál piacot. Ez már nem ugyanaz az AC/DC volt, amit az első lemezen megismertek, hiszen elkezdtek kicsit kísérletezgetni a hangzásukkal, amelynek az lett az eredménye, hogy beálltak arra a stílusra, amelyet a mai napig is hatékonyan nyomnak, és amelyért mindenki szereti őket. Az olyan dalok, mint a címadó T.N.T. vagy a vicces, de az első lemez címét viselő High Voltage előrevetítették, hogy mi vár ránk a következő jónéhány évtizedben, legalábbis zenei értelemben.
Nem is nagyon kellett sokat várni a nemzetközi áttörésre, 1976 tavaszán már alá is írták lemezszerződésüket az Atlanticnál, és úgy volt, hogy a Back Street Crawler nevezetű zenekarral turnéra is indulnak Angliában, de a társbanda gitárosának halálával újratervezés alá került a művelet. Inkább kisebb helyeken játszottak, hogy így gyűjtsék össze a helyi rajongótáborukat. Még abban az évben kijött az első nemzetközi piacra szánt lemez is, a High Voltage, ami nem ugyanaz a High Voltage, amit az ausztrál és ázsiai piac kapott. Az első két album dalai szerepeltek rajta, és sokan ezt is tekintik az első igazi AC/DC-albumnak, ami persze nem igaz, fogalmazzunk úgy, hogy az első kettő best ofja, amin nem szerepel az első kislemezdaluk, a Baby, Please Don’t Go feldolgozása sem.
Sokat nem lehetett tökölni, gyorsan rá kellett szabadítani a világra egy vadiúj dalokkal teli albumot, ami meg is jött már ’76 őszén. Ez volt a Dirty Deeds Done Dirt Cheap, ami annyira jól sikerült, hogy Amerikában a harmadik legtöbbet eladott AC/DC albummá vált, pedig ott csak évekkel később, 1981-ben jelent meg.
1977-ben már a Let There Be Rockkal gurítottak, rajta olyan dalokkal, mint a klasszikus Whole Lotta Rosie és a Dog Eat Dog, közben pedig a Black Sabbath-tal turnézgattak, aminek eredményeképp Scott és Ozzy összebarátkoztak. Ez viszont nem volt elmondható a két zenekar többi tagjáról. Geezer Butler egy ponton pillangókést is szegezett Malcolm felé, aki azt mesélte, az egyik turnéállomáson ugyanabban a hotelben szálltak meg, és mikor lement a szálloda bárjába, azt látta, hogy Geezer épp egy sör felett sírdogál. A Sabbath basszusgitárosa azt mondta Malcolmnak, hogy tíz éve van a bandában, és majd meglátja, hogy 10 év mit tesz vele és velük is. Mikor Malcolm azt mondta, hogy szerinte semmit, és nem mutatott szimpátiát Geezer felé, az kést szegezett neki, mire Ozzy közbelépett, és elküldte kollégáját aludni.
Jobb hír, hogy nem sokkal ezután csatlakozott a bandához Cliff Williams basszusgitáros, aki már vokalistaként is hozzá tudott tenni a dalokhoz. Az AC/DC ekkor kezdett nyitni Amerika felé, ki is hozta a Powerage lemezt, de annak egyetlen kislemezdala, a Rock’n’roll Damnation kevés volt a megváltáshoz. Arra egészen 1979-ig kellett várni. Ekkor hozták ugyanis össze Mutt Lange producerrel a Highway To Hell lemezt, ami nemcsak hogy be tudott lépni a Billboard 200 csodálatos világába, de a 17. helyig menetelt. A hangzás, a dalok, a gitártémák és a szövegek mind-mind annyira rezonáltak az emberekkel, hogy az AC/DC-t egészen a top rockelőadók közé katapultálta, félmilliót adtak el belőle az USA-ban, és szanaszét turnézták vele a bolygót.
Minden a legnagyobb rendben haladt, de aztán az élet másképp gondolta. 1980-ban már el is kezdtek dolgozni a folytatáson, egy bizonyos Back in Black című lemezen, ahol Scott ének helyett csak dobokat demózott fel a Hells Bells-hez és a Have a Drink On Me-hez. Aztán beütött a baj. 1980. február 18-án egy durván átpiált estén a The Music Machine nevezetű londoni klubban (ami azóta KOKO néven fut) Bon Scott egy haverja autójában elaludt, majd reggel holtan találták. A halálát alkoholmérgezés okozta.
Ez mindent megváltoztatott a zenekarban. Többen a kilépést fontolgatták, de Scott szülei arra buzdították őket, hogy ne oszoljanak fel, hiszen a fiuk is biztosan azt szerette volna, ha tovább folytatják. Végül ezt a verziót választották, és meghallgattak több énekest a pozícióra, többek között a Slade frontemberét, Noddy Holdert is. Meghallgatták azonban a Geordie énekesét, Brian Johnsont is, aki elnyomta nekik a Whole Lotta Rosie-t, plusz Ike & Tina Turner Nutbush City Limitsét, ami annyira nem volt rossz, hogy visszahívták egy második körre is, aztán ahogy azt mondani szokták: a többi történelem.
Később Angus Young elmesélte, hogy maga Bon Scott is szerette Brian Johnson hangját, így biztosan ő is jó ötletnek tartotta volna, hogy neki adják át a stafétát. Az biztos, hogy jó ötlet volt bevenni őt a bandába, ami állítólag azért történt meg, mert illett a hangja a régi dalokhoz, de nem lehetett Scott imitátornak nevezni, ráadásul pont olyan zenéket szeretett, mint a csapat többi tagja. Johnsont meglepte, hogy őt választották, de 1980 április elsején hivatalosan is közölték a nagyvilággal, hogy vele folytatják tovább az új lemez munkálatait.
A Back in Black óriási siker lett. Az olyan dalok, mint a Hells Bells, a You Shook Me All Night Long és a címadó track végleg bebetonozták az AC/DC-t a legnagyobbak közé. Angliában listavezető lett, Amerikában negyedik, de ott is 585 héten keresztül volt kirobbanthatatlan a Billboard 200 listáról. Furcsamód az első amerikai listavezető lemezük a következő album, a For Those About To Rock We Salute You lett, ami minden tekintetben gyengébb volt az előző albumnál. Az azt követő Flick of the Switch sem nyerte el mindenki tetszését, amit egyébként már nem is Rudd fejezett be, hiszen drog- és alkoholproblémái miatt a felvételek közben kirakták a zenekarból. A stúdiózás tettlegességig is fajult, Rudd és Malcolm összebalhéztak, majd a dobosnak mennie kellett.
Több, mint 700 dobost hallgattak meg, mire megtalálták Simon Wrightot, akivel be tudták fejezni a felvételeket. De innentől kezdve az AC/DC sokáig nem készített igazán jó lemezeket. Rosszak nem voltak ugyan, de közel sem tudták elérni a Highway to Hell és a Back in Black nagyságát. A Fly on the Wall, a Stephen King-féle Maximális túlhajtás filmzenéje, a Who Made Who, a Blow Up Your Video nem voltak sikertelenek ugyan, de a közelébe sem értek a legjobb lemezeiknek.
Malcolm alkoholproblémái is elkezdték beárnyékolni a sikereket, a Blow Up Your Video turnéján ezért tesója, Stevie Young ugrott be őt helyettesíteni, aki vicces, de 2014-ben lett állandó tagja a csapatnak. Amikor már úgy tűnt, hogy lefelé tartanak a lejtőn, Bruce Fairbairn producerrel együtt elkezdték összerakni az új lemezt, a The Razors Edge-et. Egyetlen dal kellett csak, hogy kiderüljön, ezek a fazonok még mindig képesek irdatlan nagy rockslágereket írni, ez a dal pedig megjött az első kislemez, a Thunderstruck képében. És a lemezen ott lapult még néhány igen nagy sláger. A Moneytalks, a Fire Your Guns, az Are You Ready újra kilőtték az AC/DC-t a legnagyobbak közé, az új dobos, Chris Slade pedig nagyon jó fogásnak bizonyult, hiszen új erőt vitt a bandába.
1993-ban egyetlen dal kellett ahhoz, hogy egy szinttel még feljebb lépjenek. Ez volt a Big Gun. Az utolsó akcióhős filmzenéje, ami gyakorlatilag kifolyt az MTV-ből, és még az is megszerette őket, akinek ennyi lemez nem volt elég hozzá. Még majdnem egy játékot is készítettek róluk AC/DC: Defenders of Metal néven, amelyben a zenekar tagjai tisztították volna meg az utcákat jól irányzott ütésekkel és rúgásokkal a rosszarcúaktól. Ebből a projektből nem lett semmi, abból viszont igen, hogy Phil Rudd visszakerült a zenekarba, hogy aztán elkészülhessen az ultrasikeres Ballbreaker olyan slágerekkel, mint a Hard as a Rock vagy a Cover You in Oil. Bár a kritika nem annyira szerette, a rajongók elkapkodtak belőle globálisan többmillió példányt.
2000-ig kellett várni egy új lemezre, ekkor jött a Stiff Upper Lip, melyet már jobban fogadott a kritika, azonban abban mindenki egyetértett, hogy nem volt érdemes új ötleteket keresni a lemezen, mert nem nagyon voltak. De nem is biztos, hogy szükség volt rájuk. Azt viszont már lehetett sejteni, hogy innentől kezdve a tempó is lassulni fog, hiszen valóban egyre nehezebben ment már a dalszerzés a Young tesók számára.
2008-ban jött a Black Ice lemez, aminek turnéjával másodjára is Magyarországra érkeztek, akkor minden idők leggyorsabban kitett telt ház táblája volt, az Arénába ugyanis pillanatok alatt elfogyott minden jegy. Az első hazai AC/DC koncert még 1991-ben zajlott le a Monsters of Rockon, ahol pár kisebb zenekar lépett fel még velük, olyanok, mint a Metallica, a Queensryche és a Mötley Crüe. Semmi extra. Egy átlagos nap Budapesten. Bárcsak…
A Black Ice fogadtatása meglepően jó volt, népszerűségüket pedig újra az égbe emelte egy mozi, de nem is akármilyen mozi, hanem a Vasember 2, aminek filmzenéje csak és kizárólag AC/DC dalokból állt össze, a Shoot to Thrill, melyet a Back in Black albumról emeltek a filmbe, újra sláger lett, és milyen jó is, hogy így történt!
2014-ben azonban újra beütött a baj. Malcolm már nem tudott többé fellépni a bandával, új lemezük, a Rock or Bust felvételén is Stevie helyettesítette őt. Érdekes, de nem az a tüdőrák vitte el 2017-ben, ami korábban felbukkant a szervezetében, hanem a demencia. Akaratának megfelelően testvére folytatta a bandát, de a bajvonat továbbra is száguldott a bandával.
Phil Rudd botrányba keveredett, amikor kiderült, hogy gyilkossággal fenyegette meg egykori asszisztensét, és arra kért valakit, hogy iktassa ki nem kevés fizetség fejében. Nem sokat segített a helyzeten, hogy drogbirtoklás miatt is bíróság elé kell járulnia. Egészen olcsón megúszta, nyolc hónapig házi őrizetben kellett maradnia annak ellenére, hogy szinte mindenki biztos volt abban, hogy börtönbe zárják.
Tovább romlott a helyzet, amikor a Rock or Bust turnén kiderült, baj van Brian Johnson hallásával, ha tovább folytatja a koncertezést, akár teljesen meg is süketülhet. Tíz koncertet kellett lemondaniuk, Johnson pedig bejelentette, hogy kiszáll a bandából, hiszen nincs nagyon más lehetősége, pedig 40 éven keresztül másról sem szólt számára az élet, mondjuk azért én másik nagy szenvedélye, az autók nevében megsértődtem volna a kijelentéstől.
Az AC/DC egy furcsa döntés következtében úgy akarta lenyomni maradék tíz koncertjét, hogy Axl Rose-t tette meg frontemberré. Azt az Axl Rose-t, aki korábban nem arról volt híres, hogy ő lenne a pontosság és a megbízhatóság mintaképe, Axl viszont remek formában tért vissza, és bármennyire is tűnt pocsék döntésnek, a koncertek működtek. Az viszont nem tűnt valószínűnek, hogy marad is a banda élén. A bajokat tetézte, hogy 2017-ben meghalt George Young is.
2018-ban elindultak a pletykák, hogy Johnson és Rudd is visszatértek a bandába, ami kissé hihetetlennek tűnt, de egy rajongó, aki a Warehouse Studio közelében élt, kiszúrta őket a helyszínen. Nem sokkal később egyre több bizonyíték került elő az összeborulásról, de a banda nem kívánta kommentálni ezeket. 2020 szeptemberéig kellett várni arra, hogy hivatalosan is bejelentsék a visszatérést, majd nem sokkal később egy új albumot is, a Power Upot.
A zenekart sújtó rengeteg tragédia és probléma csak megerősítette őket. Az új lemez az egyik legjobbjuk a Razors Edge óta. A rajongók és a kritikusok is egyöntetűen fejet hajtottak a Power Up előtt, amivel érdemes lett volna azonnal turnéra is indulni, de nem volt ennyire egyszerű a helyzet. Ekkor még a Covid megnehezítette a tervezést, főleg a nagy rendezvények esetében, így az első koncertre egészen 2023-ig kellett várni, október 7-én léptek fel a Power Tripen hét év szünet után, elég jó formában.
Lehetett sejteni, hogy lesz turné is, és valóban, de csak a napokban, május 17-én indult a buli Gelsenkirchenben. Sok állomás nincs, mindössze 17, de egy helyen akár többször is fellépnek, így összesen 24 koncertet adnak, persze már majdnem mindenhol telt ház előtt. A jelenlegi felállásban Johnson, Angus és Stevie Young mellett a Jane’s Addiction basszusgitárosa, Chris Chaney, a doboknál pedig Matt Laug játszik. Ha valaki még el akarja őket csípni, Pozsony felé vesse tekintetét, ott ugyanis még kaphatóak a jegyek, bár elég mélyen a zsebünkbe kell nyúlni, ha akarjuk még élőben látni a bandát.
Aki viszont nem koncertjegyekre, hanem lemezekre költene, annak is eljött az ideje, hiszen az AC/DC kiadta klasszikusait arany színű lemezeken az 50. szülinapjuk örömére. Első körben a régi lemezek (High Voltage, Powerage, Dirty Deeds Done Dirt Cheap, Live, Highway To Hell, Back in Black, For Those About To Rock, The Razors Edge, Who Made Who) érkeztek meg aranyló korongokon, június 21-én viszont bővül a lista, ekkor jön a megjelenés második köre olyan lemezekkel, mint a ’74 Jailbreak, az If You Want Blood, a Let There Be Rock, a Ballbreaker, a Stiff Upper Lip és a Rock or Bust. Az év hátralévő részében pedig talán megérkezik a maradék is.
Érdemes ezeket pörgetni, mielőtt megnézzük a bandát Bécsben június 23-án vagy 26-án, vagy Pozsonyban július 21-én. Vagy bárhol a világon. Például Londonban, július 7-én, amire most a kiadó Sony Music nyereményjátékot is hirdetett azon magyar rajongóknak, akik vásárolnak a fenti 50. évfordulós kiadványokból és regisztrálnak a www.sonymusic.hu/acdc weboldalon június 27-ig.
Nem valószínű, hogy csalódni fogunk bennük. Csak hangerő legyen, és kongjanak a harangok. Nagy baj akkor már nem történhet.
Hauschel Tamás / Kultpilóta
