Stevie Ray Vaughan minden idők egyik legnagyobb gitárosa volt, aki énekesként is maradandót alkotott, lemezről lemezre csiszolva énekstílusát. Szólólemezei a blues rock megkerülhetetlen alapművei, de közreműködőként más műfajokban is korszakosat alkotott. Elég csupán David Bowie Let’s Dance című albumára gondolnunk, melyre maga a főhős hívta meg, miután 1982-ben a montreux-i jazz fesztiválon látta SRV-t. Ez a koncert volt Stevie első európai fellépése és annak rendje és módja szerint kifütyülték a nézők. Mr. Bowie azonban felismerte a fiatal gitárosban megbúvó géniuszt és elhívta a készülő albumra gitározni. Szerzői nagyságát talán utolsó nagylemezének (In Step, 1990) utolsó kompozícója, a Riviera Pardise példázza legjobban. A jazzbe hajló instrumentális tétel, melyben önzetlenül nagy teret enged a zongorán játszó Reese Wynansnak, egyszerre símogatóan szép és fájdalmasan gyönyörű, minden meghallgatáskor, minden pillanatával ugyanazt a kérdés szegezi a hallgatónak. Hova fejlődhetett volna ez a káprázatos tehetség, ha nem ragadja el a halál olyan tragikusan korán?
Stevie Ray Vaughan 1954. október 3-án született a Dallasban, és nyolc (!) éves korában megdézsmálta alkoholista édesapja alkohol készleteit és nagyon hamar a kábítószer is a mindennapjainak részévé vált. 25 évesen nyilvános helyen történt kábítószer fogyasztás miatt letartoztatták, és két év felfüggesztettre ítélték. Az 1979-es per kapcsán nyilatkozta Muddy Waters, hogy minden idők legnagyobb gitárosa lehet, ha felhagy a „fehér porral”, de így nem fogja megérni a 40. születésnapját. Sem a több hónapos jogi herce-hurca, sem az ítélet nem tántorította el SRV-t a szerhasználattól, mely 1986-ra ijesztő méreteket öltött: napi 1 liter whiskey és 7 gramm kokain minden nap. A szeptember 28-i ludwigshafeni koncert után Stevie nagyon rosszul lett. Koncert után az utcán összeesett, vért hányt, életveszélyes dehidratációs tünetekkel kórházba szállították. Két nappal később bejelentkezett a legendás The London Clinic-re, ahol az a Dr. Victor Bloom kezelte, aki többek között David Bowie-nak is segített. Innen az atalantai Charter Peachford kórházba vezetett az útja, ahol 1986. október 13-án megkezdte négyhetes rehabilitációját. Ez újjászületésének napja. Soha többé nem fogyasztott semmilyen tudatmódosító szert, és életét annak szentelte, hogy segítsen azoknak, akik hasonló problémákkal küzdenek. Már az a tény csodálatra méltó, hogy Stevie Ray Vaughan nyíltan beszélt az alkohollal folytatott harcáról. Az In Step albummal is a 12 lépéses módszernek (12-step program) állít emléket, mintegy örök mementóul hagyva ránk az albumot, mely ékesen beszél arról, hogy le lehet tenni az italt, a legmélyebb veremből is van kiút. Rendszeresen járt AA és AD gyűlésekre, és amit csak ő adhatott, minden koncertjén eljátszotta a Life Without You című dalát, melynek középrészében újra és újra elmondta saját történetét, mert segíteni szeretett volna:
„Megállnék egy pillanatra, hogy köszönetet mondjak Istennek, hogy életben vagyok, és itt lehetek veletek. Örülök, hogy itt lehetek ezen a napon, egy kicsit elmerenghetek a dolgokon, mert néha túl könnyen megfeledkezünk egy csomó dologról. Min mentünk keresztül? Honnan jövünk? Hova szeretnénk eljutni? Haza szeretnénk érni, legbelülre, hogy újra megértsük, mi is a szeretet, odafigyelés, ami összeköt minket. Nekem nagyon sokáig tartott, mire rájöttem minderre. Nagyon sokáig csak arra emlékszem, hogy menekülök magam elől és mindenkitől, aki számít nekem. A partizásba menekültem. És olyan sokáig maradtam, amennyire az lehetséges volt. Aztán egy nap majdnem meghaltam. Rádöbbentem, hogy nem ez a dolgok rendje. Mert egyszer haza kell térni. Ez az egész arról szól, hogy vigyázz magadra, hogy ott lehess azok számára, akik a legjobban szeretnek, akiknek a legnagyobb szükségük van rád. És nekik mindig szükségük van rád. Én tudom. Nekem szükségem van rád. Érted?”
Stevie Ray Vaughan napra pontosan négy évvel apja halálának napján, 1990. augusztus 27-én helikopter balesetben életét vesztette.
