Vannak lemezek, amelyeknek a létezéséhez csakis valami túlvilági egyezség megkötésének lehet köze. Ozzy Patient Number 9-ja ilyen lemez. Nincs rajta gyenge dal. De hogy lehet ez?
Ozzy tulajdonképpen egy csodálatos lény. Hogy ember-e, arról megoszlanak a vélemények, hiszen a fizika törvényei szerint már régen nem kellene, hogy köztünk járjon, de még mindig itt van, igaz, az állapota annyira rosszra fordult, hogy vissza kellett vonulnia a turnézástól. A legtöbben valószínűleg már rég feladtuk volna ennyi probléma után, mint amennyivel Ozzy találkozott, neki azonban eszébe sincs, ő még mindig azon agyal, hogyan tudna újra koncertezni, mintha egyszerűen nem akarna nyugodni benne az a kis- vagy inkább nagyördög. Persze már most is elmondhatja magáról, hogy teljes és sűrű élete volt, és ahogy nemrég egy reklámban is elmondta, ő annyi őrültséget csinált, hogy tulajdonképpen helyettünk is megtett mindent, amit a rock’n’roll megkövetelt. Tudja, hogy lassan el kell mennie, de amíg még itt van, adhat nekünk ezt-azt. És ilyen állapotban az ember nem várná, hogy ez a valami egy olyan lemez lesz, ami nemcsak hogy nagyon rendben van, de a szólókarrierjében is ott van a jobbak között.
Hogy lehet ez? Úgy, hogy Ozzy rátalált Andrew Watt producerre, aki bár elsőre nem tűnt annyira kompatibilisnek vele, tekintve, hogy olyan előadóknak készített irdatlanul sikeres dalokat és lemezeket, mint Justin Bieber, Post Malone vagy Camila Cabello, Watt nagyon is érti, mitől jó egy rocklemez. Nem csoda, hiszen ő maga is gitáros, California Breed néven alapított bandát még 2013-ban a Black Sabbath-ból is ismerős Glenn Hughesszal, valamint a Foreigner egykori dobosával, Jason Bonhammel, de Ghost In My Head néven is játszott olyan zenekarok előtt, mint a Jane’s Addiction.
Ozzy és Watt egymásra találása annyira jól sikerült, hogy 2020-ban, 10 évnyi kihagyás után kijött az Ordinary Man című lemez, és egy olyan Ozzyt mutatott, akiről már azt hittük, hogy nincs köztünk. Ez ugyanaz az Ozzy volt, akiről legendák zengenek, akiben még rengeteg erő és még több őrület rejlik. Nem az az Ozzy, akinek ránézésre tűnik.
Remek dalokkal megpakolt lemez volt ez, amin még Post Malone is a rockosabb énjét vette elő, és amin lehetett érezni, hogy ez bizony egy olyan csoda, amivel ha Ozzy befejezné, újra a csúcson hagyná abba. Ő azonban már a megjelenés napjaiban arról beszélt, hogy jön a következő album. Ekkor már óvatosan nevetett az ember azon, hogy Ozzy még összehozna bármit, ami az Ordinary Mannek akár csak a nyomába is érhetne, erre két évvel később megjelent a Patient Number 9, ami még az elődjén is túltesz.
Ozzy karrierje eddig is tele volt hullámvölgyekkel, de arra már senki sem volt felkészülve, hogy miközben úgy tűnik, mint akiből elszállt minden erő, lemezen olyan erős lesz, mint a legjobb időszakában. Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy az utolsó igazán jó lemeze (mármint a hőskorából) a No More Tears volt, aminek kritikai és anyagi sikereit nem igazán tudta megismételni egyetlen későbbi lemezével sem, és a slágerek sem záporoztak már az azt követő albumokról, néha azonban egy-egy dal mégis betalált. Ozzy igazán rossz sosem volt, de ami a Patient Number 9-on zajlik, az egészen más kategória.
Watt egészen konkrétan csodát hajtott végre Ozzyval a stúdióban. Sikerült összeszedniük egy rakás olyan vendégzenészt, aki nemcsak jól mutat a borítóra ragasztott matricán, hanem még hozzá is tud tenni a dalokhoz. Két esetben pedig még sikerült valami egészen meghatót is művelniük, de erről ezúttal nem ők tehetnek. Két olyan előadó is szerepel ugyanis ezen a lemezen, aki azóta már eltávozott közülünk. Hihetetlen, hogy ez a két zseniális zenész, Taylor Hawkins és Jeff Beck már odaát zenélgetnek együtt, Ozzy pedig még mindig köztünk van, és erre valószínűleg az orvosai sem tettek volna nagy téteket. A Patient Number 9-on viszont még megtették, ami tőlük tellett, és ami tőlük tellett, az sosem volt kevés. Itt sem az.
Hawkins a Zakk Wylde-dal közös Parasite-on és Mr. Darknessen, valamint a God Only Knowson dobol, Beck pedig a címadó dalban, valamint az A Thousand Shadesben gitározik, és már ez is bőven elég lenne a boldogsághoz, már ha a vendégelőadókról beszélünk, de ők csak egy olyan lista elején szerepelnek, ami további teljesen felfoghatatlan nevekkel van tele. Az Immortalban Mike McCready penget, miközben Ozzy a halhatatlanságáról énekel, a No Escape From Now-ban és a Degradation Rulesban a régi haver, Tony Iommi játszik, de a legmeglepőbb Eric Clapton feltűnése a One of Those Daysben, amely simán a lemez egyik legjobb dala, és lehetne Ozzy új turnéjának egyik legjobban várt pontja, de az élet másképp hozta.
Clapton feltűnése azért is érdekes ügy, mert nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy Ozzynak a közös dalukban arról kellene énekelnie, mennyire nem hisz Jézusban. Márpedig a One of Those Daysben erről is szó van, Ozzy azonban nem volt teljesen hajthatatlan, megpróbáltak kitalálni valami megoldást, azzal is viccelt, hogy akkor változtassák meg a Jézus szót karácsonyra, de ahogy a többi verzió, úgy ez sem tűnt túl jó ötletnek, abszolút érthető módon. Ozzy aztán elmagyarázta Claptonnak, hogy nem arról van szó, hogy tagadná Jézust, egyszerűen arról szól a szöveg, hogy vannak napok, amikor minden tönkremegy, és képtelen vagy helyrehozni a dolgokat. Megegyeztek. Mindenki jobban járt így.
Ahogy az Ordinary Man lemezen, úgy itt is egy olyan háttérzenekar játszik, ami önmagában megér egy misét, Ozzy esetében egy feketét, mert Duff McKagan a Gunsból, Robert Trujillo a Metallicából és Chad Smith a Red Hot Chili Peppersből jött össze egy kicsit zenélgetni újfent, hiszen múltkor is elég jól sült el a közösködés, de ennyire azért nem jól. A Patient Number 9-on ugyanis egyetlen gyenge dal sincs, és az elejétől a végéig tele van valami földöntúli lendülettel, amiről ez a pár jóember is tehet, mivel brutális energiákkal töltik fel a dalokat.
És ha belegondol az ember, ez az egész valahol tényleg gyönyörű. Mert Ozzy nem elégszik meg azzal, hogy ő legyen az a fazon, aki anno leharapta annak a szerencsétlen denevérnek a fejét, és aki egy bulin felszívott a medence partján pár hangyát. Nem is az a csávó, akinek a Black Sabbath-tal már volt pár olyan slágere, amiből nemcsak ő élhetne luxusban élete végéig, de még az ükunokái is. Nem akar nosztalgiázni, de nincs ellenére a nosztalgia sem. Ő csak Ozzy Osbourne akar lenni, a Sötétség Hercege, aki jóval több, mint egy valóságshow-sztár, vagy egy olyan énekes, akit néha meghívnak egy retróbuliba.
Ozzy nagyon is mai tud lenni, és a Patient Number 9 a legjobb bizonyíték erre. Nem kell ahhoz lemennie kutyába, nem kell ahhoz poposodnia, hogy egy sikeres lemezt tudjon készíteni, és nem kell ahhoz őrültségeket csinálnia, hogy magára tudja vonni a figyelmet. Csak egy olyan producer kell, mint Andrew Watt, és néhány haver, aki még szívesen zenélget vele a stúdióban.
A Patient Number 9 lett Ozzy legsikeresebb lemeze a No More Tears óta. Szépen fogyott a világ minden részén, még az is adott neki egy esélyt, aki esetleg úgy gondolta, az állapotát tekintve lehetetlen, hogy jól süljön el ez az egész. De valószínűleg ő már nem különösebben foglalkozik az eladásokkal. Élete során eddig több mint 100 millió lemezt adott el, szóval mondhatni, elég sokra vitte az a diszlexiás birminghami srác, aki tinikorában azt hitte, kilátástalan az élete, otthagyta a sulit, balhékba keveredett, de amikor 14 éves korában meghallotta a She Loves You-t a Beatlestől, tudta, hogy zenélnie kell.
És még most is zenélnie kell. Ezt lehet a legjobban szeretni Ozzyban. Újra megtalálta a maga kis közegét, akivel sikeres lehet, és képtelen leállni, akkor sem, ha az orvostudomány mai állása szerint le kellene. De hát aki 19 évesen már megalapította a Black Sabbath-ot, most pedig 74 évesen, meglehetősen ramaty állapotban, a turnézásról lemondva még mindig arról beszél, hogy felőle jöhet az a következő lemez, úgyis van már rá pár dala, azt illik konkrétan a világ egyik csodájává nyilvánítani.
Milyen szép is lenne, ha Ozzy újra ezzel a társasággal, újra egy rakás vendégzenésszel megmutatná, hogy még ennél is több erő van benne? Persze lehet, hogy az ördögnek más tervei vannak vele. Mondjuk Ozzy jóban van az ördöggel, szóval akár meg is beszélhetik, hogy adjon még jó sok időt neki, hadd zenéljen tovább ilyen minőségben. Beszállhatna egy-egy új dalra Paul McCartney is. Akkor lenne igazán teljes a kör. De ha mégsem jönne össze, akkor már a Patient Number 9-al is elmondhatja Ozzy, hogy a csúcson hagyta abba. Most már senki sem annyira biztos abban, hogy nem tudja még ezt a teljesítményt is felülmúlni.
Szerző: Hauschel Tamás / Kultpilóta
