Sokat kellett várni Tom Walker második lemezére, amitől az is megkapja, amit szeretett volna, aki a korábbi dalait szereti, és az is, aki enyhe stílusváltást akart. Az biztos, hogy az önmarcangolás rég volt ennyire szórakoztató a popzenében.
Nem lehet azzal vádolni Tom Walkert, hogy ontaná magából a lemezeket. Nem vetemedne ilyesmire. 2017 nem éppen mostanában volt, amikor berobbant a Leave a Light Onnal. Walkernek elég volt pár dal, hogy gyorsan váljon hatalmas szenzációvá, de igazán azzal betonozta be magát a legérdekesebb új előadók közé, amikor kihozta első albumát, ami tele volt jobbnál jobb dalokkal. Csak aztán 5 év telt el, mire kihozott egy újabb lemezt. Egy új előadó esetében 5 év az örökkévalóságot jelenti. Ennyi idő alatt simán elfelejtik az embert, és jönnek a helyükre újabb, még érdekesebb előadók.
Walker nem az a fajta fazon, aki kétségbe esett volna, és a nagyobb kihagyás sem volt igazán kihagyás, nem láblógatással töltötte az idejét, mivel kihozott pár olyan dalt, ami végül nem került lemezre, hogy aztán végül néhány közülük az I Am című albumon végezze, ami megint csak azt mutatja meg, hogy Walkerre nagyon nem érdemes legyinteni. Igenis képes magát újra felhelyezni a térképre, és bár lehet, hogy azóta már több olyan előadó is színpadra állt, aki hasonló hozzá, annyi érdekes dolgot művel, ami miatt megint csak nagyon lehet szeretni őt.
Az I Am jóval elektronikusabb és sötétebb, mégis valahol felemelőbb lemez az elődjénél, amelyen Walker csatasorba állítja démonjait és nyakon önti őket szorongásaival, de közben néha lazít a gyeplőn, és bedob pár szerelmes témájú dalt is, nehogy az ember azonnal valami kedélyjavítóért nyúljon. Bár azt azért hiba lenne kijelenteni, hogy a lemezt nyitó, kifejezetten szerelemorientált Holy Ghost annyira pozitív dal lenne, mégis egy akkora sláger, amekkorának a rádiókból is szólnia kellene 0-24-ben.
A show-t azonban mégsem ő lopja el, hanem a második track, a Burn, ami amolyan kellemes garage-pofonként pörgeti meg úgy az embert elektronikával, hogy nem is feltétlenül számít rá. A Burn akár egy igen érdekes új irányt is kijelölhetne Walker számára, amit láthatóan a közönsége is szeret, és aminek egyetlen hibája van: túl rövid. De az I Am album sajnos nincs tele a kistestvéreivel, inkább olyan dalokkal, amik kevésbé meglepőek, mégis remekül működnek.
A lemezt felvezető első kislemezdal, a Head Underwater például egy olyan sláger, amiért Ed Sheeran is simán bejelentkezne, az azt követő Freaking Outért pedig az Imagine Dragons kopogtathatna be, de nem állna másnak jól, csak Tom Walkernek. Az utóbbi ugyanis pont azt tudja, amiért kifejezetten lehet kedvelni ezt a fazont, úgy beszél a saját szorongásáról, hogy közben az ember sírva nevet, és közben persze magára is ismer, főként, ha introvertált alkat, és nem tudja megjátszani, hogy nem az.
A feleségéhez írt, felemelő Kissed By God egy egyértelmű, pozitív szerelmes dal, hogy aztán a zongorás, gyönyörű Lifeline megint a földbe döngölhesse az embert. A dal Walker egyik közeli barátjának elvesztéséről szól, ami valósággal sokkolta az énekest és haverjait. Nem igazán tudták túltenni magukat rajta, főként azért sem, mert nagyon hirtelen, teljesen váratlanul vesztették el társukat.
A címadó I Am viszont már két tételben is arról mesél, hogyan rejti el magát Walker a kíváncsi szemek elől, mert a saját maga által emelt falak mögött harcol a démonjaival, így az emberek nem is tudják, ki ő valójában. Az ezt követő Echoes újra nyakig merül az elektronikában, és újfent baromi jól áll Walkernek a drum & bass és garage alap, valamint a reményteli szöveg. A Zoe Weesszel közös Wait for You után viszont a reményteliség kiáll a képből, hogy újra a magunkkal hozott traumákról énekeljen és az összetörtségről a Stigmában és az SOS-ben, utóbbiban viszont arról is, ami a legfontosabb: hogyan kérjünk segítséget, ha baj van.
Az I Am lényege pedig valahol ez. Segíteni akar mindazoknak, akik nem találják a helyüket, akik azt hiszik, baj van, és ki is mondja a lemezt záró slágerben, a The Best Is Yet To Come-ban, hogy „rendben van, ha nem vagy rendben”. Ezzel a dallal keserédes, de pozitív hangon enged mindenkit haza az album, hogy aztán felmerüljön az emberben a kérdés, vajon kell-e újabb öt évet várni arra, hogy Tom Walker összehozzon egy újabb lemezt. És ha össze is hozza, vajon jobban szabadjára engedi-e rajta az elektronikát, ami hallhatóan legalább olyan jól áll neki, mint a szerelmes dalok. Az biztos, hogy ha így folytatja, akkor az igazán nagy sikereit még csak most fogja elérni.
Hauschel Tamás / Kultpilóta
