Grafika: Mester Csaba
2019. április 11.

James Hetfield

Szilvás Gergely | 1141 megtekintés

Metallica vs. Alcoholica? A nyolcvanas éveket végigkísérő “gúnynév”, amelyet maguk is büszkén viseltek sosem volt igazi bélyeg ezen a csapaton, hiszen ők csak élték a szokásos rocksztár életet, ugyanakkor hol voltak az Aerosmith vagy épp a Mötley Crüe, netán a Guns N Roses drogmámoros önpusztításához képest? Vagy a nagy öregekhez, Hendrixhez, Joplinhoz mérten? Ez nem az a zenekar, ezek nem azok a széthullós arcok, a zűrös, problémás zeneipari csúcsragadozók között ők mindig is mindig is a stabil erőt és egységességet képviselték. Sem a kezdeti sikerek, sem szegény Cliff Burton halála, sem a Fekete Album hozta áttörés, még a globális siker nyomása sem volt képes megtörni, amit képviseltek, végül mégis eljött a pillanat, amikor James Hetfield is kénytelen volt szembenézni démonaival.

Ma már nem titok – bár ez tulajdonképp korábban sem volt feltétlen az -, hogy a nagy mulatozás közepette némi púder fel-felszaladt egy-két orrba arra felé is, főleg Kirk és Lars esetében, és piálás tekintetében egyikük sem volt épp nagy ellenálló, valahogy a mérték mégis mindig sikeresen a határértéken belül maradt – legalábbis úgy tűnt.

Ma már tudjuk, a valóság ennél jóval árnyaltabb. A zenekar ugyan soha nem zilálódott szét végleg, de 2001 körül igen közel kerültek hozzá, amikor Newsted – többek közt Hetfield irányítás-kontrolljától űzve – a kiszállás mellett döntött. Az addig elzárt gondok pedig mintegy varázsütésre elszabadultak, elkendőzhetetlenül felszínre hozva minden addig eltemetett problémát, amelyek éhes fenevadként azonnal nekiláttak megtépázni a feddhetetlennek tűnő gépezetet. A probléma sokrétű volt, mélységéről utóbb alapos képet is kapott a világ a megdöbbentően őszinte dokumentumfilm (Some Kind Of Monster – 2003) által. A problémák nem elhanyagolható része volt Hetfield alkohollal, és ahogy akkoriban a hivatalos híradásokban fogalmaztak “egyéb függőségeivel” kapcsolatos problémája.

Túlzás nélkül mondhatom, engem is meglepett, amikor ez kiderült, ha ezt a nyolcvanas évek vége tájékán, vagy ‘92-’93 körül történik, simán rábólintok, naná, a sok bulizás, meg a rájuk szakadt óriási siker és nyomás…

Hetfield esetében nem csupán a túlzásba vitt partizás kényszerű utóéletéről van szó. Arról is, talán, a gyökerek azonban esetében a gyerekkorból eredeztethetőek, az akkor szerzett sebek pedig ezeknek a démonoknak a megszületésében is szerepet játszottak. Szülei egy vallási szekta tagjai voltak, akik – többek közt – nem hittek az orvostudományban, így orvoshoz sem fordultak soha, hiába volt beteg bárki – még akkor sem, amikor édesanyja már a rákkal küzdött.16 éves volt, amikor elveszítette őt, ez pedig dühöt és frusztrációt szült, amelyet egész életében cipelt tovább magával. Aztán jött a zenekar, majd alig pár évre rá az első lemezekkel beindult valami, és 1986-88 tájékára az ünnepelt milliomos rocksztárok között találta magát, ilyenkor pedig nem meglepő, ha a személyiségfejlődés és/vagy a reális belső kontroll kialakulásának egyes lépcsőfokai kimaradnak, de legalább is átugrásra kerülnek.
Van, akit a függőség hamar leterít, és van, aki lelkileg, fizikailag stabilabb ennél – ő is a funkcionális függők közé tartozott, akinél láthatatlanul, a mindennapokon keresztül férközött közel a betegsége, miközben gond nélkül dolgozott, alkotott, koncertezett, bulizott – látszólag minden rendben volt. A problémáit sem tükrözte a szövegeiben – egyedül a Dyers Eve az, ami személyes indíttatású, de ez egyszer is csak szüleit helyezte ítélőpadra. A gondok sok év után épp ugyanúgy jelentkeztek, mint bármelyik átlagembernél: egy idő után már buli nélkül is napi szinten előkerült az alkohol, ami egyre stabilabbá vált, ez pedig lépésenként feszültséget hozott, végül a szűk család frontján is, és repedéseket ütött az élet minden számára fontos területén.

A Metallica ideálképét akár végleg le is rombolhatta volna az ominózus 2001-es törés, a csapat azonban meg tudta rázni magát, és képes volt szembenézni a problémákkal. Hetfield ugyan ideiglenesen távozott a csoportterápiákról, de ezzel párhuzamosan szembe kellett nézzen a ténnyel, hogy komoly gondjai vannak, és önszántából bevonult rehabilitációra. Az ő példája pozitív, talán még a múltat is a helyére tudta rendezni, ha ez lehetséges. És ami a legnehezebb: józanul szembenézni a világgal, az alkohol nyújtotta fedezék nélkül. Az eredetileg stúdiózást megörökítő, végül durván görbe tükröt tartó ominózus dokumentumfilm pedig ennél is nagyobb lépés lehetett: a világ elé tárni ezt a sebezhetőséget, és megmutatni a gyarló, nem mindig túl szép oldalt is még nagyobb erőre vallott.

A siker tartós – ő maga az óta is tiszta, zenekara is újra erős emberi kapcsolatokkal működik.

Hozzászólások

Hozzászólás