ROGER WATERS NEVÉHEZ FŰZŐDNEK A ROCK AND ROLL TÖRTÉNETÉNEK TALÁN LEGIDŐTLENEBB ÉS LEGKEDVELTEBB ZENEI MŰVEI. A PINK FLOYD ALAPÍTÓ TAGJAKÉNT OLYAN KORSZAKALKOTÓ ALBUMOK KONCEPCIÓJÁT ÁLMODTA MEG, MINT PL. A „DARK SIDE OF THE MOON”, A “WISH YOU WERE HERE”, AZ “ANIMALS”, A “THE WALL” ÉS A “THE FINAL CUT”. 2010 ÉS 2013 KÖZÖTTI VILÁGKÖRÜLI TURNÉJÁN KIROBBANÓ SIKERREL JÁTSZOTTA A „THE WALL” CÍMŰ MŰVÉT. EZ ALATT A TURNÉ ALATT ENGEDTE ISMÉT SZABADJÁRA ALKOTÓI VÉNÁJÁT, AMINEK A GYÜMÖLCSE A 25 ÉV SZÜNET UTÁN, JÚNIUS 2-ÁN MEGJELENŐ LEGÚJABB STÚDIÓALBUMA, AZ „IS THIS THE LIFE WE REALLY WANT?”, VAGYIS AZ „EZ AZ AZ ÉLET, AMIT IGAZÁN AKARUNK?”. ROGER WATERS-SZEL DAN NEER KÉSZÍTETT RÁDIÓINTERJÚT – MOST EZT TÁRJUK ÍROTT FORMÁBAN AZ OLVASÓK ELÉ.
Dan: Itt van Roger, hogy elsőként a „Déja Vu” című számról mondjon pár szót.
Roger: Ezzel kezdődött az egész. Amikor a „The Wall”-lal turnéztunk, mindig tartottam egy gitárt a hotelszobámban, és ez egy olyan dal, ami pont ezidőtájt született, mialatt úton voltunk. Később elvittem és megtanítottam a zenekar többi tagjának, majd megkérdeztem: ‘Hé, mit gondoltok erről?’
D: Szóval mi jár a fejedben, mi késztet rá, hogy azt mondd: „Ha Isten lettem volna, lehet jobb munkát végeztem volna„? Tudod, sok olyan érdekfeszítő dolog zajlik manapság, ami miatt ezt egyesek rosszul értelmezhetik.
R: Nos, igen, ugyanis sok ember hívő, de én személy szerint nem hiszek abban, hogy bármi olyasmi dolog létezik. Nincs megtestesült… egy kicsit olyan vagyok, mint Einstein ebben a kérdésben, miszerint… nem mintha olyan okos lennék persze, mint Einstein, de ő valami olyasmiben hitt, hogy volt valamiféle természettudományi társaság, mely a matematikai konklúzióin keresztül világított rá erre a kérdésre. Ő is úgy látta, hogy talán van valami misztikus és megfoghatlan ebben az egészben, de ő is csak eddig merészkedett ezzel kapcsolatban. De az, hogy egy élő, érző istenséget ismerjünk el, ami az emberek életére hatást gyakorol, érted, a Földön, és érzékelhető, ez számomra nevetséges feltételezés. Senkit nem szeretnék megsérteni, de amikor futballistákat látok, akik lőnek egy gólt menetközben, és aztán… (az ég felé mutat), köszönöm szépen. Miről beszélsz? Ez egyértelműen szédült egy gondolat. Ennyit erről. De persze ez nyilvánvalóan irónia. Az első versszak effélékről szól, de csak azért, hogy valamelyest megadja az alaphangot.
D: Az albumon Nigel Goodrich producerrel dolgoztál együtt, aki a múltban a Radioheaddel való együttműködésével szerzett hírnevet magának.
R: Nagyon ritkán engedek az abszolút irányításból efféle helyzetekben, de Nigelnek nagyon határozott elképzelése van arról, hogy milyen úton módon akar lemezeket készíteni, és jó lemezeket csinál. És igen hamar nyilvánvalóvá vált, ahogy az első pár apróságot rögzíteni kezdtük, melyek közül az egyik a „Déja Vu” volt, a másik ilyen első nekifutás pedig a „Broken Bones„, hogy vagy beszúrom a kis megjegyzéseimet két percenként, vagy egy teljesen új önfegyelmezési módszert kezdek kidolgozni. Nevezetesen azt, hogy megtanulom befogni a számat és meglátjuk, mi sül ki belőle. És sokszor így is tettem, de ez jól működött, mert úgy gondolom, nagyon jó lemezt hozott össze, és persze nyilvánvalóan nem fogtam be a számat mindvégig teljesen, így hozzájárultam amennyivel és amikor csak tudtam. De van egy versszak a dalban, amit Nigel, végtelenül bölcsen, vagy mégsem, mindenesetre kivágott az anyagból.
„Ha Isten volnék, nem választanék, összes gyermekemnek egyenlő kézzel osztanék
Lefújnám a Ramadánt, és barátokkal nagyböjt helyett,
Hálót foltoznék, és törném a kenyeret”
D: A sorban a következő a „The Last Refugee” című szerzemény. Ha figyelemmel kíséred a jelenlegi eseményeket, tudsz azokról a borzasztó atrocitásokról, melyek Szíriában és Afrikában zajlanak, és melyek arra kényszerítettek rengeteg embert, hogy kétségbeesésükben elhagyják a hazájukat. Számos ország szinte ostrom alatt állt, hogy a mára hajléktalanná vált emberek millióinak helyet biztosítson, hogy új életet kezdhessenek; de nagy a nyomás a különféle politikusok és ezen országok egyes polgárai részéről is, hogy ne engedjék be ezeket a menekülteket.
R: Sok ember talán azt hiszi, hogy a csecsemők eredendően rosszak, ami azt gondolom, nevetséges. Egy újszülött csecsemő eredendően csakis ártatlan lehet, és a gonosz viselkedést tanulnia kell hozzá valakitől.
D: Hogy érzel azzal kapcsolatban, ahogy ez a menekültkérdés a közbiztonságot befolyásolja például?
R: Nos, egyetlen számadat sem igazolja a jelenlegi paranoiát, és ez itt a lényeges szempont jelenleg. Szóval, ha összevesszük az összes terrortámadást, akár 9/11-et is belevéve, plusz bármilyen elszenvedett bántalmat, ami bármilyen radikális extremizmus okán történt bárhol a világon, ez az adat elenyésző az összes többi okból bekövetkezett esethez viszonyítva, melyek abban a társadalomban történnek, ahol élsz. Teljességgel irreleváns. Azért fókuszálnak rá, mert a legkiválóbb módszer a lakosság irányítására, ha megnevezünk egy ellenséget. Mindenki tudja, hogy ez mindig is az egyik legnépszerűbb módszer volt a történelem során.
D: Az F betűs szó: a Félelem.
R: Pontosan. Könnyen eléred hogy az illető féljen attól a másiktól, és aztán ráveheted bármire. Sajnos.
D: Az olyan dalok, mint például a „Picture That„, nagyon inspirálóak. A sor, ami nagyon kiugrik nekem ebből a dalból, az összes többi mellett: „nem létezik olyan, hogy túlzott kapzsiság„.
R: Igen, nos, közvetlenül idéztem ettől a tökkelütött elnöktől. (Trump) Ezt mondta szó szerint. Ez egyike a saját igazságainak. Abban a hitben él, hogy a kapzsiság jó dolog. Ő egy Gordon Gecko, és ettől olyan érdekes, hogyan választották meg mégis az ország legmagasabb tisztségére. Talán alkalomadtán majd megértjük, és talán megillet minket a jog, hogy megtudjuk, pontosan hogyan is történhetett mindez. Ez a celebség egy hozadéka. Valaki a múltkor az egyik fogadóiroda általi árakat emlegette, hogy vajon kit választanak elnöknek. Kim Kardashian „ára” például 500 az egyhez volt. Na, ez már elárul valamit. Úgy értem: komolyan? Eleve az, hogy ez egyáltalán valakiben felmerül… de annyira mégsem rendkívüli, mint ahogy gondoltuk, mert ha valaki 500 az 1-re fogadott volna anno arra, hogy Trump 10 éven belül az USA elnöke lesz, azt mondtad volna, az a 10 év nem elég hosszú idő. Vagy nem ugrasz bele a fogadásba. Tízezret az egyhez mondtál volna, mert sose hitted volna hogy ez lehetséges.
1963 őszétől tagja, illetve Nick Mason és Rick Wright mellett egyik alapítója annak az iskolai együttesnek, mely sokadik átalakulás és sokadik névváltozás (például a szintén háborús tematikájú „The Meggadeaths”) után végül Pink Floyd néven vonult be a zenetörténetbe. Kezdetben gitáros volt, majd Bob Klose és Syd Barrett érkezése után váltott basszusgitárra, mely azóta is fő hangszerének számít, bár sok más egyéb zeneszerszámot is meg tud szólaltatni.Roger Waters -a zenélés és éneklés mellett- szerzőként is korán kipróbálta magát. Még a rendkívül domináns és termékeny Barrettes Pink Floyd korszakban, Syd árnyékában is hozzá tudott járulni a Pink Floyd repertoárhoz néhány önálló dallal; természetesen Barrett slágerei és a közösen jegyzett zenekari számok mellett. Első, felvételen is fennmaradt szerzeménye a „Walk With Me Sydney”, egy hagyományos rhythm & blues, melyet a maga idejében promóciós demóként használtak. (Érdekesség, hogy szinte rekordidőt, ötven évet kellett várni az „1965 – Their First Recordings” hivatalos kiadására.)
Két közösen jegyzett instrumentális darab (Pow R. Toc H., Interstellar Overdrive) és Syd klasszikusai mellett egy önálló Waters szerzemény is helyet kapott a Pink Floyd első albumán. A „Piper At The Gates Of Dawn” LP-n szereplő „Take Up Thy Stethoscope And Walk” dal címe annak a jól ismert evangéliumi történetnek a parafrázisa, melyben Jézus Krisztus meggyógyít egy bénát, valószínűleg gutaütöttet. A szürreális, kissé morbid dalszöveg mégsem a kiemelten kezelt (mind a négy evangéliumban helyett kapott) sztorit dolgozza fel, hanem inkább Waters szarkazmusát villantja fel, illetve a későbbi munkásságára oly jellemző fájdalom és gyógyítás témakörét érinti.
1968 tavaszától, Syd távozásától fogva Roger Waters lett a Pink Floyd fő dalszerzője. Az azt követő tizenöt évben klasszikus albumok és dalok tucatjait készítették el, melyben Waters énekesként, zenészként, zeneszerzőként és szövegíróként egyaránt oroszlánrészt vállalt. A második LP közösen jegyzett négytételes címadó szerzeményén túl, Roger három önálló dallal is képviseltette magát a következő nagylemezen: a sci-fi „Let There Be More Light”, a misztikus „Set The Controls For The Heart Of The Sun” és a háborús, cinikus „Corporal Clegg” egyaránt jól illeszkedik a Pink Floyd korai éveinek fő csapásvonalába. Utóbbi, a sebesült veterán gunyoros története akár Roger Waters életművének egyfajta sűrítményeként is tekinthető.
Az 1968-as „A Saucerful Of Secrets” című stúdióalbum, mely az elmúlt évtizedekben számtalan későbbi alkotást ihletett, a psychedelikus / progresszív rock megkerülhetetlen alapművének számít. Ahogy későbbi közös lemezeik is. Így a részben koncertfelvételeket-, részben experimentális zenei kísérleteket rejtő 1969-es dupla „Ummagumma”, a kortárs komolyzene és a fúziós rock ötvözetét tartalmazó 1970-es „Atom Heart Mother”, valamint az elkövetkező évtizedre jellemző ritmikát és modern hangzásokat kidolgozó 1971-es „Meddle” albumokkal a Roger Waters és a Pink Floyd forradalmasította a rockzenét, annak előadásmódját. A legkülönfélébb stílusú és jellegű előadók ezreit inspirálva ezáltal. Elsők között készítettek dalaikhoz „promóciós filmeket”, melyeket mai fogalmaink szerint már inkább klipeknek hívhatunk. Már a legelső kislemezdalukat, az 1967. március 10-én kiadott „Arnold Layne” című Top 20-as slágerüket is kapásból két kisfilmmel támogatták meg.
Az önálló műveiken túl a Pink Floyd a korai időszakban számos művészfilmhez készített zenét, illetve használták fel zenéjüket hivatalos soundtrack-ként. A „San Fransisco” (Insterstellar Overdrive 1966 / 1968), a „Tonite Lets All Make Love In London” (In London 1966-1967 / 1968), a „The Committee” (1968), a „More” (1969), a „Zabriskie Point” (1969 / 1970), a „Crystal Voyager” (1971 / 1973) és a „La Vallée” (Obscured By Clouds 1972) filmeken túl, melyek mindegyikében szerző / társszerző, Roger Waters Ron Geesin-nel, az „Atom Heart Mother” társszerzőjével elkészítette még Roy Battersby „The Body” című 1970-es dokumentumfilmjének zenéjét is.
A korai Pink Floyd -többek között- zenetörténelmet írt az 1967-es „Games For May” koncerttel, mely a legkorábbi multimédiás quadrofon / surround előadások egyike volt. Ahogy a banda a színpadi performance-szel színesített 1969-es „The Man & The Journey” dupla art rock szvittel; az 1971-ben, az üres római amfiteátrumban rögzített „Live At Pompeii” koncertfilmmel; Ian Emes animátor Pink Floyd zenére készített, 1972-es „French Windows” című animációs filmjével; vagy Roland Petit szintén ’72-es Pink Floyd balettjével is beírta magát a rock történelemkönyvébe, mely művek egyaránt a modern zene fontos mérföldköveinek számítanak.
Mindez azonban csak előszele volt az 1973 és 1983 között piacra dobott öt klasszikus Pink Floyd koncept-album, mindent elsöprő sikerének. Az 1973-as „Dark Side Of The Moon”, az 1975-ös „Wish You Were Here”, az 1977-es „Animals”, az 1979-es „The Wall” és az 1983-es „The Final Cut” felbecsülhetetlen hatást gyakorolt a zenei életre. Roger Waters egyre direktebbé váló, mégis művészi, allegorikus szövegei, rengeteg utalást tartalmazó társadalomkritikus koncepciói nemzedékeket ihlettek meg, szellemisége lemezek ezrein érhető tetten.
Miközben zeneszerzőként is egyre inkább domináns szerepet töltött be, -a vége felé már csak David Gilmour énekes-gitárosnak jutott kevéske lehetőség szerzőként,– a szövegírás és a koncepciók tekintetében teljes egészében átvette a Pink Floydban az irányítást, Roger Waters gyakorlatilag szinte teljesen egyedül írta az együttes szövegeit. Ami a zenekaron belüli egyensúlynak nem feltétlen tett jót, az az egységes -és következetesen végigvitt- tematikák tekintetében viszont nagyon is működőképesnek bizonyult.
A kapitalista berendezkedés és a fogyasztói társadalom végzetes megosztottságának és őrületének kritikájaként megfogalmazott „Dark Side Of The Moon”, a kitűnő zenének, a közérthetően megfogalmazott szövegeknek és az érdekfeszítő témáknak köszönhetően szupersztár státuszba emelte a zenekart. Minden idők egyik legsikeresebb albumaként a „Dark Side Of The Moon” 741 (!) hetet töltött a Billboard Top 200-as listáján.
A két évvel később készült „Wish You Were Here” LP annak ellenére is megismételte az átütő erejű világsikert, hogy szövegei részben szomorú témával, Syd Barrett leépülésével és hiányával foglalkoznak. Figyelemreméltó, hogy Barrett elvesztésének ürügyén Roger Waters kifejezetten keményen fogalmazva tartott görbe tükröt a szórakoztatóipar prominensei elé, miközben a világ legnagyobb multicégei gondozták és forgalmazták az albumot.
Nem kevésbé nyúlt darázsfészekbe az „Animals” című sikerlemezzel sem. A George Orwell „Állatfarm” című „tündérmeséjét” továbbgondoló szövegekben Roger Waters kőkemény társadalomkritikát fogalmaz meg, Azonban Watersnél az állattársadalom nem marad csak a sztálini Szovjetunió allegóriája, hanem általános elvek mentén ítéli meg és el kora látszatértékeit, így a brit társadalomban is tetten érhető dogmákat, színlelést, és az azokból egyenesen következő képmutatást, látszatkeltést. Bár a harmadik koncept-album üzenete a mai napig erősen megosztónak számít, -különösen az Egyesült Királyság és az egykori gyarmatbirodalom területén,- zeneileg és felépítésében az „Animals” megkerülhetetlen alapműnek számít.
Az 1979-es „The Wall”, illetve az édesapja emlékének szentelt 1983-as „The Final Cut” albumokon minden korábbinál több személyes elemet találhatunk Roger Waters szövegeiben. A hadiárva szemszögéből megjelenített társadalmi igazságtalanságok, illetve a modern világ általános elidegenedéstől szenvedő, kiszolgáltatott egyén viszontagságai megmozgatták a zenerajongók millióit. Ahogy az aktuális háborús konfliktusok szóvá tétele, különösen a briteket érzékenyen érintő Falkland-szigeteki háború kontextusba helyezése is élénk reakciót váltott ki. Waters a negyedik és az ötödik koncept-albumon is precízen taposott rá a tyúkszemekre.
Mindkét mesterműből készült filmváltozat. Az elsőből szürreális nagyjátékfilm, a „Final Cut” négy dalából pedig összefüggő klipek sorozata. Melyek közül a „Fal” megfilmesítése különösen sikeresnek bizonyult. Az Alan Parker rendezte „Pink Floyd: The Wall” -a „Live At Pompeii”-hez hasonlóan- az örökzöld kultuszfilmek közé emelkedett. Nemcsak a zenerajongók, hanem a művészfilmek kedvelői körében is.
II.
A Pink Floyd éveket követően Roger Waters töretlen lendülettel folytatta a társadalomkritikus koncept-albumok készítését. Változó felállású The Bleeding Heart Band nevű kísérőzenekarával 1984 és 1992 között további három koncepció rocklemezt jelentetett meg szólóban, melyekhez ismét készült két klipsorozat, illetve egy önálló videó.
Az 1984-es „The Pros And Cons Of Hitch Hiking” egy átlagos középkorú férfi álmát meséli el, pontosabban annak különböző részeit, melyben egyebek mellett szerepel néhány nagyon személyes téma, így a kapuzárási pánik vagy a házasságtörés is. A lemezborítón Linzi Drew pornószínésznő aktfotója látható, ami a maga korában vihart kavart, néhány országban cenzúrázták is a képet, viszont jól ábrázolta az LP központi témáját. Az albumon és a ’84-es turnén vendégként közreműködött a gitáros legenda, Eric Clapton is.
A hetedik koncept-album, -szólóban a második,- egy elképzelt rádióállomás és egy rokkant fiú történetét meséli el, aki hallja a rádióhullámokat. A rockopeának is beillő „Radio K.A.O.S.” történet, illetve az abból készült LP folytatta elődei társadalomkritikusságát és háborúellenességét, mégsem érte el azok sikereit. Talán az akkor menőnek számító, populárisabb hangszerelés volt az oka, vagy hogy a másik három Pink Floyd tag újból aktivizálta az anyabandát, mindenesetre a lemezeladások és a turné nézőszámai nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
1989-ben a berlini események hírére a fallal kettéosztott városba sietett. Majd a berlini fal ledöntése után, melyet a keletiek „Antifaschistischer Schutzwall” azaz „Fasisztaellenes Védőfal” néven ismertek, a nyugatiak pedig „Die Mauer”, „A Fal” néven neveztek, egy grandiózus Fal-koncert szervezésébe fogott. 1990. július 21-én, az egykori Nyugat-Berlint körülvevő határépítmény tőszomszédságában, Potsdamer Platz-on, -ott, ahol a hidegháború idején a „senkiföldje” volt,- Roger Waters jótékonysági koncertet adott, melynek kedvezményezettje egy olyan alapítvány volt, mely a világháború áldozataival és a túlélők megsegítésével foglalkozik. A „faldöntő” koncertet a világ számos tévétársasága közvetítette, így a magyar nézők is élőben követhették a programot.
A különleges fellépésen a Bleeding Hearts Band -többek között- olyan neves előadókkal egészült ki, mint Cyndi Lauper, Thomas Dolby, Sinéad O’Connor, Joni Mitchell, Bryan Adams, Paul Carrack, Van Morrison vagy Marianne Faithfull, továbbá a The Band, a The Hooters és a Scorpions együttesek is részt vettek a monstre előadáson. A német- és világsztárokat felvonultató, valamint Szovjet Vörös Hadsereg Kórusával és Zenekarával megszólaló „The Wall – Live In Berlin” koncert egy egyszeri, egyedi, különleges, aktualizált „The Wall” előadásnak bizonyult. Nem véletlen, hiszen a kettéosztott Berlin az évtizedek során Európa megosztottságának fő szimbólumává vált. A felvételből készült koncertvideó, valamint dupla élő lemez lett Roger Waters első koncertalbuma, mely elképesztő sikert aratott.
A berlini „Wall” koncert magyar vonatkozású érdekessége, hogy ledőlt fal apropóján adott előadás, -a történelem addigi legnagyobb rockkoncertje,- ihlette a méltán népszerű Balázs Fecó – Horváth Attila szerzőpáros „Gyertyák a téren” című klasszikusát
1992-ben jelent meg a nyolcadik koncept-album, -szólóban a harmadik,- mely Roger Waters ötévi munkájának gyümölcse. Az „Amused To Death” albumot Neil Postman könyve, az „Amusing Ourselves To Death” inspirálta, amely egy erőteljes kritika a televíziózásról, annak talmi kultúrájáról. Az akkor ultramodernnek számító 3D-s QSound technikával rögzített koncepció album minden korábbinál keményebb társadalomkritikát tartalmaz, az aktuális konfliktusokra történő utalások mellett külön kiemelve a tömegmédia destruktív hatását. A sztárparádét, -többek között Jeff Beck, Randy Jackson, P.P. Arnold, Steve Lukather és Jeff Porcaro vendégművészeket- felvonultató dupla LP dúskál a kulturális utalásokban, illetve konkrét idézetekben. Kérdésfelvetései, filozofikus tartalma legalább annyira a rajongók favoritjává tette, mint kiemelkedő hangminősége.
Roger Waters 1999 és 2002 között világturnét bonyolított le. Az „In The Flesh” című koncertkörúton debütáltak élőben az „Amused To Death” dalai, melyeken túl a korábbi sikerlemezek anyagából válogatott, nagyrészt a Pink Floyd évek termésére támaszkodva; továbbá bemutatott egy új szerzeményt, az „Each Small Candle” című dalt, melyet a koszovói háború inspirált. A turné a berlini koncerthez hasonló kitörő sikert könyvelhetett el, akárcsak az azt archiváló, 2000-ben rögzített „In The Flesh – Live” koncertalbum- és videó. Az „In The Flesh” turné hazánkat is érintette. A magyar közönség számára örömünnep volt 2002. június 15-e, mikor is Roger Waters első alkalommal adott koncertet Budapesten.
2002-ben jelent meg első válogatás-albuma, mely a Pink Floyd utáni szólókarrierjére koncentrál. A „Flickering Flame – The Solo Years Volume 1” című korongon a legnépszerűbb Waters-dalokat néhány különleges ritkaság egészíti ki. Második válogatása, a nyolclemezes „The Collection” gyűjtemény pedig 2011-ben látott napvilágot.
Roger Waters 2004-ben egy kétszámos kislemezzel jelentkezett. Mindkét háborúellenes szerzemény az Amerika Egyesült Államok és szövetségesei Közel-Kelet politikáját kritizálja. A „To Kill The Child” apropója a 2003-as iraki invázió volt, a „Leaving Beirut” című dalt, pedig egy tinédzserkori utazása inspirálta.
2005. július 2-án egy londoni fellépésre újra összeállt a Pink Floyd klasszikus felállása. Az a tény, hogy Watersék félretették régi sérelmeiket és a cél érdekében képesek voltak újból egy színpadra állni, a Bob Geldof nevével fémjelzett „Live 8” jótékonysági koncertsorozat fő attrakciójának számított. Az eseményt követően extrém módon megnövekedett a Pink Floyd lemezei iránti kereslet, melyek bevételeit jótékony célokra fordították.
Szintén 2005-ben jelent meg Roger Waters három-felvonásos operája, -kvázi koncept-albuma,- melynek munkálatai tizenhét éven keresztül tartottak. A „Ca Ira – There Is Hope”, mely a címét a „sans-culotte”-ok által énekelt indulóról kapta, tételeit a francia forradalom eseményei ihlették. A Bryn Terfel bariton, Huang Ying szoprán és Paul Groves tenor közreműködésével készült kiadvány kedvező kritikákat kapott, dícsérve a zeneszerzőt. Roger Waters a kortárs komolyzenei színtéren is letette névjegyét.
2006. augusztus 25-én egy grandiózus „Ca Ira” előadást tartottak Lengyelországban, Poznanban. Az ötszáz művészt, köztük kétszáz táncost felvonultató darab történelmi díszletben játszódott, így a szereplők is korhű kosztümökben léptek fel. Az opera cselekményét lovak, kocsik és háborús jeleneteket játszó katonák közvetítették a közönségnek és a tévénézők millióinak.
Mindezek mellett szólóban is folytatta a filmzenék komponálását. Részben vagy egészben Roger Waters nevéhez fűződik a „Magritte” (1978), a „The Hit” (1985), a „When The Wind Blows” (1986), a „La Leggenda Del Pianista Sull Oceano” (1998/1999) és a „The Last Mimzy” (2007) filmek soundtrackje is, melyek közül utóbbi háromé hanglemezen is megjelent. Ezek közül különösen érdekes az atombomba hatását feldolgozó „When The Wind Blows” című animációs film zenéje. A filmzene-albumon David Bowie, Hugh Cornwell, a Squeeze, a Genesis és Paul Hardcastle egy-egy dala mellett hallható Roger Waters és a Bleeding Heart Band teljes soundtrackje. A „Towers Of Faith” ironikus dalszövege remekül illeszkedik a szatirikus alkotás különleges képi világába.
Az Eddie Van Halen közreműködésével rögzített, Ennio Morricone-val közös szerzeményét, „Lost Boys Calling” című dalt a magyar moziközönség is jól ismerheti, hiszen hazánkban is nagy sikerrel vetítették az „Az óceánjáró zongorista legendája” című filmet, melyet Koltai Lajos, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr fényképezett.
A saját szerzeményeken túl, Roger Waters átdolgozta és filmre alkalmazta Bob Dylan „Knockin’ On Heaven’s Door” című klasszikusát, az 1997-es izraeli – svájci – német koprodukcióban készült „Ha-Dybbuk B’sde Hatapuchim Hakdoshim” című romantikus drámához.
2006-ban Roger Waters ismét világkörüli koncertkörútra indult. A „Dark Side Of The Moon Live” című turné két éven át tartott, és két részből állt. A program első fele egy „best of” jellegű setlistet tartalmazott, majd a szünet után teljes egészében felhangzott az elmúlt évtizedekben klasszikussá nemesedett koncept-album. A rendkívül sikeres turné hazánkat is érintette, a magyar rajongók 2007. április 14-én láthatták másodszor Rogert Budapesten.
2007. május 10-én Roger Waters részt vett Syd Barrett „Madcap’s Last Laugh” elnevezésű tribute-koncertjén, ’07 június 7-én pedig a (777) Live Earth fesztiválsorozat new yorki színpadán adott koncertet, felhívva a figyelmet a globális felmelegedés veszélyeire. Ugyanebben az évben a Millennium Promise szóvivője is lett. A nonprofit szervezet célja a malária és az extrém szegénység elleni harc.
Roger Waters 2009-ben beszédet tartott a 730 kilométeres Izrael-Nyugati-part menti fal ellen. Később bejelentette, hogy támogatja a Gaza Freedom March nevű szervezetet. 2010-ben feldolgozta a „We Shall Overcome” című gospelt, mely egy klasszikus protest-dal, emberjogi himnusz. Az élő bemutatóra 2010. július 10-én került sor, amikor is a Hoping Foundation jótékonysági estjén Roger Waters és David Gilmour közösen adtak jótékonysági koncertet. Az alapítvány célja reményt adni a palesztinok következő generációja számára, a fiatal palesztin menekültek támogatása.
2011-ben Waters bejelentette, hogy csatlakozott a Boycott, Divestment and Sanctions (BDS) mozgalomhoz, melynek célja az Izraellel szembeni gazdasági és politikai nyomásgyakorlás, hogy az vessen véget a palesztin területek és a Golán-fennsík betelepítésének, illetve valósítsa meg a palesztin állampolgárok teljes jogegyenlőségét, valamint ismerje el a palesztin menekültek jogát a visszatérésre.
2010 és 2013 között zajlott Roger Waters „The Wall Live” című megaturnéja. A minden korábbinál nagyszabásúbb multimédiás előadás kétféle -egy aréna és egy stadion- változatban járta körbe a világot. Roger mindkét verzióval ellátogatott hazánkba: 2011. június 22-én a Papp László Budapest Sportarénában, 2013. augusztus 25-én pedig a Puskás Ferenc Népstadionban láthatta-hallhatta a magyar közönség a gigaprodukciót.
Az alaposan felújított és aktualizált darab 2011-ben egy új tétellel bővült. A „The Ballad Of Jean Charles de Menezes” annak az ártatlanul lelőtt brazil villanyszerelőnek állít emléket, akit a rendőrség tévedésből lőtt fejbe, a 2005-ös londoni terrortámadások egyik felelősének nézve.
Az új dal elsőként 2013-ban, a „12-12-12: The Concert For Sandy Relief” koncertalbumon jelent meg, (az „Another Brick In The Atlantic Wall Part I, II & III” blokk részeként,) mely a Sandy hurrikán áldozatainak megsegítésére szerveződött szuperkoncert anyagából válogat. A december 12-i jótékonysági megmozduláson természetesen Waters is fellépett, akárcsak 2012. október 3-án, amikor a néhai Band muzsikus, Levon Helm hagyatékáért szólt a zene. Utóbbi koncert emlékét is őrzi egy album: a 2013-as „Love For Levon – Benefit To Save The Barn”.
2012. november 8-án Roger Waters az Amerikai Egyesült Államok katonai veteránjai javára szervezett „Stand Up For Heroes” koncerten vett részt, ahol a sebesült veterán zenészekből álló MusiCorps együttessel közösen adott elő dalokat. 2013-ban –többedmagával- videó-üzenetben támogatta Chelsea Manning (született: Bradley Edward Manning) közlegényt, aki háborús dokumentumokat szivárogtatott ki a WikiLeaks részére, ezért a kémtörvény megsértésének vádjában bűnösnek találták és elítélték.
2015-ben jelent meg Roger Waters harmadik koncertalbuma és koncertfilmje, mely a 2013-as „The Wall” előadások felvételeiből lett összeállítva. A tripla LP-s (CD-n dupla) koncertlemez ismét kirobbanó sikert ért el. A „Roger Waters: The Wall” című film Blu-ray lemezes verziójának külön érdekessége, hogy Waters a filmhez ismét a kor legmodernebb technológiáit állította csatarendbe, hiszen a lehető legteljesebb élmény érdekében 4K / Dolby Atmos technikával rögzített koncertfelvételek adják a kimagasló minőségű kiadvány alapját.
2017-ben ismét világkörüli turnéra indult, az „Us + Them” elnevezésű program a tervek szerint szinte minden észak-amerikai nagyvárost érinteni fog majd az évben.
2017. június 2-án jelent meg Roger Waters legfrissebb stúdióalbuma, mely elődeihez hasonlóan ismét meglehetősen dühösre és megosztóra sikeredett, miközben gondolatébresztő mondanivalója akár vitaindító is lehet. Az „Is This the Life We Really Want” zeneileg visszatérést jelent a rockhoz, ahogy a kései Pink Floyd koncept-albumok (Animals, The Wall, The Final Cut) zenei világához is. Az „Amused To Death” továbbgondolásának is felfogható 2017-es LP-n, Waters ismét a megszokott receptet követi: tényeffektekkel gazdagon fűszerezett, minőségi zenébe csomagolt kőkemény média- és társadalom-kritikát fogalmaz meg, miközben elgondolkodtat, -sőt provokál- napjaink egyre abszurdabbá váló világával kapcsolatban. Tényleg ez az az élet, amit valóban akarunk?
Jozé 2017
D: Az album címadó dalában elhangzó „Is this the life we really want?” számomra is nagy kérdés.
R: Amikor 2008-ban írtam egy azonos című verset, éppen Obama elnökválasztása előtt jártunk. És éppen 5 évvel voltunk Irak megszállása után, és épp ifj. George Bush, Cheney, Rumsfeld, Wolfowitz, Karl Rowe és a hozzájuk hasonló seggfejek után. Így hát volt valamiféle „Talán majd most! Talán, talán, talán, talán, talán” jellegű jó érzés bennünk. És én voltam aki feltette a kérdést: „Valóban ez az az élet, amit akarunk? Tényleg folyamatos háborúban akarunk élni?”. A helyzet, amire akkor tekintettünk, és ami azóta sem változott. Szóval ez még mindig jelentőségteljes kérdés. Most, 8 évvel később, ráébredtünk, hogy ugyan nagy reményeket fűztünk Barack-hoz, de ez nem óvott meg minket attól, hogy szánt szándékú résztvevőivé váljunk ennek az egésznek.
D: És a végén viszont, ha csak ülsz a balszélen, miközben ez az egész zajlik, és nem veszel részt abban, hogy küzdj ellene, azzal elősegíted, hogy normává váljon.
R: Így igaz. Ami azt illeti, ezt ki is mondom a dal végén, miszerint: „Akárhányszor a függöny egy elfeledett életre hull, ez azért történhet, mert mi csak álltunk csendben és részvétlen közönnyel”. Ez a norma. Normává vált csendben és részvétlen közönnyel viseltetni. Talán egyike a pozitívumoknak azzal kapcsolatban, ami ma zajlik, hogy tüntetésekre jársz, és hogy rengetegen így tesznek, mert ne felejtsük el, hogy 2003. február 14-én – azaz 5 héttel Irak megszállása előtt – világszerte 20 millió ember vonult ki tüntetni az utcákra. 20 millióan azt mondták: „Ne szálljátok meg Irakot. Óriási hibát követtek el. Azon felül hogy nem törvényes, mi, az emberek látjuk, hogy ebből katasztrófa lesz.” És persze igazuk lett. Vannak alapvető kérdések, melyeket sokkal közelebbről kell megvizsgálnunk, mint ahogy azok teszik, akikre most úgy tekintünk, mint vezetőkre. Az eszme, amit meg kell tanulnunk, hogy a legfontosabb dolog empátiával viseltetni mások iránt. Az empátia a kulcsa mindennek.
D: Egy olyan életről van szó, melyben folyamatosan arról hallasz, hogy egy atomháború nagyon is lehetséges.
R: Annak idején rémálmaink voltak az atomháborúról, és elég szomorú, hogy manapság nincsenek. Mindez elfogadottá vált, holott talán most még nagyobb veszélyeket rejteget, mint akár az 1961-es kubai rakétaválság idején. Volt az a baleset Észak-Carolinában, amikor 2 bomba kipottyant egy repülőgépből: az egyikük éles volt, de szerencsére nem működött. Ha az akkor felrobban, akkor ott aztán annyi lett volna. Ott, abban a pillanatban.
D: Amire a „The Most Beautiful Girl in the World” c. dal lezuhanó bomba-hangjai utalnak.
R: Ó, igen, áldás rá…
D: Olyan lágy finomság van abban a dalban, hogy néhányszor bevallom, el is érzékenyültem.
R: Várj csak, amíg majd meglátod a fotót róla. Mert a lány létezett. A „Piszkos Háborúk” c. dokumentumfilmben szerepel, amit Jeremy Scott, egy amerikai rendező készített, és a JSOC-ről szól, ami egy speciális katonai operációs parancs – de ez a rész éppen egy cirkáló rakéta támadást örökít meg, amit Amerika intézett Jemen ellen. Az amerikai tengerész kioldja a rakétát, és ott ez a lány, akit a cirkáló rakéta ölt meg… de van fotóanyagunk a gyereklányról magáról, és mikor megláttam, csak fájdalmas sóhaj jött ki belőlem… Szóval nagy vonalakban erről szól a dal.
D: A „Smell The Roses” c. dalban szintén szerepel a „The Most Beautiful Girl in the World” című számban említett lány.
R: A mozaik utolsó darabja ez volt. Egy újabb darab, amit együtt építettünk fel, rögtönözve. Még egy azok közül, amin basszusgitáron játszom. Eljátszottuk, majd Nigel megvágta kicsit, és aztán egyszer csak született ez, amiből úgy gondoltuk, dal is lehetne. Csak éppen nem volt még az. Tehát le kellett ülnöm, úgymond fejvakarások közepette, és rengetegszer meghallgatni. Tonnányi témát írtam, és végül ez lett belőle. Érdekes, hogy hogyan is jutottam el az ötletig, hogy nagyjából írjak valamit egy lőszergyárról, meg emberkínzásról, és hogy hogyan ér össze végül a sztori a lánnyal. Mert ott van, benne van. A dal végén.
„A hajónaplóban egy sornyi kaparás
Mentőkutyából szűkölő vinnyogás
Egy kölyök megint nem tudta túlélni
Ugyan, ez csak tisztességes üzlet, bébi. „
A gyász kinyilatkoztatása, de nyilván düh is van benne. Egy kevés.
D: Az album három gyönyörű dallal zárul, és mintha arról szólnának, hogy végül a szeretet győz mindenek felett.
R: Igen, pontosan arról. Magam sem tudtam volna jobban megfogalmazni. A szöveg az, hogy „amikor találkoztam veled, egy részem meghalt„, és aztán persze igyekszem felsorolni az összes elképzelhető negatív aspektust, de nemcsak magammal, hanem mindenkivel kapcsolatban. Ennek egy része az emberi gonoszságból fakad, egy része meg rosszindulatból. Szóval ez az egész a szerelembe esésről szól, a szerelem transzcendentális jellegéről, és arról, hogyan tud ez kihatni az egész életedre; valamint arra, ahogyan a dolgokhoz alapvetően közelítesz, viszonyulsz. De ezzel egy időben a Szabadság eszméjével való szerelembe esésre is utal. Vagyis miután minden rosszat felsoroltam már, ami csak eszembe jutott, azt mondom: hozz egy tálat, melyben megmoshatom a lábát. Hozd az utolsó szál cigarettámat. És még mindig százszor inkább a karjai közt halok meg, mint hogy élethossznyi bűntudatban vergődjek. És ez így van. Ha nem tudsz beleszeretni a szabadságba, akkor egy nagyon fontos üzenetet nem sikerült meghallanod. És amikor azt mondom, Szabadság, azalatt azt értem, hogy Szabadság mindenkinek. Nem Szabadság a kínaiaknak vagy csupán az amcsiknak, hanem Szabadság mindenkinek, egy egyetértésben elfogadott törvény értelmében, mely az etikus viselkedéshez és a nagylelkűséghez való kapcsolódásunkat reprezentálja. Nagylelkűség, melyet az emberi szellem örökít tovább. Mindazok a nők például, akik január 21-én tüntető felvonuláson vettek részt. 20-án posztoltam valamit, amiben az állt: „az ellenállás itt kezdődik„. Ez nem Trumppal szembeni ellenállás elsősorban. Trump irreleváns. Ez az olyan, általa képviselt ideológiákkal való szembenállás, mint például az elidegenítés, elszeparálás, kivételezés és a nacionalizmus, ami mindannak az útjában áll, amit humánusnak, szeretetteljesnek, természetbarátnak lehet nevezni. Mint mikor felvonulsz valaki mellett, akivel érzel valamiféle közösséget, mivel mindketten tudjátok, hogy csakis azért vagytok ott, mert egy jobb életet akartok minden férfinak és nőnek a világon – erről szól az egész.
D: Mielőtt elköszönnénk, még mondj egy pár szót a hamarosan induló „Us and Them” turnéról.
R: A show nagyjából egy negyede áll majd az új album anyagából, ami közvetlen a turné kezdete előtt jelenik meg. És a fennmaradó időben a Pink Floydos éveim alatti vagy azutáni dolgokból válogatunk, de az egész egy témakört jár körül: nevezetesen, hogy nincs olyan, hogy „mi” és „ők”. Csakis „mi” létezik. Nagyon erősen az az érzésem, hogy át kell kódolnunk magunkban ezt a sokszor természetszerűleg bennünk feszülő hanyatt-homlok késztetést, hogy a nacionalizmus és kirekesztés felé forduljunk, és megérteni, hogy mind emberi lények vagyunk, és hogy kötelességünk egymás felé fordulni. Megpróbálni együttműködni, sőt, ha lehetséges, tovább folytatni az életet még pár generáción át, ezen a kis gyenge és törékeny bolygón.
D: ROGER WATERS „IS THIS THE LIFE WE REALLY WANT?” CÍMŰ ÚJ ALBUMA JÚNIUS 2-TŐL KAPHATÓ A BOLTOKBAN. RÁ FOGTOK JÖNNI, HOGY SOKSZOR ÚJRAHALLGATJÁTOK MAJD, MERT SOK MINDEN FELFEDEZNIVALÓ MARAD RAJTA, HA EGYSZER RÁÉREZTEK. AZ „US AND THEM” TURNÉ PEDIG LÉLEGZETELÁLLÍTÓAN LÁTVÁNYOSNAK ÍGÉRKEZIK, AHOGY AZT MR. WATERS-TÓL MÁR MEGSZOKHATTUK.
A TELJES BETEKINTÉS ROGER WATERS „IS THIS THE LIFE WE REALLY WANT?” C. ALBUMÁBA NEW YORKBAN ÉS NEW JERSEYBEN KÉSZÜLT, A NEER PERFECT PRODUCTIONS ÁLTAL, A SONY RECORDS MEGBÍZÁSÁBÓL. KÜLÖNLEGES KÖSZÖNET GREG LINN-nek, FRAN DEFEO-nak, ÉS GINA (RAY-HON) RAHONNAK A COLUMBIA/LEGACY RECORDSNÁL. DAN NEER-T HALLOTTÁK.
R: ÉN PEDIG ROGER WATERS VOLTAM, KÖSZÖNÖM A FIGYELMET, HAMAROSAN TALÁLKOZUNK A TURNÉN!
Az interjút Dan Neer készítette, és a Neer Perfect Productions és a Sony Music Entertainment szíves hozzájárulásával került felhasználásra. Magyar fordítás az eredeti transcriptből: Szász Dávid.
Fotók: Sean Evans